V.
DAS ANSCHAUN GOTTES.
AUS KLOPSTOCKS ODEN
Zitternd freu ich mich;
Und würd’ es nicht glauben,
Wäre der grosse Verheisser
Nicht der Ewige!
Denn ich weiss es, ich fühl es:
Ich bin ein Sünder!
Wüsst’ es, und fühlt’ es
Wenn auch das Gotteslicht
Heller-mir meine Flecken nicht zeigte;
Vor meinen weiseren Blicken
Nicht enthüllte
Meiner Seele Todesgestalt!
Mit gefunkenem Knie
Mit anbetendem Erstaunen,
Freu ich mich!
Ich verde Gott schaun!
Forsch ihm nach, dem göttlichsten Gedanken
Den du zu denken vermagst,
O die du näher stets des Leibes Grabe
Doch ewig bist!
Nicht dass du wagtest,
In das Allerheiligste zu gehn!
Viel unüberdachte, nie gepriesne, nie gefeyrte,
Himmlische Gnaden sind in dem Heiligthume.
Von ferne nur, nur einen gemilderten Schimmer,
Damit ich nicht sterbe!
Einem für mich durch Erdenacht gemilderten Schimmer
Deiner Herrlichkeit seh ich.
Wie gross war der, der beten durste:
Hab ich Gnade vor dir gefunden; so lass mich
Deine Herrlichkeit sehn!
So zum Unendlichen beten durst’, und erhört ward!
In das Land des Golgatha kam er nicht!
An ihm rächt’ es ein früherer Tod
Dass er Einmal, nur Einmal nicht glaubte!
Wie gross zeigt ihm selbst die Strafe!
Ihm verbarg der Vater
In eine Nacht des Berges,
Als vor dem Endlichen vorübergieng
Des Sohnes Herrlichkeit!
Als die Posaun’ aus Sinai schwieg,
Und die Stimme der Donner!
Als Gott
Von Gott sprach!
Uneingehüllt durch Nacht,
In eines Tages Licht,
Das keine Schatten sichtbarer machen.
Schaut er nun, so halten wirs, Iahrhunderte schon;
Ausser den schranken der Zeit,
Ohn’ Empfindung des Augenblicks,
Dem der Augenblick folgt,
Schaut er nun
Deine Herrlichkeit
Heiliger!
Heiliger!
Heiliger!
Namloseste Wonne meiner Seele,
Gedanke des künstigen Schauns!
Du bist meine grosse Zuversicht,
Du bist der Fels, auf den ich tret’, und gen Himmel schaue.
Wann die Schrecken der Sünde,
Des Todes Schrecken
Fürchterlich drohn,
Mich niederstürzen.
Auf diesen Felsen, o du,
Den nun die Todten Gottes Schaun
Lass mich stehen, wenn die Allmacht
Des unbezvingbaren Todes mich ringsum einschliesst.
Erheb, o meine Seele dich über die Sterblichkeit!
Blik auf, und schau; und du wirst Strahlenvoll
Des Vaters Klarheit
In lesus Christus Antlitz schaun.
Hosianna! Hosianna!
Die Fülle der Gottheit
Wohnet in dem Menschen
Jesus Christus!
Kaum schallet der Cherubim Harfe noch,
Sie bebt!
Kaum tönet ihre Stimme noch,
Sie zittert, sie zittert!
Hosianna! Hosianna!
Die Fülle der Gottheit
Wohnet in dem Menschen
Jesus Christus.
Selbst damals, da einer des Gottesstrahlen auf unsere Welt,
Iene Blutwcissagung heller leuchtet’, erfüllt ward,
Da er verachtet und elend war,
Als kein anderer Mensch verachtet und elend war;
Erblickten, nicht die Sünder,
Aber die Engel,
Des Vaters Klarheit.
In dem Angesichte des Sohns.
Ich seh, ich sehe den Zeugen!
Sieben entsetzliche Mitternächte
Hatt’ er gezweifelt! mit der Schmerzen bängsten
Anbetend gerungen!
Ich seh ihn!
Ihm erscheinet der Auserstandne!
Seine Hände legt er in des Göttlichen Wunden!
Himmel und Erde vergehen um ihn!
Er sieht die Klarheit des Vaters im Angesichte des Sohns!
Ich hör, ich hör ihn! er rust,
Himmel und Erde vergehen um ihn! er rust:
Mein Herr! und mein Gott!
KLOPSTOCK.
V.
AZ ISTEN’ SZEMLÉLÉSE.
A’ KLOPSTOCK ÓDÁI KÖZZÜL.
Reszketve örűlök;
’S el nem hihetném,
Ha a’ nagy Igérő
Az Örökké-való nem vólna!
Mert tudom, érzem:
Bűnös vagyok!
Tudnám ’s érzeném
Ha bár az Isteni világ
Világosabban nem mutatná is motskaimat;
Ha bőltsebb tekinteteim előtt
Fel nem fedezné is
Lelkem’ halálos képét!
Meg-bukott térddel,
Imádó bámúlással,
Örvendezek én!
Látni fogom az Istent!
Elmélkedj ezenn a’ leg-mennyeibb gondolatonn.
A’ mellyet gondolhatsz,
Ó te, a’ ki mindég közelebb jutsz a’ test’ Sírjához,
De halhatatlan vagy!
Nem, mintha a’ Szentek’ Szentjébe
Mérészlenél hatni!
Sok meg nem gondoltt, nem magasztalt, nem ditsőített
Mennyei malasztok vannak a’ Szentek’ Szentjébenn.
Tsak messziről, tsak eggy meg-gyengített súgárt,
Hogy meg ne haljak!
Eggy nékem főldi éj által meg-gyengített súgárát
Látom én a’ te ditsősségednek.
De nagy vólt az, a’ ki így mert imádkozni:
Ha kegyelmet találtam előtted; engedjed
Látnom ditsősségedet! –
Az Örökké-valóhoz imádkozni; ’s meg-hallgattatott!
A’ Golgatha főldjébe nem ment-bé;
Ő rajta hamarább halál bosszúlta-meg
Hogy Egyszer – tsak Egyszer! – nem hitt.
Be nagynak mutatja maga a’ büntetés is.
Őtet az Atya
Eggy éjjébe rejtette a’ hegynek,
Midőn a’ Véges előtt el-ment
A’ Fiú’ ditsőssége!
Midőn a’ Sinainn a’ trombita
’S a’ menykő szava hallgatott!
Midőn Isten felől
Isten szóllott!
Bé nem leplezve éjbe,
Egy nappalnak világábann,
Mellyet árnyékok láthatóbbá nem tesznek
Néz ő, úgy tartjuk, századok ólta már;
Az idő határánn kivűl
Érzése nélkűl annak a’ pertzentésnek,
Mellyet pertzentés követ,
Látja ő már
A’ te ditsősségedet,
Szent!
Szent!
Szent!
Leg-nevezetlenebb örvendezése Lelkemnek,
Gondolatja a’ jövendő Szemlélésnek!
Te vagy az én nagy bizodalmom
Te vagy az a’ kőszirt, a’ mellyre hágok, ’s az égre nézek-fel
Mikor a’ bűn’ rettegése,
A’ halál’ rettegése
Ijesztve fenyeget,
’S le-dőjt.
Ezenn a’ kőszirtonn hagyj állanom, ó Te,
Kit már az Isten’ halottjai szemlélnek,
Ha majd a’ meg-győzhetetlen Halál
Mindenhatósága körűl-vesz’
Emeld-fel magadat, Lelkem, a’ halandóság felett,
Tekints-fel, ’s nézz; ’s majd bé-súgározva
Látod az Atya’ fényességét
A’ Jézus Krisztus artzúlatjábann.
Hosianna! Hosianna!
Az Istenség’ tellyessége
Az ember Jézus Krisztusbann
Lakozik.
Alíg zeng még a’ Cherubim hárfája
Reszket az!
Alíg zeng-még pendítése,
Reszket az! reszket az!
Hosianna! Hosianna!
Az Istenség’ tellyessége
Az ember Jézus Kristusbann
Lakozik.
Még akkor-is, mikor eggyike az Isteni súgároknak világunkra,
Azt a’ vér-jövendőlést világosabban fényeltette, bétőlt,
Midőn ő meg-vetett, el-hagyott vólt,
A’ millyen meg-vetett, el-hagyott nem vólt más.
Nem a’ bűnösök látták,
Hanem az Angyalok,
Az Atya’ Fényességét
A’ Fiú’ artzúlatjábann.
Látom, látom a’ Tanút!
Hét irtóztató éjfélekenn
Kételkedett ő! küszködött ő
Imádva a’ leg-búsabb kínokkal!
Látom őtet!
Meg-jelen néki a’ Fel-támadott!
Sebeibe tészi kezeit!
Menny és főld forog körűlte!
Az Atya’ fényességét látja a’ Fiúnak artzúlatjában!
Hallom, hallom őtet! így szóll, –
Menny és főld forog körűlte! – így szóll:
Uram! Istenem!
KAZINCZY.