XV.
OVIDIUS’ KESERVEI.
Az Első Könyvből az Első Alagya.
KÖNYVETSKÉM! nálam nélkűl fogsz menni Hazámba:
Vajha szegény Szerződ menne helyetted oda! –
Menj, de komor színben, valamint egy szám-ki-vetetthez
Illik: fesse magán termeted a’ bal időt.
Sem ki-fatsartt ivolyák’ veresellő nedve ne födjön;
(Nints a’ gyászok köztt illy piperének helye.)
Sem miniom, sem tzedrusból-szűrtt tzifra ne érjen,
Sem ne övedze fejér párta-kötéske fejed’.
Sem töredékeny tajték-kő ne simíttsa-ki kettős
Artzádat: légyen szórva gubántsos hajad.
Bóldog könyvekhez járúljanak illy szerek inkább:
Mostoha állapotom jusson eszedbe neked.
Motskaidért motskos szót nem fogsz venni, ha mondod,
Hogy szemem’ árjaitól estenek ottan azok.
Mennj, könyvem! szóllj-bé a’ kedves helyekre nevemmel.
El-jutok ekképp’ hát én-is ugyan tsak oda.
Meg-fordúl leg-alább nevem általad ottan, ha testem
Nem mehet-is, mint-hogy néki hazája tilos.
Hogy-ha talán leszsz a’ nép köztt olly, a’ ki felőlem
Tud még, ’s kérdi, miképp’ foglalom itt az időt
Élek, mondd, hanem olly sanyarúan, mintha nem élnék,
’S azt-is, hogy élek, az Úr’ jó akarattya teszi.
A’ ki pedig többet vár még, olvasva tanúlja
Tőled, mert félő: baj ne kövesse szavad’.
Majd mihelyest meg-lát, vétkem jut eszébe leg-ottan,
’S minden száj vádló átkokat ont-ki reám,
Ám de ne fogd pártom’, bátor mardosson-is a’ nyelv:
Mentvén, meg-süllyedtt űgyem’ alábbra vihetd.
Egy-némellyt fogsz lelni talán, ki sohajtson utánnam,
’S versem’ rendi-között könyre fakaszsza szemét:
’S titkon, irígyimtől tartván, kívánnja, hogy enyhősb
Ostorral, mint ez, verjen az Isteni kéz.
Mí-is, akar-ki legyen, ne fogyatkozzék-meg, akarjuk,
A’ ki kegyelmet ez illy űgye-fogyottnak ohajt.
Kívánsága szerént essék, hogy halálom Hazámban
Légyen, el-oltódván a’ Fejedelmi harag. –
Tisztedben járván, majd tán gántsolnak-is, hogy szűk
Mértéked fel-nyúltt híremet el nem üti.
A’ Bíró, valamint a’ dolgokat, úgy az időt-is
Nézze-meg: ezt nézvén, ment vagy előtte, ne félj:
A’ vers tiszta, ki-nyíltt elméből vészi folyását:
Én nálam minden gyászos homályba borúlt.
A’ vers tsendes helyet választ Szerzőjinek: engem’
Zordon tél’, szél’, víz’ ostromolása zavar.
A’ vers minden félszt ki-rekeszt: pedig engemet a’ kard
Szüntelenűl fenyeget, ’s szegni akarja nyakam’.
A’ ki igaz Bíró, bámúl, hogy szűrhetem ezt-is,
’S versem, akár millyen, lészen előtte nyomós.
Méonides’ lelkét add bár, ’s nézz ennyi veszélyre,
El kell tsüggednem köztte, ki-szárad erem. –
Végre, ne tarts attól, hogy majd vész híred: ha meg-vét,
A’ ki teként, ’s nem fogsz tetszeni, meg ne pirúlj.
Ollyan időt élünk, úgy meg van dőlve szerentsénk,
Hogy dítséreteket szülni, ne légyen okunk.
Ágaskodtam ugyan, míg bóldog vóltam, hogy a’ szép
Hírt, ’s nevet el-kapjam, mellynek örűltem igen.
Mostan légyen elég versemnek, ha tűrhetem őtet;
Mert ártott, ’s ő vólt szám-ki-vetésem’ oka.
Menj még-is te! kinek szabad ez, nézd Róma’ Lakójit –
Vajha magam vólnék mostan az, a’ mi te vagy! –
Mint jövevény, úgy térsz-be ugyan, de ne véljed, hogy a’ Nép,
A’ mellyhez járúlsz, el ne találja, ki légy?
Bár ne legyen tzímed: színed mindennek el-árúl;
Minden enyémnek mond, bár magad ezt te takard.
Titkon mennj oda, még-is, hogy a’ vers síkra ne rántson
Nem jár olly kegyelem most vele, mint ez-előtt.
Ha leszsz, a’ ki, mivel tőllem vagy, félre taszítson,
’S általlván téged’ nézni, be-húnyja szemét:
Nézd, mondd, homlokamat: nem vallok búja szerelmet:
Már le van annak igaz bére fizetve, lakolt.
Kívánnád nyilván, hogy ama’ felséges helyekre
Lépvén, a’ Császár’ színe’ elejébe mehess? –
Nem: legyen engedelem nékem nyomorúlttnak azoktól:
A’ ropogó mennykő onnan ütött-le reám.
Érzem ugyan, kegyes eggy Isten lakik ottan: azonban
Félek; mert onnét szálla fejemre veszély.
Fél a’ gyenge galamb, mihelyest toll rezzen, ha egyszer
A’ ragadó ölyvnek körmein által-esett.
A’ bárány sem mér nyájától meszsze maradni,
Melly a’ farkasnak már ki-tanúlta fogát.
Élne tsak! el-hagyná a’ gyeplyűt, mellyre bolondúl
Vágyódott, Faeton, ’s nem szekerezne soha.
Júpiter’* egyszer-vett tüzeit már rettegem én-is:
A’ mikor ő dörren, vélem, hogy engem’ emészt.
Minden Trója alatt forgott Görög ójja hajóját,
’S félre nyomítja, mihelyt látja Kafáres’ hegyét.
Én-is, az hol tsak nem le-nyelődött árva hajótskám.
A’ forgót félem, félem az öblös helyet.
Vígyázz hát, kis könyv! – mindent kémlelj-ki remegve,
’S a’ kissebb rend köztt forgani, légyen elég.
Lám, mikor Íkárus-is fennyen tsaptatta viaszból
Fontt szárnyát, le-esett, ’s vízbe temette magát.
Lépj-e? repűlj-e? nehéz még-is meg-mondani mostan:
A’ helyet, a’ dolgot nézd-ki; tanátsot adand.
Hogy-ha ki-reppenhetz, ha szelidnek lenni tapasztalsz
Mindeneket, ’s a’ bús Nagynak haragja lohad;
Ha leszsz, a’ ki, midőn remegő kétségedet érti,
Bíztasson: te kövesd; menj-be szavára vele.
Mint én, jobb napokat számlálván, juss oda, ’s könnyítsd
Inségem’ súllyát, hogy le ne nyomja fejem’:
Mert vagy senki, vagy az maga gyógyíthat-ki sebemből,
A’ nagy Akilles-ként,* a’ ki beléje kevert.
Tsak lásd, úgy gyámítts, hogy jobban meg ne merűljek;
Mert keveset lehet itt bízni; de félni sokat.
Lásd azt-is, ne hogy a’ szunnyadtt tűz újra ki-gyúljon,
’S másod’ ok e’ sanyarú szám-kivetésre te légy. –
Ha pedig házamhoz fogsz egyszer jutni, ’s tulajdon
Szökrénykéjéhez kis köteléked el-ér:
Rendre fogod szemlélni saját testvéridet ottan,
Kiknek mindnyáját egy Anya szülte veled.
Tzímezetét a’ többi sereg ki-mutatja, nevét is,
Mellyet fel-fedezett homloka tárva visel.
Hármat rejtetten fogsz félre szorítva találni,
A’ Szerelem’ nyomain lépni tanítnak azok.
Te vagy fusd ezeket, vagy, ha nyelved birja, halálos
Átkot vess r’ájok, melly ki-törőlje nevek’.
Édipok ők, mondd, ’s Telegonok: mert gyilkosi lettek
Attyoknak, valamint gyilkosi vóltak ezek.
Íntlek: meg ne szeresd valamellyiket, hogy-ha Szülődnek
Jót kívánsz; ámbár ő maga mondja: szeress.
Ott van az által-kőltt Testeknek képeit író
Tíz ’s öt könyv-is, melly még üszögébe’ hever.
Ennek mondd, hogy sorsom azon testekhez hasonló,
Mellyekhez más kép tért az előbbi helyett.
Mert el-változtam magam-is; szép színe mosolygo
Bóldogságomnak vastag homályba merűlt.
Többeket-is kívántam ugyan r’ád bízni, de féltem,
Hogy ne talán el-késs, ’s én legyek ennek oka.
Úgy-is, ha még mind azt ide tönném, a’ mi eszembe
Jut, nagy könyv fognál lenni kitsinyke helyett.
Menj szaporán, nagy az út: leg-végső széle lakásom
Főldünknek, ’s innét a’ Haza meszsze esik.
DÖME KÁROLY.
Posonyi Nevendék Pap.