XI.
BARÓTI SZABÓ DÁVID
TÁRSUNKHOZ.
HALLÁM, Barátom! tárogatód’ szavát,
’S szent harsogását; mellyet ama’ vitéz
Szabólts’ ditsősséggel-virágzó
Vérei’ tiszteletére fújtál.
*1Lásd: Örvendező Vers T. N. Szabólts Vármegye’ öröm-ünnepére. Pünkösd’ Hav. 30-dik napján, 1791.
Melly tűzbe hoztad szívemet, oh Magyar
Hazánk’ szerentsés Bárdusa! Nemzetünk’
Díszére termett Ossziánunk!
Mennyei-hangozatú Poétánk!
Meg-értt korodnak napjaiban, mikor
Lankadni szoktunk, ollyan az éneked,
Mint egy dagadtt felhő’ nyögése,
Melly dörög, és az-utánn magából
Széllyel halálos mennyköveket lövell;
’S így a’ puhúlttság’ karjai köztt magok’
Vesztekre nyugvóknak szemekből
El-veri a’ veszedelmes álmot.
Haj! sok Vitézek’, ’s tzímeres-érdemű
Nagy Embereknek gyászt-okozó gonosz
Álom! repűlly-el messze tőllünk,
’S vissza se jöjj soha Nemzetünkre!
Most-is pirúlunk seb-helyeink miatt,
Mellyekre nézvén, könyvbe borúl szemünk. –
Mi haszna! – Térj, Múzsám, magadba,
’S köss koszorút szeretett S z a b ó n knak!
VIRÁG BENEDEK.