Ez a’ kis ének Metastasiónak írásaiban találtatik, ’s, a’ mint azt könyv-nélkűl tudom, így vagyon: – Placido Zefiretto – Se trov’ il car’ oggetto, – Digli, che sei sospiro; – Ma non gli dir di chi! – Limpido Rusceletto – Se mai t’ incontri in lei, – Dille che pianto sei; – Ma non le dir qual Ciglio – Crescer ti se cosi. –

 Nékem úgy tetszik, ha kűlönben az önnön-szeretet, melly tulajdon munkáinkat szebbeknek festi, mint a’ millyenek, ’s azon nap’ kedves emlékezete, mellyen ez a’ dalom támadt, meg nem tsal, hogy a’ Magyarnak nem nagy oka vagyon az Olasz mellől hátra vonni magát. Legalább hízelkedem azzal magamnak, hogy nyertem azzal, midőn a’ placido Zefirettot nem tsendes, hanem nyőgdétselő szellőnek, a’ limpido ruscelettot pedig nem tiszta pataknak, hanem búsnak, az az búsan zörgőnek, neveztem. – És minő voluptuosus^* hangzatok: nyögdétselő Szellőtske, minő onomatopoea:^* sóhajtás! minő kedves jambusi numerus:^* de meg-ne mond kié! és: azt, tsermely, meg-ne valld! – kedves Anyai Nyelvünk! mikor fogják a’ mi Szépeink érzeni, hogy valósággal szép vagy? hogy véghetetlenűl felyűl-haladod a’ frantz^* persziflázst,^* a’ német mormogást?