XVI.
EGGY ÁRTATLAN-ÉLETŰ IFJÚ
HÍV TÁRSÁT ÓHAJTYA.
A’ MIKOR éltünknek nyílik még gyenge virága,
Már szeretet le-kötött, ’s egy hit örökre nevel.
Folynak víg ideink, mint tsörgő víznek ezüstye
Futni szokott; folynak! mí pedig élni fogunk.
Tiszta szelíd szeretet nem rejt-el titkot előttünk,
Sőt hó-szín kebelét nyitva mutattya reánk.
Éget ez, és nevel-is: nevel elmét, szíveket éget;
Két testben lakozó lelkeket egybe szorítt.
Most pedig en-tőllem sok időtől fogva rekeszt-el
Tégedet; ah, kérlek, viszsza-sietni ne késs.
Sérteget a’ szerelem, gyötör a’ nagy félelem engem’,
Bár ketten légyünk, egy nyavalyába’ nyögünk.
Únalom én él’tem, ha szemem szemeidbe’ nem élhet;
Szívemnek közepén szüntelen’ írva maradsz
Hogy-ha beszéllsz, tetszel; hallgatsz? szerelemre fel-indúl
Szívem; mert ki-ki lát tégedet, egybe szeret.
Mit késel? Térj-viszsza hamar: hoszszabbak az órák
Majd esztendőknél; várni nehéz, te tudod.
Ah! nállad nélkűl sem dob, sem trombita-szózat
Nem tetszik; nem kell kürt, kutya, puska-lövés.
Tsak sírok, mint a’ páratlan gerlitze fának
El-száradtt ágán nyögni, zokogni szokott.
Dámont
*Pásztori név.
úgy Fitziás
*Pásztori név.
soha nem kaptsolta magához,
Mint minket kaptsolt-egybe szerentse, haza.
Még-is más helyeken lakozol, fájdalmat okozván
Szívemnek; ha szeretsz, jőj, keseregni ne haggy!
Artzámnak már-is hervadtt rózsájit el-űzte
A’ sok bú, ’s bánat. Jaj! temetőre viszel.
SZUHÁNYI.