IV.
ÁNYOS PÁLHOZ.
(1778.)
KIK előbb versednek vóltak tsudálóji,
Már fényes tüzednek lettek imádóji. –
Ím’! az Esztergáli hegyek’ kiessége
1
Esztergál. Neve a’ helységnek, hol Ányos született, Veszprém mellett.
Lett erdőt-kedvellő Nimfák’ ékessége.
Lugos kárpitokkal fáknak szép árnyéki
A’ tudományt-szerző Múzsáknak hajléki. –
Egyszer, hogy annak szép vőlgyeit visgáltam,
’S eggyik gyöngy-virágos utszáján sétáltam,
Tsüggedezvén elmém álmélkodásában
A’ bő Természetnek adakozásában;
Illy szózatot hallék: „Ez lessz koszorúja,
Jövendőlő sípját a’ midőn meg-fújja.” –
E’ szép szózat utánn szemem ’s elmém futott,
Míg eredetére szerentsésen jutott.
Ott eggy ékes Nimfa hársfának tövében,
Üldögél: koszorút tartván szép kezében.
Zörgő levelek köztt gyakor ki-szökéssel
Játszadozik Zefir* hajának fürtyével.
Fekete szép haja hó-fejér vállait
Ékítti, mint árnyék Napnak súgárait. –
Gondoltam, szemlélvén mennyei termetét,
Hogy nem halandóktól vette eredetét.
Vídám és mosolygó szemmel méltóztatott,
Mellyel kő-szívből-is tüzet lobbanthatott. –
Nem tudom, mi hévség szökdösött artzámra;
Szemérem szememre, némúlttság ült számra. –
Mint-hogy félelmemet nyilván sajdította,
Kétségimet önként így bátorította:
„Én Klíó!* Titkossa Pindus’* Istenének
Én Őrző-asszonya Kasztalis’* Vizének:
E’ borostyán-ágot annak készítettem,
Kit itt Énekesink’ számába bé-vettem.”–
Barátom! már látom fejedenn az ágot,
Mellyel nemesbítted a’ Magyar Világot.
KRESKAI IMRE.
FELELET.
(Budáról. 1778.)
IMRE! sokat ígérsz erőtlen lantomról,
’S hízelkedve itélsz vers-szerző tollamról;
Kit még alig márték ama’ szent forrásba,
Melly, mint Nílus, önti Márót* Énéásba’. –
Tsak messzéről nézem én e’ nagy Lelkeket,
Kiknek a’ kilentz Szűz
*A múzsák.
vezeti kezeket;
’S ha néha közelebb kívánok repűlni,
Már fél-úttyán kezdnek szárnyaim gyengűlni.
Mint Progne’* szülötte, midőn tollasodik,
Meg-únván a’ fészket, égre mosolyodik;
Annya’ repűlését kívánnya majmozni.
De még nem tudgya jól szárnyát kormányozni.
Le-esik pihegve udvar’ közepére,
Kit egy gyermek vígan köt fonál’ végére. –
De nem-is tanátsos úgy fel-emelkedni,
Hogy e’ nagy elmékkel kezdgyünk vetekedni.
Mert példát vehetünk Thamiris’* veszéllyén,
Ki most vakon sétál Pteleus’* vidékjén.
Mársiás-is* látta vetélkedésének
Kárát, sokat hivén kürtye’ zengésének;
A’ midőn bőrétől meg-fosztott testével
Vízzé vált, ’s új folyót jegyezett nevével.
Szükség tehát, Imre, húzzuk-meg magunkat;
A’ mint tudgyuk, tsak úgy pengessük lantunkat.
Üllyünk-fel Gellértnek bértzes tetejére,
Küldgyünk egy bús hangot Rákos’ mezejére.
2Jelentem ez úttal Ányos’ kedvellőjinek, hogy nem sokára, és talán még ezen folyó esztendőben, ki fogom adhatni hátra-maradtt írásait, mint-hogy nagyobb részént már kezemnél vagynak; a’ mellyekre pedig még eddig szert nem tehettem, azokat-is rövid nap alatt bizonyosan kezemhez veendem. Úgy itéltem, hogy tanátsosabb lészen egy kisség várakozni, mint-sem eggy illy jeles Poétának maradvánnyait hijánosan közre botsáttani.
Batsányi.