MIRE magyarázzam hosszas hallgatásod’? –
A’ szelek’ szárnyára kelt-e fogadásod? –
Meg-tőlt kétszer az Hóld; ’s Batsányim’ levele
Tsak nem jő. – Mi talált, lelkemnek egy fele?
Tán ágyba szakasztott a’ súlyos betegség,
Mellyet r’ád vonhatott a’ szörnyű melegség?
És ki-rekesztette kezedből tolladat,
Mellyel meg-keresnéd örökös Társadat? –
Vagy talán a’ Magyar Múzsák’ seregében
El-merűltél hárfád’ veregetésében?
Szeretem én őket, ’s ők engem’ szeretnek;
Levelednek azért akadályt nem vetnek. –
Nem szakadtál ágyba; ’s, bár ez egy vígságod,
Nintsen a’ Múzsákkal örök múlattságod. –
Más okát sajdíttom én feledségednek,
Vagy pedig meg-másoltt szent ígéretednek.
Tudn’illik, azt vártad, hogy meg-előzzelek,
’S magam részemről-is újra le-kösselek?
Ím’ a’ példa. Kövesd. Siess a’ postára:
Nem győzi leveled’ várni Virt’ határa. –
Országolok én itt tsendesség’ ölében,
A’ főldi bóldogság’ nyugtos kebelében,
Távólról szemlélvén a’ szelek’ hartzait,
’S a’ dörgő egeknek le-tsapó nyílait.
Mint partonn-űltömbenn, a’ zajos tengernek
Egymásra-dőlöngő habjai nem vernek:
A’ Népek’ ’s Királyok’ hartzra-keltt peritől
Nem tartok, nem félek tsergő fegyveritől. –
Már szálas erdőkben fel- ’s alá-járkálok,
Már kékes vőlgyeknek öbliben sétálok;
’S múlatom magamat tegzes Diánával,*
Vagy magyar hangokonn éneklő Múzsával.
Már öreg hálókat vetvén a’ Dunába,
Az apróbb halakat visszük a’ bárkába:
A’ Tokot,
*Halfajta.
a’ Vizát
*Halfajta.
kötelekre vettyük,
És, ki-tzövekelvén, vízbe eregettyük.
Mint tengeri borjúk,
*Borjúfóka (Szabó G. Zoltán adata).
nagy rendre hevernek;
Néha meg-indúlván, fövenyt fel-kevernek:
Árkokat has’gatnak vagdaló farkokkal,
Fetskendik az eget fel-tsapott habokkal. –
Sokszor ablakomról virágos kertembe
Le-le-tekéntgetek dellyest* hevertembe’:
A’ gyenge virágok ki-fejtik magokat,
’S mosolyogva kűldik nékem illattyokat.
Innen túl eresztvén a’ Zsitván szemeim’,
Szárnyokra botsáttom képzelődéseim’.
Itt a’ Pati térség: itten feji nyáját
Títir,
*Pásztor(költészet)i név.
itt éteti Koridon
*Pásztor(költészet)i név.
tsordáját.
Itt húllnak a’ Nyúlak az ebek’ szájától,
A’ Fú,* ’s Fogoly, ólmot ki-szóró puskától. –
Már tovább nem nyújtom most-kelő versemet;
Ezekből-is láthat’d öröm-életemet. –
Tekerd-fel húrjait heverő lantodnak,
’S meg-leltt bóldogságánn örvendgy Barátodnak.
BARÓTI SZABÓ DÁVID.