XIII.
JÉREMIÁS’ KESERVEI
AZ EL-PUSZTÚLTT JÉRUZSALEM’ VÁROSSÁN.
Hát illy véletlen, ’s illy gyászos sorsra jutott-e
E’ Város, melly büszke fejét, mint főldi Királyné,
Fenn-tartotta minap; ’s a’ mellynek imádta hatalmát
Minden egyéb nemzet, ’s diadalmit látta, tsudálta?
Mellynek az ellenség meg-réműlt néha nevére,
Hát rab-lántzra vagyon már bátor népe szorítva?
’S régi szabadságát el-vesztvén, szolgai módra
A’ dühös Asszirius’ gőgös kénnyének adózik?
Haj! szép Vára, Sion, ki-ürült egyszerre, ’s ki-pusztúlt!
El-hagyatott! kínos sorsát jajgattya setétes
Éjjelein, de haszontalanúl foly két szeme; nintsen,
A’ ki rokon kézzel le-törölné könyveit, a’ ki
Meg vígasztalná szomorú fájdalmait. Ah’ nints
Senki, kivel sirhasson-is eggyütt. Mindenek íme
Meg-vetik! A’ kik előbb frígyessei vóltak, el-állván
Tőlle, szerentsétlenségét gúnyolva katzagják.
’S így mérget hintnek vad örömmel szíve’ sebére.
Júdás, hogy szomorú rabságra ne jutna, ’s Hazája’
Régi ditsősségét most porba’ heverni ne látná,
El-szalad, és idegen nemzethez kőltözik, a’ hol
Még a’ vérengző Káldor nem vólna. Heába
Bújdosik! El-foglalt már mindent gyilkos erővel;
Mindent dúl, rettent, pusztíttó fegyvere; nintsen
Egy hely, melly bátor szállást adhatna szegénynek.
Oh Sion! a’ te jeles, ’s felséges templomod, a’ te
Óltárid, mind el-pusztúltak; tornyaid, ékes
Oszlopid, a’ főldön szanaszétt le-terűlve hevernek.
Jaj, ’s panaszok tőltik szomorú utszáidat. Ah! nem
Láthatsz már ez-utánn, ki te-benned régi szokásként
Áldozatot tegyen Istennek, ’s szent ünnepet üllyön.
Papjaidat gyászban látom keseregni; leányid
A’ ragyogó nap-fényt sem akarják látni, ’s halálos
Fájdalmok közepett, ártatlan mellyöket ütvén,
Tépik, ’s szaggattyák hajokat: valamerre tekéntek,
A’ sok szörnyűség’ rémíttő képei búsúltt
Szívemet érdeklik, ’s szemeim’ vér-könyvbe boríttyák.
Tudn’illik, már most az Igazság’ Istene méltó
Bosszút áll rajtad: régen le tapodtad az Ő szent
Törvényit, kegyes intésit ki-nevetted; örűltél
Undokságidnak, sőt napról napra tetézted,
A’ sok bűnre hanyat-homlok, mint esztelen állat,
Szüntelenűl vetemedvén. Hogy vesztedre jutottál,
Jéruzsalem! hogy az ellenség fel-dúlta temérdek
Kintseidet; hogy az al ’s fel Rendet el űzte; hogy annyi
Kisdedeket dühösen ki-ragadt az anyáknak ölejkből,
És fel-mészárlott szemeik’ láttára, kegyetlen
Fegyverivel: mind ezt fertelmes bűnöd okozta!
VIRÁG.