XV.
ELEGYES VERSEK.
KRESKAY.
Sz. JÓBI SZABÓ LÁSZLÓ
„– – A’ mennyire hívatalbéli foglalatosságaim engedik, a’ Poézisban szoktam magamat gyakorolni. Alkalmas nagyra-is nevelkedett már gyűjteményem; és, ha a’ józanabb-itéletű ’s fínomabb-ízlésű Íróink’ jóvá-hagyásából gondolhatom, hogy néműnémű kedvére szolgálhat Hazánknak, kész leszek, azt idővel sajtó alá-is botsáttani. Külömb-külömb-féle tárgyak fordúlnak-meg benne. Jobbára az okos gondolkodás, a’ gyönyörűséggel kezet-fogó hasznos nyájasság, vólt tzéllya írásomnak. Azonn iparkodtam, hogy ne tsak verseket írjak; hanem a’ versnek könnyű folyamattya mellett velős értelmével-is használlyak. Mutatólag íme egynehány darabot kűldök – – – –; ki-kérvén, hogy egyenes vélekedését felőllek barátságosan meg-írni ne terheltessék.” ’s a’ t.
HAD lessz! úgy mond a’ Hír; had lessz! – Bár ne lenne!
De, ha már lessz, jó, hogy részem nintsen benne.
Szent Isten! mit tennék bús aggodalmamban?
Ha meg-jelennének mind azok ’álmamban
Jajgatva, véresen, ’s halavány artzákkal,
Kik fel kontzoltatnak a’ dühös tsatákkal!
Ha látnám mind azon bóldogtalanokat,
Kik utánnak húzzák meg-szegdeltt tagjokat,
’S a’ főldet kínnyokban keservesen rágják,
Fejemre a’ szörnyű átkokat kiáltyák;
Ha ezer meg’ ezer atyák, anyák, mátkák,
Testvérek, barátok, már mind annyi árvák,
Azon hideg testek’ halmára gyűlnének,
Kiket tűz, kard, éhség, egy sírba döntének.
’S fel-vévén hátokra kóldus-táskájokat,
Úgy űznék az Égbe gyászos panasszokat. –
Mit használna akkor az arany’ bősége?
Mit a’ koronának fényes ditsőssége?
Ha illy szörnyűségek rémítnék szívemet,
’S az itélő-székhez idéznék lelkemet? –
Ordíttsa akárki meg-rekedtt torokkal,
Hogy örök ditsősség jár a’ bajnokokkal:
De nagyobb ditsősség az atyai jóság,
Mint a’ vérbe-mártott kevély borostyán-ág!
Hej, Nagy Sándor! kinek mérges fegyverétől
Olly sok jámbor Polgár meg-vált életétől;
Te! ki a’ gyengékenn így hatalmaskodtál,
Magad’ indúlatin m’ért nem uralkodtál?
Puhán le-hevertél a’ hivság’ ágyába,
Míg a’ Halál onnét el nem vitt honnyába.
Ha magad emberűl tudtál vólna élni,
Tudtad vólna mások’ éltét-is kíméllni. –
Drága, nagy Eleink! tí, ditső Magyarok!
Kálmán alatt melly szép ’s bőlts példát adtatok!
Midőn Ez Álmossal meg nem eggyezhetett,
Magyart Magyar ellen táborba vezetett;
Tí pedig egyenes szívvel ki-mondtátok:
Hogy perekért egymás’ vérét nem ontyátok;
Hanem szépségesen vagy meg-eggyezzenek,
Vagy magok köztt ketten baj-vívást kezdgyenek.
Ez mivel nem tetszett! – meg-lett a’ békesség.
Bár így állna helyre most-is az eggyesség.
Már a’ sajtó alatt vólt ezen Negyed, a’ midőn ez a’ barátságos Levél, több hasonló-kellemetességű versekkel eggyütt, kezemhez érkezék. Örömest közlöttem vólna még a’ versek közűl egy darabot, melly a’ Magyar Költőkhöz vagyon intézve. De az időnek ’s helynek szűk vólta meg nem engedé. Majd a’ következendő Kötetnek első Negyedében adandunk tehát helyet nékie. Akkor eggy úttal nem tsak a’ Poétának verseiről, és az azokban foglaltt dolgokról, ki-kértt egyenes vélekedésemet, hanem eggy-általlyában a’ Magyar Poézisról való gondolatimat-is fogom talán közölhetni; – reménylvén, hogy azon jobb agyagból formáltatott Ifjak, quorum de meliore luto finsit praecordia Titan, kik belső hajlandóságokhoz képest magokat a’ kőltésre hívatalosoknak lenni vélik, jó néven veendik tiszta szándékomat. E z e k n e k, barátságosan javallom addig-is, hogy a’ mit fellyebb ezen levél-töredékben olvastanak, szívekre vegyék. Tudni illik: azonn igyekezzenek, hogy ne tsak verset írjanak, hanem a’ versnek könnyű folyamattya mellett v e l ő s é r t e l m é v e l-is használlyanak. – B.