VIII.
ÁNYOS PÁL
BARTSAY ÁBRAHÁM KAPITÁNYNAK.
Esztergárról, Mind-Szent Hav. 3. napj. 1778.
ÉPPEN Balatonnak szomszéd hegyeibe’
Múlattam szívemet Bakkus’ kertyeibe’,
Hogy Leveled jutott Palid’ kezeibe,
Ki olvasván, merűlt öröm-könyveibe. –
Életed’ jelented Halál’ piattzáról,
1Az akkori Prusszus háborúból írt vólt Ányoshoz ezen ditső Hazafi; ’s ime’ szókkal rekesztette-bé levelét: „Illyen az emberi állapotnak visszálkodása! A’ békességért hadakozni kell, a’ halálért születni kell, és a’ fel-támadásért megínt halni kell! – Én mindenre kész vagyok. Miért? mert tudom, hogy valaki teremtett, és nem magamtól lettem; – az gondot fog viselni reám.” – Batsányi
Hol Bellóna végez Nemzetek’ sorsáról,
’S hol, midőn eggy esik ditsősség’ póltzáról,
Másik zőld ágot tör Apolló’ fájáról.
Kárhoztattyuk ugyan H o b b e s t törvénnyében,
Hogy ő, tévelyedvén elmélkedésében, –
Hadakozást lenni vélt természetében,
’S nem hágy békességet Emberi Nemében;
Még-is, ha tekéntyük Világ’ kerekségét,
Onnét, hol újjíttya Fébus fényességét,
Addig, hol terjeszti az Éj setétségét,
Emberi vér festi mezőknek zőldségét!
Jer velem, Barátom, Okszus’ partyaira!
Nézzünk Hispahannak, száz vas-kapuira.
Meg-látod, hogy’ rohan Ómár’ Fijaira,
’S hogy’ űzi Taurusnak roppantt sziklájira.
Mennyünk onnét Boston’ ékes várossába,
Hol vas-hintón nyargal vitéz táborába’;
E’ főld tsak tegnap jött Világunk’ számába,
Már-is iparkodik Népek’ rontásába’.
Innét ha jutandunk Sajna’ mellyékére,
Hol zuhogva siet Ánglus’ tengerére, –
Tsenegni fog fülünk ágyuk’ dörgésére,
’S szemünk nedvesedni hajók’ törésére. –
Így mind fel-zúdúltak Főldünk’ lakossai,
Hajókká változnak erdők’ lugossai,
Kardokká villongó ekéknek vasai,
Véres patakokká vizek’ folyásai. –
Bóldogtalan Népek, mire jutottatok!
Magatok’ fejére mennyi bút hoztatok!
Pallos alatt piheg le-hajlott nyakatok,
’S jajgatáshoz szokott zokogó szavatok!
Tövíset teremnek szántó-főldeitek,
Mészár-székben bőgnek jármas ökreitek;
Ürűlnek gazdagon terheltt tsüreitek,
Bükkössé változnak szelíd erdeitek.
Bár kegyes Oríon ki-bújna ködéből,
Ne innánk versengést Kotzítus’ vizéből,
Hanem Elízeum’ tsendes mezejéből,
Folyna bóldogságunk békesség’ székéből!
Ne véld, Barátom, hogy a’ Tí hadatokat-is vádallyam verseimben; mert, noha magában a’ vérengezés nem jó, de önnön maga a’ Természet szabadságot ád reá, ha külömben magunkat nem óltalmazhattyuk. Tsak az, a’ Szentség-törő, a’ ki okot ád az Emberi Nemzetnek pusztíttására! Meg-felejtkezik az illyen, emberi sorsáról; azt űldözi másokban, a’ mit magában leg-inkább betsűl, és a’ minek ő nem vólt szerzője. – Életünk, az Égnek közönséges adománnya: az foszthat-meg hát tőlle igazsággal. – Ide zárom nyomtatott Verseimet.
2
Igaz Haza-fi, az az, Nagy Mélt. Gr. Károlyi Antal Úr, Ő Exc. ’s a’ t. jeles példával meg-mutatott Hazája’ szerelme. Pesten, 1778.
Tsak első szikráját fogod ezekben találni annak a’ tűznek, melly a’ Te verseidet lelkesítti. De azért meg-nem veted; – mert a’ nagy elmék, midőn már magok felett semmit sem látnak, alá tekéntenek, és gyönyörködve nézik a’ gyengébbeknek hánykolódásait, mellyeknek külömbsége emlékezteti őket, minémű pontyára érkeztek már a’ tökélletességnek. – Téli szállásodról, reménylem, többször fogsz írni; mint-hogy akkorra a’ fegyver-zörgések valamennyire le-tsillapodnak. Éltedre gondod legyen! Isten veled!