VI.
JÉREMIÁS’ KESERVEI.
Második Keserv.
HOL van ama’ híres Város’ szépsége? Sionnak
Hol van most, ragyogó két tsillaga, két szeme? hol van
Rózsa’ pirosságát meg-előző színe? hol, a’ mit
El-bámúlva tsudált az egész Főld, ’s a’ mit irígylett?
Íme, Királlya, kevély Fejedelmei, hetyke Vitézi
Már most rab-szolgák! kezeken lántz, durva bilintsek
Kényes lábaikon szomorúan pengnek, előtte
Hajtya az ellenség, de alig léphetnek igájok’
Súllya miatt, tsak alig dőlöngnek emerre, ’s amarra
Bádgyadtt tagjaikat húzván. Így rogy-le ináról
A’ Kos nyár’ közepén, mikor a’ Nap rétre ’s mezőre
Nagy hévséget ereszt, ’s minden füvet azzal el-éget.
Illy nyomorúságban rossz tetteit esmeri, szánnya
El-követett bűnét, forró könyvével akarja
A’ Felségesnek szívét lágyítni, ’s haragját
Engesztelni. Igen későn jő észre! heába
Hinti fejét gyász-porral, hasztalan’ önti szeméből
Vérrel-elegy könyv-záporait: bóldogtalan! Akkor
Kell vala sírni, mikor szent Férjfiak által előre
Hírdettette, hogy ő már készen tartya kezében
Súlyos mennyköveit, ’s majd-majd le-hagyíttya Sionra.
Vólt még akkor idő meg-térni, ’s imádni le-hajtott
Fővel az Istennek Felségét, félni hatalmát,
Meg-hálálni ezer jó tettit, drága kegyelmét;
Mert ő tette Siont naggyá, ő szerze Sionnak
Kíntset, erőt, fényes nevet; ő vala gyámola mindég.
Most, mikor a’ Várost a’ dúló fegyver emészti,
’S vér patakok follyák utszájit; most, mikor a’ nép
Önnön vérében fetreng, ’s nints semmi segéde
Hogy szabadúlhasson; mikoron szent temploma néki
El van hányva, ’s imádandó pora, tsúfja az ádáz
Ellenségeknek: késő már sírni, zokogni.
A’ meg-bántódott Istennek szent keze régen
Már fenyegette, ’s az Ég’ szörnyű dörögési felette
Több ízben zúgtak, fel akarván kőlteni vétkes
Álmából; de Sion nem gondola semmit ezekkel.
A’ haragos Mennynek rettentő nyílai köztt is
Bátran aludt, és feslettségét űzte, parázna
Bordéllyá tévén házát. Hát a’ kegyes Isten,
A’ kinek olly sokszor jó-vóltát vette, de vissza-
Élt azzal, most méltán bűnteti, ’s haggya veretni.
’S a’ mi keservesb még; nem lelhet az Égnek alatta
Olly helyet, a’ mellyen nyúgalma lehetne; gyalázat,
’S szégyen késérik, valahol jár, ’s merre tekénthet.
El-hólt, és maga lett példás sírhalma magának.
Hogy-ha talán valakit szem-köztt lát jőni, leg-ottan
Meg-réműl, ’s el-ijedtt szemeit be-takarja kezével;
Irtózást-okozó sebeit szégyenli: – fekéllyel
Meg-fertőztettek két lábai, teste miríggyel
Meg-van rakva, halált fú poshadtt mellye, ki-vetve
A’ száraz főldön nyomorog, jajgattya keserves
Napjait éltének, ’s nem látván régi barátit,
El-pártoltt rokonit, ’s fijait mellette: Nagy Isten!
(Így zokog) Ah! egyedűl Te segíthetsz engem’ ezentúl!
Nézz sebeimre kegyes szemmel, nézz! ’s hogy-ha Te-néked
Tetszik, könnyítsd-meg fájdalmas terhemet, a’ melly
A’ könyörűletlen Babilont katzagásra fakasztya!
Harmadik Keserv.
Haj! már nem nyerhet zokogása botsánatot! égő
Szívének buzgó kérelmei mind el-enyésznek
A’ levegőn, ’s fel nem juthatnak az Égnek Urához.
A’ ki sokat tűrt, várt eddig, ’s nem akarta haragját
Jéruzsalem’ feslett népére ki-önteni: már most
Súlyosb mennykövivel nyilván ki-mutattya hatalmát,
És nagy igazságát. Imhol r’á-szórta negédes
Jéruzsalemre harag-tüzeit, ’s azt főldig alázta.
Sok kíntsét, mellyel tárházai rakva valának,
Részént el-ragadák a’ Káldor’ körmei, részént
A’ rabló tűznek meg-emészték lángjai, porrá
És hamuvá tévén. Ez, ez, annak haszna, gyümőltse,
Hogy, kiket el-tíltott Házától, és ki-rekesztett
Szent óltáraitól rég’ a’ kegyes Isten, azoknak
Bé-menetelt ada Jéruzsalem, ’s frígyet köte véllek! –
Nem tsak az ellenség’ vérengző fegyvere által
Bűnteti el-pártoltt fijait Solimának az Isten:
Ah! kínosb eszköz szent tetszésének az éhség!
Íme, miként nyögnek bádgyadttan az emberek! ah nem
Emberek! – árnyékok’ borzasztó képei! tsontból-
Álló szörnyetegek! – négy-kéz-láb másznak emésztő
Kínnyok köztt: ha mit el rejthettek, mellyre sem a’ tűz,
Sem pedig a’ dúlók nem akadtak; drága ruhákat,
Bébor köntöseket, sok gyöngyöt, ezüsttel, arannyal
Bőven bé-foglaltt tsészéket, készek od’ adni
Egy falatért, a’ melly meg-tartóztassa repűlni-
Készűltt lelkeiket. – Hol van most régi szerelmed
Szent Isten! kedves Solimádhoz? – Nézz-le Sionra,
Hallgasd meg szomorú panaszit, hallgasd-meg utólsó
Inségére szorúltt nyomorúlttnak jajjait! Oh! én,
Így sír-fel hozzád, oh! én bóldogtalan árva!
Régi szerentsémből, mi kegyetlen sorsra jutottam! –
Oh! te akárki vagy, a’ ki felém jössz, addig-is álly-meg
Oh, Úton-járó! míglen sebeimre tekéntvén
Láthasd, nállamnál ki legyen több kínra ki-téve.
A’ Szőlő-mivelő nem zúzza gerezdeit öszve
Úgy, mint engem’ igazsággal r’ám mértte haragja
Istennek le-tsepűlt! Látd, a’ felhőknek öléből
Szórtt tüzivel meg-törte, ’s diribre darabra
El-szaggatta egész testemnek részeit, a’ bel’
És apróbb ereket meg-fertőztette miríggyel.
Tudn’illik, hogy ezen sanyarú vereségei hozzák-
Helyre kevély eszemet, ’s azt engedelemre taníttsák.
Lábaimat, mellyek rossz ösvényekre vezettek,
És örömest járták azokat, békóba vasalta.
En-magamat főldhez szegezett, ’s hogy kínaim annál
Súlyosbak legyenek, sok vétkemet öszve-kereste,
Mellyekből készűltt lántzát maga verte nyakamra.
Ennek terhe gyötör, sőt már, oh fájdalom! el-vett
Tőllem minden erőt, mellyet valahára megintlen
Hogy meg-nyerhessek, nem bíztat semmi reménység!
Negyedik Keserv.
Melly iszonyú szélvész fellegzik, ’s tsattog az éjszak-
Részről! melly szörnyű zúgással ereszti magából
Ordíttó szeleit! Dávidnak Háza, Királyi
Széke remegj! réműlly fényes palotája Sionnak!
’S tí falak, és híres bástyák, rettegjetek! el-jött
Végső romlástok’ nem vártt órája! haragját
A’ meg-bántódott igaz Isten r’átok el-önti! –
Ah! de mit emlegetek? Haj! gyászos sorsa Hazámnak!
Follyatok, oh szemeim, ’s vér-könyveket öntsetek! íme
Vétkes Jéruzsalem fel van forgatva fonákúl!
Kő-falait, ’s az egekbe-merűltt nagy tornyait, ékes
Szent-egy-házát, és kapuit ki feszítve helyekből
A’ főldön látom: bosszúlló mérge az Égnek,
E’ Város’ szomorú hamvát még most-is emészti.
Dávidnak páltzája, ditső koronája, kegyetlen
Kézbe kerűlt; a’ Nép’ fel-szenteltt attya, Királlya,
Minden méltóságától meg-fosztva, porázon
Függ, és sokkal alábbra-való egy gyermeki váznál.
A’ szent Templomnak Fő-Papja, ’s edénnyei szörnyű
Átok alatt vagynak: nints ünnep, nints öröm-ének.
Hah! mi homályba borúlt felséges Napja Sionnak!
Sírnak az élemedett Öregek, ’s a’ főldre szegezvén
Sok könyvtől fáradtt szemeik’, keseregve porozzák
Ősz fejeket gyászos hamuval: szép dísze Sionnak,
A’ Szűzek, titkos siralommal könyvezik édes
Honnyoknak szomorú veszedelmét, mostoha sorsát.
Ezt siratom magam-is, ’s bár könyveim’ árja haszonnal
Folyna Hazám’ nyomorúltt esetén! Sion, árva Hazámnak
Hajdani Vára! kinek vagyon olly értz szíve, ki téged’,
Mostani állapotod’ szemlélvén, meg ne siratna?
Ah! ki ne szánná-meg bűnetlen gyermekid’, a’ kik
Életeket tsak most kezdették, ’s már-is az annyok’,
Édes dajkájok’, kebelében halva feküsznek!
VIRÁG BENEDEK.