EZEKNEK szomorú meg-gondolásába’,
Adod talán magad’ Hymen’* hatalmába.
Sokan a’ bú ellen ezt ezer-jó-fűnek
Tartyák, ’s a’ ki azt nem hiszi, eggyűgyűnek.
De méltábban nézzed úgy a’ házasságot,
Mint a’ nyavalyáknál rosszabb orvosságot;
Mert akár rossz, akár jó a’ feleséged,
Külömb-természetű, de mind eggy inséged.
Ha rossz, vagy haragos, ’s mihelyt száját táttya,
Fel-támadtt Xantippét* benne ki-ki láttya:
Kábíttya fejedet szüntelen zsémbével,
Öl még a’ törnél-is hegyesebb nyelvével.
Ne álly tsak rá minden idétlen szavára,
Ne verd a’ tselédet minden panasszára:
Majd meg-látd, szeméből könyv-víz-özönt tsordítt,
’S mint a’ kölyke-vesztett Oroszlány, úgy ordítt.
Vagy, ha nem haragos, felettébb szelíd lessz,
Az igaz, hogy veled soha öszve nem vesz;
De mással sem, ha az erkőltsét próbállya,
Sőt minden ostromát szelíden ki-állya.
Mint barát színli-bé magát az ellenség,
A’ kinek tüzétől el-fajúltt társad ég.
Nem kissebb okot ád ez a’ fájdalomra,
A’ kinek meg-van még régi magyar gyomra. –
Eggyik fösvény, a’ más felettébb nagyra vágy,
Az éheztet, emez kóldús-páltzával hágy.
Ez buta, amannak igen sok esze van,
Azt te, ez tégedet szégyenl mind-úntalan.
De, ha ritka-is, van eszes ’s jó feleség,
Adhat néked illyet a’ mennyei Felség;
Adhat ollyat, a’ kit az igaz szeretet
El-válhatatlanúl te-veled eggyé tett;
Kinek bujaságtól tisztán-tartott szíve
A’ tiédnek örök frígyet tartó híve;
Kinél a’ nyajasság bél-poklot nem takar,
Hanem veled érez szíve, ’s veled akar,
Maga’ bóldogságát a’ tiéddel méri,
’S más mértékét annak éppen nem isméri;
Ki néked kedvedet mindenben keresi,
’S annak jó módgyait várván-várja ’s lesi;
Egy szóval: a’ kinek angyal’ indúlattya
Veled az Ég’ ízét, még itt kóstoltattya.
Lehet illyen társad, lehet, úgy itélek,
Mert talán e’ főldön maradt még illy’ lélek.
Lehet; de azt kérdem: vallyon mit nyersz benne?
Nem vólna-e néked jobb, hogy-ha nem lenne?
Mert bóldogabb vagy-e, hogy nem bosszonkodol,
Ha a’ helyett annál többször szomorkodol?
Ha eggyik inséget tsak mással tseréled,
Vallyon, terhesebbnek mellyiket itéled?
Mert, ha illyen társsal, mint más magaddal, élsz,
Hogy olly’ kíntset el ne veszess, szüntelen félsz;
’S az árnyékára-is illy veszedelemnek
Meg-rettensz, ’s magadat adod gyötrelemnek.
Elmés a’ szeretet maga’ kínzására,
Kivált ha, a’ mit félyt, illy betses az árra.
Ezért, félelmére a’ midőn nem talál
Okot, gyenge ’s félénk szíved maga tsinál.
Légyen tsak leg-kissebb baja illy’ társadnak,
Már indúlataid nyúgodni nem hagynak;
Már képzelődésed el-hiteti veled,
Hogy az száz akkora, ’s helyedet sem leled.
Tsak egy kis tavaszi hideg borzogassa,
Vagy egy kevés nátha a’ fejét meg-hassa:
Ezenn-való magad’ epesztése olly nagy,
Hogy a’ miatt nálla’ sokkal rosszabbúl vagy.
De hát ha igazán nagy a’ nyavalyája,
Vallyon hogy’ van akkor a’ te szíved’ tája?
Nyúgodni nem hagyó erős bánatokkal
Mint küszködöl akkor, ’s mint nem birsz azokkal?
Félelem ’s reménység rendre mint rongálnak,
Míg osztán egymástól azok-is el-válnak.
’S hát ha úgy válnak-el, hogy a’ reménységed
Bútsúzik-el, ’s a’ mélly örvényben hágy téged’?
’S a’ magadnak sokkal inkább kívántt halál
Illyen jó társadtól meg-fosztani talál?
Itt pennám a’ szíved’ képit nem birhattya,
Festéket nem kapó lévén nagy bánattya.
De ha írhatnék-is illy’ képet, szenvedni
Nézését ki tudná? jobb azért el-fedni.
Külömben-is aztat könnyen képzelheti,
A’ ki illyen társnak betsét érezheti,
’S kit vad taníttása a’ komor Zénónak*
A’ kővé-válásra nem tett még méltónak;
Hogy, a’ kit oda hágy illy szíve’ bálvánnya,
Az tovább a’ maga’ éltét sem kívánnya.
Sőt azt, nálla nélkűl tartya már teréhnek,*
’S utánna vágyódik szíve’ jobb felének.
El-vesztvén a’ maga’ leg-félytőbb reménnyét,
Minden napjainak homály fogta fénnyét.
’S meg-gondolásával az el-múltt időnek,
A’ jövő jók fogynak, ’s kis bajok meg-nőnek;
Mert a’ nagyság öszve-hasonlíttásban áll,
A’ mi nagy-is, kitsiny, ha más nagyobb annál.
Ezért-is a’ vóltt nagy bóldogsághoz képest,
Az azt-el-vesztett szív mindent kitsinynek fest;
’S örök eledelét kapja bánattyának,
Hajdani ízében bóldogabb sorsának.
Nagy, ’s leg-kívánatosb az Ég’ ditsőssége,
De ki kapna rajta, ha lehetne vége?
Vallyon, a’ rossz Angyal’ kínnyát mi teheti
Gyilkosabbnak, mint az Ég’ emlékezeti?
Így tehát az ember a’ leg-jobb társában
Igaz bóldogságát keresi hijában.
Sőt talán nagyobb rossz a’ rossz feleségnél,
Mert ez gyötör, kínoz, de tsak a’ meddig él;
A’ jóért, míg él-is, gyakran van bánatod,
Hólta után pedig örökké siratod. ’s a’ t.
GR. TELEKI JÓZSEF.