Forrás keletkezése

Összefüggések
A jelen vers Kazinczy levélregénye, a Bácsmegyey öszveszedett levelei (Kassa, 1789) inspirációjára született: a hős az elvesztett leány, Surányi Manci után kesereg benne. Kazinczy a Bácsmegyey korabeli fogadtatásáról szólván a Pályám emlékezetében többek között megjegyzi, hogy „még a bajszos Horváth Ádám is elboszorkányítva érzé magát általa” (KazMűv. I. 345.). Az „elboszorkányított” Horváth Ádám a könyv vételekor áradozó levélbe kezdett: „Melly szerentsés szempillantás az, édes Kazinczim! mellyben Bátsmegyeidet veszem – veszem azt mondom, pedig még tegnap vettem, de az ólta szüntelen kezemben tartom, és ollyan semmivel nem gondoló el-andalodással tartom; mint ha semmi más dolgom nem volna” (KazLev. I. 387.). Ebben a hangnemben ír nagyon hosszan, időnként himnikus magasztalásokban törve ki: „de óh szerfelett boldog Kazinczi! Te meg mutatod könyvedben, melly angyali képzelődésekkel birsz, és egyszersmind azzal, hogy kőltött történet, tudtára adod az andalgó világnak, hogy tsak Te vagy ama’ Teremtés, te vagy ez álmodozó világnak ollyan külömböző része, a’ kinek nagy Lelkedben ezek az alatsony világ’ golyóbissán fellyűl repdeső magas gondolatok megtérnek, és tágas helyet találnak.” (KazLev. I. 388.) A levél vége aztán versbe fordul, noha nincs sorokba tördelve: „Próbáld bár én sokat próbált Artistám! próbáld, ha már a’ felső világnak végetlen szélességű határinn, a’ Kazinczi Magyar Románját utól nem éred; kövesd nyomba Bátsmegyeit az Elisiumba, azokba a’ szorossabb ’s setétessebb helyekbe; mitsoda hangot adhatsz, onnan is vissza ez felső vidékre; látod e ott is a’ bánatot ollyan eleven szinben; mint a’ millyenbe öltöztette azt Bátsmegyei még itt fenn; a’ hol az oda alatt levő valóság, tsupa mulandó árnyék, mit zengedezhetsz egyebet régi Atyáid szerzeményeiből, hanem ha ezt hogy, Elhagyatván Manczijától, el egy hite szegettől, Retteg ott is Bátsmegyei ’s fél minden szeretettől, Ugy nézi a’ körülötte esdekelő lelkeket, mint Nemes szive’ szerelmét ohajtó Therézeket. A’ siralomnak mezején tölti minden idejét. A’ boldogtalan Didónak ölébe hajtja fejét; ’s mig Didó a’ hiti szegett Eneast kárhoztatja; emez igy felel: nem vétetett Manczi, hanem az Attya; sőt asszonyi gyengeségből ha engem’ meg ölt ’s vétett, Lám egy meg hitt barátom vólt, a’ kit szerentséssé tett. – Ah! de ha Didó a’ pártos Aeneást úgy bünteti, Hogy sok szerelmes csókok közt Sichaeust emlegeti; Jajdúl ismét Bátsmegyei! ’s hát úgymond haszontalan, A’ bús társ; tsak magam vagyok egyedűl boldogtalan; ki enyhíti Manczitól lett meg vettettetésemet, Kivált ha már Therézem is elfelejtett engemet. Miért őtet én oktalan magamévá nem tettem, Vagy miért enyimmé lenni kegyetlen! nem engedtem. Hogy mint Didó Sichaeussal ugy én is Therézemmel, Vigasztalván bánatomat küszködhetném sebemmel. – De mi még ez, én lantos Músám! egy érzékeny szívnek? mi? tsak az én szivemnek is. – El akadtam. Isten hozzád édes Kazinczim.” (KazLev. I. 390–391.) Ez a vers mintegy az előképe a Museumban megjelentetett darabnak. 1789. október 5-i levelében Horváth aztán már a jelen vers szövegét idézi, saját magára alkalmazva: „Sok és nagy bajaim vagynak; de titkos én keserüségem – az éltető állatok magok tudják ’s eggyütt sirnak. Oh ha öledben ki sírhatnám magamat, be boldog volnék” (KazLev. I. 475.).

Megjelenés
~; HV. 79–81.