VI.
A’ HÁRFÁHOZ.
AH, miért láttak szemeim, keserves
Hárfa! M’ért vőlek kezeimbe? – Húnyó
Napjaim’ fénnyét magad-is setétebb
Gyázba boríttod!
Nyúgodalmamból ki-hozál, hitetlen;
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – –
Azt-is add hozzá: hogy, az egy veszélynél,
A’ reánk-esküdtt Egek’ ostoránál,
Más egyéb hangot tsak heába várok
Hallani tőlled.
Egy panaszt más von; bajodat baj éri:
Egy’ koporsóján tsak alig pihentél,
S másnak halmához futamodsz, epesztő
Könyveket ontván.
ORCZYT-is (szívem repedez nevére)
A’ setét sírhoz vezeted? – Nagy Isten!
Hogy tsapásiddal sebeink’ tetéznéd,
Ez vala hátra! –
Fő ragyogványunk el-oszolt Egünkről:
Árva Honnyunknak ki-veszett paizsa:
Nesztorunk’, Mársunk’, Cziczerónk’, Homérunk’
Élete meg-szünt!
A’ Magyar Kőltők’ seregét el-hagyta
A’ Magyar Fébus! – Keseregd Barátod’,
Bartsaynk! Indítts zokogást, Batsányim,
Édes Atyádon!
Már kinek készűl tüzes Oszsziánod? –
És kinek készűlt sietett etsettel
Milton? – én eztet Néked áldozám-fel,
ORCZY, ’s Te meg-halsz! –
Ah, nem-is láttad szerető Poétád’
Vég’ ajándékát! az irígy Szerentse
Miltonomból vártt örömem’ reménnyét
Füstbe repítté. –
Félre; nem kellesz kezeimnek, Hárfa!
Hogy-ha meg-némúlsz, leg-alább magammal
El-felejtetvén sebeim’, pihenve
Tőltöm időmet.
SZABÓ.