Mária már ekkor 13-dik esztendejébe fordúlt. Szelíd és valóban ártatlan, de még-is elég idős már arra, hogy a’ szerelemnek, vagy-is inkább hajlandóságnak első kedves indúlatit érezhesse. Zsigmondot a’ 15-dik tavasz ékesítette-fel az ifjúságnak mosolygó rózsájival, ’s adott eleven tekéntetébe eggy olly természeti kedvelltetést, melly a’ leg-első látásra észre-vehetetlenűl meg-nyerte az embernek szívét. Külömben termetére nézve már ekkor-is elég magas; ép-testű, és erős-alkotású. Fel-tételében és fogadásában állhatatlan, indúlatinak minden tartózkodás nélkűl engedelmeskedő, a’ jóra és rosszra eggy-aránt egész a’ mértékletlenségig hajlandó, és már gyermek-korában éppen az, a’ millyennek később tselekedetei fogják mutatni. Sokat ártott erkőltseinek az attya’ iránta való lágysága; kivált a’ miólta Mária’ férjéűl-való választása utánn kebelebéli szerelmesse lett. De sokkal többet ártott még, eggy az Udvarban lakó el-fajúltt Olasz Úrfinak példája, ki az óltár előtt szentnek és buzgónak mutatta magát, de a’ templomon kivűl Vallás- és Isten-tagadó; ki ellenségének szembe nyájas és édes, háta megett a’ halálig üldözni kész; külső-képpen tsendes, de valaki ellen való haragjában a’ bosszú-állás utánn-is engesztelhetetlen; ki tsak a’ maga’ kívánságinak bé-tőltését tartotta leg-főbb bóldogságnak; és a’ ki mind azt, a’ mi az emberiség előtt szent, az irgalmasságot, szelídséget, és ártatlanságot, ki-nevette. Ollyan az éretlen ifjúságnak a’ rossz példa, mint a’ gyenge szőllő-szemnek a’ ragya. Ritka elme’, ritka szív, mellyet meg nem vestegetne;^*és a’ melly inkább idegenséget, mint kedvet, kapna iránta. Zsigmond-is mind azokat tanúlta-meg ettől az Olasztól, a’ mellyeknek örökké-való homályban kell vala maradniok előtte. Egynehány alkalmatosság nevelte benne a’ rendetlenségre hajlandó indúlatot; és az idő, a’ mint több-több szabadságot kapott, természetévé változtatta.

 Az első tekéntet, a’ mint Zsigmond és Mária meg-látták egymást, meg-határozta mind a’ kettőnek örökös bóldogtalanságát. Ki nem tudgya, melly sok függ attól a’ szem-pillantástól, a’ mellyet eggy Ifjú valamelly Leányra vet leg-elősször? melly nagy hatalmat vegyen az első itélet az embernek szívén, ’s mint uralkodgyék benne tsak-nem élete’ fogytáig? Ah! örökre el-törölhetetlenek az illyetén első bé-hatások a’ szerelemnek dolgában! A’ gondatlan ifjúság tsak arra hallgat egyedűl, a’ mi szemeinek meg-tetszik, és külső érzékenységeit tsiklándoztattya; de a’ későbbre meg-értt okosság és értelem sem tud ezen első hajlandóságon változtatni, melly ezer bóldog érzések között, sok esztendők múlva-is, ismét meg-újjúl. El-múlik a’ szerelem sokszor, midőn az első kedves képnek vissza-tértt emlékezete a’ tsalárd szívet még-is gyönyörködteti. Zsigmondnak éppen nem tetszett Mária. Maga szép lévén, nem kapott semmi más egyében, mint igen szembe-tünő ritka szépségen; és az ő tüzes elevensége igen kevés meg-eggyezést talált a’ szelíd Máriának tsendes erkőltsével. Borbára’ szépségére nyílt-meg Zsigmond’ szíve. Édesdeden szítta-bé azon súgárokat, mellyek annak kellemetes artzájiról tündöklöttek; de sokkal jobban tudta magát tettetni, mint-sem hogy azt, a’ mit kebelében Borbáráért érzett, Máriának ne hazudta vólna. És Mária, azon első szerelmes tekéntetre, mellyel ártatlan érzékenységeit meg-tsalta, az első kéz-szoríttás utánn, melly szemérmes artzáját szokatlan el-pirúlás’ tüzével bé-borította, soha többé el nem felejthette Zsigmondot. Zsigmondról gondolkozott szünetlenűl; ezerszer meg’ ezerszer ötlött elméjébe a’ ruhája, mellyet viselt, test-állása, maga’ viselete, szája’ mozdúlása, ha valamit szóllott, karjai’ ki-terjesztése, midőn kezét meg-tsókolta, és nyájas pillantása, mellyel szíve’ nyúgodalmát meg-vesztegette. Alig várta öszve-keléseket, hogy eggyütt-keressék a’ madár-fészkeket; hogy szüntelenűl eggyütt-üllyenek valamelly magános hárfa’ hangja mellett. Zsigmond Borbárával múlatta magát; és Mária tsak úgy jelent-meg néha-néha képzelődésében, mint midőn valamelly test utánn az árnyékot minden illetődés nélkűl észre-vesszük.

 Kinek jutott vólna eszébe, még tsak kételkedni-is, hogy Zsigmond és Mária szívesen ne szeressék egymást? Úgy-is közönséges gyarlósága ez az emberi szívnek, hogy a’ mit valóban kíván, azt mint egy már meg-esett dolognak tartsa, úgy hogy többé annak bé-tellyesedésében még tsak kételkedni se szeressen. Még a’ külömben szemes Gara Istvánné-is, ki részre-hajlás nélkűl vígyázott minden leg-kissebb mozdúlásra-is, nem talált semmit, a’ mivel meg nem elégedhetett vólna. Lajos nem tartóztathatta öröm-könyveit, mellyek meg-indúltt szívéből tiszteletes szakállára le-görgöttek. Erzsébet Királyné, ezen rövid szempillantásban egész szerentsés házassági életét meg-jelenni látván, fenn-szóval zokogott; és a’ Vének, kikben a’ jól-tévő képzelődés első szerelmeknek bóldog emlékezetét elevenen meg-újjította, le-sütött fővel, mélly meg-illetődéssel állottak az ifjú fejedelmi pár körűl. Szent látás! Lajos, leánya’ jövendő-béli bóldogságának ezen szerelmetes képével szállott koporsójába. Erzsébetet meg-tanította a’ bőlts idő, melly ki-tanúlhatatlan légyen az embernek szíve.

 Még egynehány napokig múlatott ez-utánn a’ Királyi Udvar Nagy-Szombat’ Várossának barátságos környékiben. Lajos örömmel engedett magának egy két nappal többet, mind azért, hogy terhes foglalatosságitól meg-pihennyen, mind hogy szerelmetes leányának ártatlan társalkodásában tovább gyönyörködhessék. A’ Királyné az Apátzákkal, Máriával, és Gara Istvánnéval múlatta magát; ’s, kegyes Asszony lévén, leg-több idejét a’ templom’ sekrestyéjében tőltötte. Az Udvari Nemes Ifjúság, idejéhez ’s neveltetéséhez képest a’ vadászatot kedvellvén, a’ körűl-belől lévő magas bértzek’ erdejiben lövöldözte az őzeket, szarvasokat, ’s gazdagította a’ királyi konyhát. Zsigmond keveset lehetett reggel Máriával; a’ hosszas imádkozás nagy részét el-vette a’ délnek; és kiki tartozott itt-is, eleibe-adott kötelességeit el-végezni: Mária a’ gazd’-asszonyságot, Zsigmond a’ fegyver-fogást és forgatást. Tsak a’ vékony fölöstökömözés mellett jöttek-öszve, midőn az egész Királyi Udvar fenn-állva sajtot és kenyeret kézből falatozott; ellenben az egész del-utánni^* időt egymás’ társaságában tőlthették, vagy az Apátzák’ magános kertyekben, vagy a’ Város alatt fekvő gyönyörű pázsinton fel ’s alá sétálva.

 A’ vídám tavaszi napok annál inkább fel-nyitották Máriának édes indúlatokra hajlandó szívét, a’ Zsigmond iránt való szerelemnek érzésére. Miólta Zsigmondot meg-látta, tisztábban hasadt néki a’ hajnal, derűlttebb vólt a’ reggel, mosolygóbbak az illatozó virágok, és kellemetesebb a’ madarak’ tsevegése. Az-ólta örömestebb nézte az apró követseken fel-akadtt víznek szökdöső kis habjait, a’ tarka baratzk-fák’ fakadásit; szívesebben imádkozott, soha sem szerette jobban Gara Istvánnét, és nem érzett méllyebb tiszteletet felséges szüléji iránt. Jól látta Garáné Mária’ szívének változásait, szerelme’ nevekedését; igazán örvendezett rajta, ’s kívánt hasonló érzékenységeket Zsigmondnak-is. Örömmel nézte vólna, ha a’ sétálás közben különösen társalkodott vólna Máriával, ’s nyilvábban mutatott vólna szerelmet iránta. De Zsigmond egy szempillantást sem akart el-veszteni, mellyet kedves Borbárája mellett el-tőlthetett; és Gara Istvánné reszketve látta már most kétséges félelmének bé-tellyesedését; látta a’ jövendő időt fekete ábrázatban meg-jelenni előtte; látta mind azt, a’ mi Mária előtt olly sokáig titokban maradott, ’s annál inkább reszketett, mivel nem segíthetett rajta.

 Minek-utánna tehát buzgón meg-tsókolgatták vólna a’ szent ereklyéket, ’s az Apátzákat juhokkal, barmokkal, ’s egyéb konyhára-valókkal és húsz arany-foríntokkal gazdagon meg-ajándékozták vólna: vissza-tére az egész Királyi Udvar Nagy-Szombatból, ’s el-vivé magával Zsigmondot-is Budára; hogy a’ Magyarok’ szokásit, törvénnyit, és a’ katonaságot meg-tanúllya. Felette nehezen esett az öreg Királynak, kedves leányától meg-válni. A’ Királyné három-rendbéli tsókjai utánn háromszor tsókolta-meg újra Máriát, és még sem ereszthette-ki ölelő karjai közűl. Mária hallgatva, de ezer jó kívánságokkal tellyes szívvel kísérte kedves szüléjit a’ hintóig; és, a’ mint el akart tőllök bútsúzni, egy belső nyughatatlanság meg-akadályoztatta nyelvét a’ dadogásig. Zsigmond’ látására, ki utóllyára ült-fel a’ hintóba, egészlen meg-némúlt. Főldre függesztvén szemérmes artzáját, könnyen meg-engedte kezeit tsókolni az álnok Zsigmondnak, ki az-alatt lopva még-is Borbárára tekéntett. De, a’ mint a’ Királynak szavára „Isten hozzád, édes leányom!” a’ kotsis, meg-tsapkodván pajkos lovait, sebessen el-nyargalt vólna: úgy állott reszketve, mint a’ magasra fel-nőtt szekfű-szál, melly, hirtelen el-rántatván mellőle támasztó-vesszeje, remegve ingadoz. Egy meg-nevezhetetlen érzékenység foglalta-el szívét. Sokáig nem mozdúlhatott-meg álló-helyéből, ’s érzékenységei’ terhe alatt annál inkább szenvedett, mivel a’ jól-tévő könyv-húllatások nem segítettek szíve’ szorongatásán. Gara Istvánné mint-egy magán kivűl vitte-vissza a’ klastromba; szánakodott állapottyán, ’s a’ magáénn-is, hogy ő soha a’ szerelemnek sem édességét, sem szomorúságát nem érezhette. Vén ember vólt Gara István akkor-is, mikor őtet nékie feleségűl adták; az ország’ terhes gondgyaitól meg-rántzosúltt tekéntetében nem vett észre soha semmi szerelmet-jelentő pillantatot; az-előtt más Ifjat nem ismért, és most tsak Mária’ társalkodásával kellett ki-pótolnia ’s el-felejtenie a’ szerelem’ gyönyörűségeit, mellyekre mind ifjúságára, mind kellemetes szépségére nézve méltán számot tarthatott vólna.

 Mária, bé-lépvén szobájába, mellyben Zsigmondot leg-elősször látta, el-fakad sírva; és sem Gara Istvánné barátságos vígasztalásival, sem a’ Fejedelem-Asszony a’ Szentek’ fájdalminak elő-beszéllésével, nem szüntethették-meg zokogásit. Tsak akkor, midőn a’ meg-búsúltt természet bő könyv-húllatásokkal enyhített fájdalmain, tsak akkor szünt-meg nehéz sirásától, ’s hármaztatta sohajtásit. Ah! mert soha sem ért még illy szomorú napot! A’ midőn a’ Nagy-Szombati klastromba kűldettetett, Gara Istvánnénak szíves barátságában könnyebben el-felejtette szüléjitől való első meg-válását; de a’ Zsigmond’ el-távozása által szívében ejtett ürességet nem pótolhatta-ki senki’ barátsága. Hijába szabadította-fel a’ Fejedelem-Asszony az Apátzákat egész napra klastromi kötelességeik alól, hijába adott laptát kezeikbe, hijába hajtatta-bé a’ bárányokat: Mária semmiben sem találta kedvét. Tsak a’ magánosságot óhajtyák a’ bóldogtalanok és szerelmesek, kik a’ tsergedező patakokkal ’s a’ lengedező szellőkkel leg-szívesebben közlik titkos panasszokat. Mária soha sem vólt víg-kedvű, ’s a’ mint Zsigmonddal eggyütt szüléji el-mentek, el-vesztette kevés természeti elevenségét-is. Egy valamelly szívét-szoríttó nehézség erzéketlenné^* tette minden örömhez, és komor kedvetlenség borította-bé egész ábrázattyát. Le-sütött fővel ült párna-székén, mélly andalodásba merűlve. Nem fájt semmi teteme, semmi baját, semmi testi nyavalyáját nem érzette, nem haragította-meg senki; a’ szüléji’ el-menetelét sem szenvedte már olly nehezen: még sem vólt semmihez-is kedve. Ha imádkozott, szüntelenűl tétováztak gondolati; ha a’ kertbe ment, vagy valamelly munkához fogott, töstént meg-únta magát; neheztelt, ha mást vígadni vagy nevetni látott; emésztődött magában, ha meg-szóllították; minden érzékenység nélkűl hallotta a’ tavaszi bárányok’ bégetését, a’ madarak’ hangitsálását; el-felejtette meg-étetni galambjait, meg-öntözni virágjait: ’s még sem tudta szegényke, hogy szeret. Leg-súlyosabban az esett néki, ha a’ Fejedelem-Asszony, eggyűgyű buzgóságból, a’ Szentek’ szenvedésivel kezdte vígasztalni. Leg-kissebb hasonlatosságot, vagy meg-eggyezést sem talált a’ Mártíroknak fájdalmai és a’ maga’ szívének érzékenységei között: ellenben mindgyárt el-pirúlt, ha valaki Zsigmondot találta említteni; Zsigmondot, a’ ki, ha mindenről el-felejtkezett-is, szüntelenűl elméjében forgott, a’ kiről-való gondolkodásában aludt-el, és a’ kinek emlékezetével serkent-fel. Még-is titok vólt magának ez a’ szerelem. Valóban nem tudta belső nyughatatlanságának okát és eredetét, noha mindenkor leg-örömestebb’ nézett arra a’ helyre, a’ hol Zsigmond leg-elősször kezeit meg-tsókolta; a’ hol bóldog ártatlanságának nyúgodalmát tudtta-nélkűl el-vesztette. De miképpen-is merte vólna egy 13. esztendős, a’ klastromnak tudatlan kő-falai között nevelkedett leányka, olly helyen, hol a’ szerelmet ’s minden természeti hajlandóságokat, mint egy kárhozatos vétket, fekete színekkel festettek-le előtte; mi-képpen merte vólna magának meg-vallani, hogy szeret? A’ nyelvén hólt vólna el ez a’ vallás-tétel, és a’ szemérem miatt meg-repedt vólna artzája.

 Borbára sem vólt már gyermek, hogy Máriának szemmel-látható nagy változását, és Zsigmondnak iránta való kedvező figyelmetességét, észre ne vette vólna. Érzette-e azonban éppen azt magában, a’ mit Zsigmond tőlle nem titkolhatott, nehéz meg-itélni. Az bizonyos, hogy valamint Mária’ természetével az övé éppen öszve nem illett, és a’ Zsigmond’ ’s maga’ tulajdon elevensége között sokkal nagyobb hasonlatosságot ’s meg-eggyezést talált, úgy napról napra idegenebb lett Máriához. Itéletet tenni nem tudó, a’ jövendőkkel keveset gondoló, gyermekségének ártatlan idejében édesdeden múlatta ugyan magát Máriával. Egymásra szüntelen’ szükségek lévén, hosszas czeremonia nélkűl, könnyen-is meg-eggyezhettek a’ játékonn; és valamint-hogy eggyik sem ismért közűlök senkit-is mást, a’ kit jobban szerethetett vólna: úgy tökélletesen ’s minden ki-fogás nélkűl meg-elégedett a’ társasággal. Mária, leg alább, soha sem felejthette-el ezen gond nélkűl töltött jó napjait; tsak emlékezetekért-is mindenkor szerette Borbárát, és még az-utánn-is, midőn halálos ellenségévé lett, nehezen esett néki, néhai jó barátnéját kárhoztatnia. De mindenkor-is vígabb vólt Borbára, hogy-sem Máriának-is több vídámságot ne kívánt vólna, sokkal elevenebb és állhatatlanabb, hogy-sem az eggyenlő természet’ eggyűgyű múlatsági el-törölhetetlenűl bé-hatottak vólna szívébe. Gyermek-korában-is sokszor kotzódott Máriával, ha ez ő-nállánál hamarább el-hagyta a’ futkározást; és örömestebb’ játszott a’ tarka követskékkel, ha szokszor^* egészlen félbe szakasztván a’ játékot, bé-ment Gara Istvánnéhoz. A’ mint nevekedett, és már mindeniknek hajlandósága a’ múlatság’ nemeiben külömbözött, úgy hogy gyakorta két-felé-is vontak; annál több-több okát^* talált naponként az idegenkedésre. A’ mint, idejével eggyütt, értelme ’s tüzes elevensége jobban ki-fejtődött, és tsintalanságaiban Mária’ részéről nem tsak helyben-hagyást nem talált, hanem több ízben meg-is akadályoztatott, sőt néha bé-is vádoltatott: illyenkor gyakorta fél-nap’-is nehezteltek egymásra. Főképpen pedig a’ miólta, Mária Zsigmondat^* meg-szeretvén, Borbára az ő andalgásait, titkos szomorúságát, és gyakor sohajtásait tsak ki-nevette vólna; egészlen el-idegenedtek egymástól. Borbárának halál vólt, a’ klastromban tovább lakni. Sokkal nagyobban-is útálta annak szoros fenyíttékét, mint-sem hogy szabadabb életet ne kívánt vólna. Tudta, hogy, eggyetlen egy leány lévén, az édes annyától mindent meg nyerhet. Hallotta a’ Budán gyakorta meg-történni szokott múlatságokat, az Udvari bolondnak tréfájit, az aranyos ruhákba őltözött szép Ifjaknak viaskodásokat, a’ hegedű-szónál való tántzokat, a’ lármás vígasságokat, mellyek az udvari életet követni szokták. Ez vólt az ő hajlandóságihoz illendő múlatság, nem a’ Szentek’ Legendája. Erre a’ szabad életre vágyakodott ő szüntelenűl; és a’ leg-első keserves izenetre, mellyet halálos únalma felől az annyának tétetett, könnyen ki-dolgozta az attya Lajos Királynál, hogy Borbára Nagy-Szombatból el-jöhessen, és Budán a’ Királyné’ szolgálattyába állhasson, az akkori időhez képest emberséget tanúlni; annyival-is inkább, mint-hogy Máriát sem akarták már fél-esztendőnél tovább a’ klastromban hagyni.