Azon Fels. Királyné-Asszonyok, a’ kik én-előttem szóllának, külömb-külömb-féle tanátsokat adtanak, mellyek az előre-botsátott fel-tételek alatt igen foganatosok lennének: tsak-hogy ezek a’ fel-tételek szerentsétlenségünkre éppen ollyan-félék, hogy reájok számot tartani nem lehet. Bizonyos az, hogy minden olly Népnek, melly egy bőlts és jó Fejedelemtől atyai módra igazgattatik, ennek páltzája alatt jól lészen dolga: De, hol van az a’ halandó, avagy Isten, ki eggy akármelly Népet tsak eggyetlen egyről-is, nem hogy sok egymás utánn következendő ollyan Fejedelmekről bizonyossá tehetne? – És hát ha éppen az ellenkező történik-meg? Ha a’ Monárkha, a’ ki mindent tehet, ’s mindent akarhat, nem atya, hanem tirannus? ha igazságtalan, helytelen, az emberség’ jussait sértegető, sőt egészlen fel-bontó, törvényeket tészen? ha ő a’ maga’ saját indúlatin kivűl semmi egyéb törvényt nem ismér? ha az alatta-valóknak értékivel, tehetségeikkel, szabadságokkal, és életekkel kéje szerént bánik, a’ közönséges jövedelmeket el-tékozollya, országait szükségtelen és bolondúl-kezdett hadakozások’ nyomorúságaira ’s pusztíttásira ki-tészi, rövideden: ha határozatlan hatalmával úgy él, mint többnyire minden Despóták mindenha tselekedtek, és ez-utánn-is tselekedni fognak: mi marad osztán, a’ F. Babiloniai Királynénak javallása ’s intézete szerént, az ő le-nyomattatott Népének egyéb hátra, hanem-ha ezen szomorú választás: vagy szenvedni, a’ mi szenvedhetetlen, vagy, ha egyszer kétségbe esvén el-viselhetetlen lántzait erővel öszve-szaggattya, magát egy hirtelen, rend-nélkűl-való, talán az egész országot le-rontó változásnak minden veszedelmeire ki-tenni? – „Ha a’ Monárkha tirannus” mondám, – és erre azt fogják ellent vetni, hogy a’ mí időnkben nem származnak többé Buzirisek^* és Falarisok, ^*sem Nérók^* és Domitiánusok:^* de, az ember külömb-külömb módra, és igen sok-féle-képpen, még egy kegyes, és jobbággyai’ tsendességéről ’s bóldogságáról szívesen gondoskodó haza’-attyának ál-artzája alatt-is, tiránnus lehet. Nintsenek talán több Nérók már: de vallyon el-rontotta-e már a’ Természet azon formákat, a’ mellyekben egy Spanyol Országi II-dik Filepet,^* egy Frantzia Országi XI-dik Lajost,^* – –^*

A gondolatjelekkel jelzett kihagyás helyén a kéziratban ez állt: egy II-dik J- - -f császárt.

tsinált? Nem neveztetett-e a’ Frantzia-Országi tizennegyedik Lajos,^* nagynak? a’ tizenötödik,^* kedvesnek? és nintsenek-e ezen szempillantásban-is ollyan Haza’-Attyai, kik az alatt, míg igazságot-szerető jó szívek ezer nyelvektől magasztaltatik, meg-foghatatlan érzéketlenséggel el-nézik, miként fosztatnak-ki jobbággyaik mindeneikből az ő nevekben? Nem ismérünk-e ollyan Országokat, mellyeket a’ Természetnek adakozása és a’ lakosoknak munkás szorgalmatosságok a’ leg-virágzóbb állapotnak példájivá tettenek, és a’ mellyek az illyen jó Fejedelmek alatt úgy el-hanyatlottak, hogy olly állapotra bizonyosan egy T i b e r i u s^* alatt sem jutottak vólna? Nehezen fog most e’ kerek főldön tsak eggy Uralkodó-is élni, a’ kinek fülét és szívét tizenkettődik Lajos^* Frantzia Királynak szép neve³ ne gyönyörködtetné: és még-is többet nevezhetnék egynél, ki a’ maga’ népét atyai szívvel szeretni gondollya, és talán valójában szereti-is, a’ kinek országlói gazdáskodása mind-az-által ollyan-szerű, hogy alkalmasint ki lehet előre azon esztendőt számlálni, mellyben kedves gyermekeinek leg-nagyobb részét – kóldús-páltzára fogja juttatni. Minden kétség kivűl nagy igazságot mondott Szemiramis, azt állítván, hogy azon gonoszonn, melly ellen a’ leg-foganatosabb eszközöket kell javallanunk, a’ palliativumok által nem segélythetni. De mitsodák a’ Népnek mind ezen tsalattatásai ’s szemfényvesztései, mellyekben ő és a’ felséges Lívia

 Júnó. Siess, azt közleni velünk, Elíza! – Mert reménylem, nem akarod várakozásomat másodszor-is tsalattatva látni, minek-utánna minden áltatás és tsalattatás ellen olly hathatósan ki-nyilatkoztattad magadat.

 Erzsébet. Leg-alább nem én lennék oka, Isten-Asszony. Az én javallásom, az én eszközöm, a’ mint mindgyárt eleintem meg-mondám, éppen olly tsalhatatlan, valamint hogy eggyetlen-eggy, a’ mellyet okosan választhatni. De úgy hiszem, hogy én az Igazgató Urakat – a’ leg-első Királytól fogva a’ leg-utólsó Abderíta fészeknek polgár-mesteréig – sokkal jobban ismérem, mint-sem azt reménylhetném, hogy tsupa észbéli okok által arra indíttathatnának, hogy önként hozzá nyúllyanak.

 Júnó. Erről te ne aggódgyál, Elíza! Ha tsak abban áll a’ dolog, tehát fogunk mí majd módot találni, hogy akarattyok légyen reá.

 Erzsébet. Éppen ez az, nagy Isten-Asszony, a’ miben én kételkedem. Bizonyosan a’ vas kéntelenségnek kell őket reá hajtani, kénszerítteni: és ha annyira fogják a’ dolgot juttatni, tehát el-múlatták az idejét, és én nem állok többé jót ki-meneteléről.

 Júnó. Majd olly nyughatatlanná tehetnél engemet, mint hajdan a’ szeretőidet, Bess Királyné! Az eszközödet, ha szabad kérnem.

 Erzsébet. Olly eggyűgyű az, olly igen a’ leg-első, a’ minek polgári társaságba állani akaró eszes embereknek eszekbe jutni kell, hogy, ha a’ tapasztalás olly nyilván ellenkezőt nem mutatna, hihetetlen vólna, hogy a’ Világ több ezer esztendőkig állhatott légyen, a’ míg valahára valami száz esztendő előtt eggyetlen egy Nép akada reája; – és még ennek-is, a’ mint szokták mondani, az orrával kelle belé ütköznie!

 Közönségesen meg-ismértetett mindenkor az, hogy a’ leg-határozatlanabb hatalmú Monárkhának is kötelességei, és a’ leg-alatsonabb szolgálatú Népnek is jussai légyenek: de miben állyanak tulajdon-képpen ezek a’ jusok és kötelességek, mennyire terjedgyenek, mitsoda vég-határokba zárattattak légyen, és minémű rendeléseket kellessék tenni, hogy a’ Nép a’ maga’ jussaival való tellyes élésre szert tegyen, és az Igazgatók a’ magok’ kötelességeiknek tellyesíttésére kénszeríttessenek: erről mindenkor visszás és ingadozó képzeletek vóltanak; erre még inkább szántt-szándékkal ’s kész akarva minden lehető homályt terjesztettek. El-végre e’ napokban egy nagy Nemzetnek sorsa – melly Nemzet, ki-vévén polgári alkotvánnyát, szerződését, magát minden egyéb tekéntetben a’ Világon leg-elsőnek tarthatta, de minden-féle ’s hosszas bitangoltatások által végső romlásra jutván, és utólsó kétségbe hozattatván, inkább az anárkhiának minden nyomorúságira ki-tétettetni, mint-sem a’ monárkhai és aristokrátai despotismusnak öszve-rontó terhe alatt tovább szenvedni akart, el-végre, mondom, ennek a’ Nemzetnek tanúsággal-tellyes és rettenetes sorsa nyitotta-fel valamennyinek szemeit; és közönségesen meg vagynak már most mindenek győződve az iránt, hogy nem egyéb, hanem tsak egy C o n s t i t u t i o,^* mellyben a’ Polgárok’ mindenik Rendinek saját jussai nyilván és világosan meg-határoztatva vagynak, és illendő rendelések ’s eszközök által minden-némű sérelmek ellen meg-óltalmaztatnak, tsak eggy illyen Constitutio tehet bátorságossá akármelly más országot hasonló esetek ’s lázzadások ellen. Ez, Isten-Asszony, a’ dolgoknak mostani állapottyok. Azoknak a’ meg-bájoló áltatásoknak, mellyekkel az emberek eddig-elé másokat, és magokat meg-tsalták, tsak ködben ’s homályban lehet hasznokat venni, mellyet az ész már végre el-széllyesztett; erőszakos eszközök pedig (azonn kivűl hogy szinte olly igazságtalanok, mint gyűlöletesek) segélytenek ugyan egy szem-pillantásig, de siettetik, valójában, azt a’ rettenetes ki fejtődést, mellyet azok által meg-előzni akarnak. Nyilván-való dolog tehát, hogy nints egyéb hátra, hanem hogy hová hamarább határozzák-meg magokat, tselekedni azt, a’ mit már régen kellett vólna végbe-vinni. Egy kevés-számú, a’ közönséges okosságra ’s a’ polgári társaságnak természetére épűltt tzikkelyekből álló Constitutio az a’ tsalhatatlan, könnyű, és eggyetlen eggy eszköz, mellyel a’ politikai társaságnak minden orvosolható fogyatkozásain segélyteni, az Igazgató és Alatt-valók között a’ leg-lehetőbb eggyezést helyre állíttani, és az Országoknak bóldogságát meg-mozdúlhatatlan talpra helyheztetni lehet.

 Júnó. Tökélletesen meg-nyugszom javallásodonn; és nem látom-által, miért tartózkodhatnának a’ Monárkhák, azt önként ’s magok’ jó-szánttából a’ leg-nagyobb gyönyörűséggel tellyesítteni.

 Erzsébet. A’ ki egyszer egy határozatlan hatalomnak birtokában vagyon, nehezen lészen annak nagy kedve, ugyan-azon hatalmának meg-határozását magától javallani. Az én régi Ángliámban egy Királynak fejébe kerűlt, és ugyan-azon Király’ második fijának koronájába, minek-előtte a’ dolog arra jött, hogy az ő utánnok következett Fejedelmek reá vették magokat: hogy azon jusokat, mellyeket a’ Nemzet a’ maga’ számára meg-tartani jónak ítélt, az Ország’ sarkalatos törvénnyének ismérjék.

 Júnó. Az-ólta a’ Fejedelmek világosabban gondolkodnak, és az igazságot jobban szeretik, Elíza, óltsóbbért-is reá fognak hajlani.

 Erzsébet. Hogy-hogy’? Azok-is, kik az ő Isteni jussokat, melly szerént szenvedő engedelmességet kívánhatnak az alattok-valóktól, harmintz vagy negyven legió mindenre-kész hadi-szolgákkal mutathattyák-meg?

 Júnó. Már Te a’ Monárkháknak atyai szívekben nagyon-is keveset bízol.

 Erzsébet. Én magam-is Királyné vóltam: nem fogod rossz néven venni, ha én eggy kisség nehezebben hiszek.

 Szemiramis. E’ részben magam-is úgy gondolkodom, mint Erzsébet.

 Lívia. Én-is tartok tőlle, hogy utóllyára igen-is az ő részin marad az igazság.

 Júnó. Eszközökről kell szorgalmatoskodnunk, kedves Barátnéim, miként-hogy a’ Népeknek pásztorait a’ meg-győződésig el-hitessük, hogy a’ magok’ tulajdon bátorságok’ ’s nyúgodalmokra, valamint-szintén ditsősségekre nézve-is, semmit sem tselekedhetnek jobban, mint-sem ha Elíza’ javallását haladék nélkűl tellyesíttik. – ’s a’ t.