II.
A’ MAGYAROKHOZ.
1790.
MONDÁM, hogy tsak bízzunk az Ég’ Királlyában,
Ki igaz Úr ’s Atya ditső trónussában.
Nem siet Ő, nem-is felejt: Országokat
Ő teremt, ’s ezeknek Ő ád Királyokat.
Ha osztán úgy tetszik Néki: egy szavára,
Mind Ország, mind Király jut vég’ romlására. –
Néha az emberi gonoszság, kezeit
Únszollya, hogy szórja pusztíttó köveit;
De nagy kegyessége győzvén igazságát,
Nem haggya veretni ember’ gyarlóságát. –
Magyarok! Árpádnak híres Onokáji,
István Atyátoknak el-búsúltt Árváji!
Nemes Hazátoknak kékes éjjelében
Tsillagokat látok ragyogni egében.
Ah! tán el-oszlattyák a’ bús fellegeket,
’S nem könyveztetik már többé szemeteket!
VIRÁG BENEDEK.