MÉG élek; még Orczy nevem’ fenn-tartja: Batsányi
Bé-léptével ama’ nagy Magyar, Orczy köszönt.
Kellemetesb hírrel füleim’ tőlthetted-e, Vendég?
Orczy Poétáját, Orczy köszönti Szabót?
Orczy Poétáját? – E’ vólt nevem hajdan előtte:
Nem vonhatd-le, Kaján;* Orczy ruházta reám.
Éljen! egészségbenn éljen! kérésim Egekbe
Hassatok; e’ gyámolt dőlni ne lássa Hazám!
Már tsak-nem minden kíntsünk ebben van: ez ír-mag;
Nintsen vélle-nyomó, nintsen ezernyi között.
Ez maradott még példáúl, kik vóltanak, és mik,
Országunk’ első Nagyjai mások előtt. –
Hol vagytok Nemes Eldődink! bámúljatok: íme,
A’ körmös Keselyűk’ fajzati, gyáva Galamb! –
Véreitek nagy véreteket szégyenlik! el-hagyták
Nyelvetek’; – erkőltstök’ rég’ temetőre vivék!
Mente, bajúsz, dolmány, öv, kalpag – róllok el-oszlott,
Kortsosodottak; egészsz aszszonyi módra puhák. –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
*A vers közepén kihagyott két sor talán cenzori törlésre utal.
Álly-meg tollam: harag, bánat majd életem’ hamvát
Ejti, ha – Jer, térjünk Orczyra viszsza megint.
Vallyon, mit mivel Ő? Szemeim szikkadjatok! Orczy
Áll még; a’ példák’ maszlaga* néki nem árt.
Áll még ő, mint egy kőszál, melly tenger’ öléből
Fel-serdűlt, ’s merevedtt fővel Egekbe teként:
’S rá zúdúltt habokat, riadó villámokat, hegyre
Dőlöngő habokat, tsak mosolyogva visel. –
Fejts márványt, Magyar, és eregess ő néki Nevére
Oszlopokat, ’s röviden vésd szem elejbe, Kié.
A’ metszésre-valót meg-kűldi Batsányi: Szerette
Mind maga Phoebus* ezent, mind pedig Orczy nagyon.
SZABÓ.