Forrás keletkezése

Összefüggések
Barczafalvi Szabó Dávid (1752–1828) író, szerkesztő, aki merész, gyakran erősen túlzó nyelvújító tevékenységéről vált hírhedtté. Szigvart, klastromi történet (Pozsony, 1787) című regénye Johann Martin Miller (1750–1814) német író főművének, a Siegwart, eine Klostergeschichte (Leipzig, 1776) című népszerű románjának a fordítása. Barczafalvi purizmusát sok bírálat érte már a pozsonyi Magyar Hírmondó szerkesztőjeként is (vö. Kókay 215–228.), regényfordítása ugyancsak ellenérzéseket váltott ki, Rát Mátyás pl. így írt Kazinczyhoz szóló, 1787. június 9-i levelében: „Siegwartot tsak láttam, s imitt amott olvasván, katzagásra fakadtam. Hogy hogy lehet, hogy ez a fordítás kél, holott a Magyarok néha szer felett-is finnyássak?” (KazLev. I. 140.) Barczafalvi egyébként már a fordításhoz csatolt Tudósításban maga is mentegetőzött szóújításai miatt. Kazinczy bírálatának ugyancsak ez volt a tárgya, de ő nem általában az újítást kifogásolta, hanem annak a műfajhoz nem illő módját. Utóbb, saját nyelvújítási harcai sodrában bizonyos szempontból megértőbbnek mutatkozott Barczafalvival szemben (vö. Margócsy István: Szigvárt apológiája, in Mesterek, tanítványok, szerk. Szajbély Mihály, Bp., 1999, 153–155.), még 1831-ből is ismerünk olyan kéziratos feljegyzést, amelyben egymás után felsorolja Barczafalvi, Szemere és a maga szóújításait (MTAK. K 633/V., 2a–15b., Barczafalvitól a Szigvártból írja ki oldalszámra a szavakat).
A Siegwart Kazinczynak is kedves olvasmánya volt, mint a Pályám emlékezetében írja (KazMűv. I. 256.), levelezésbe kezdett írójával (KazLev. I. 32–35., XXII. 8–9., 12–15., XXIII. 11–13.), s hozzákezdett fordításához is (KazMűv. I. 257.). A fordítás sorsáról ellentétes információink maradtak Kazinczytól, a késői Pályám emlékezetében azt írja, hogy kéziratát tűzbe vetette, nehogy azt is kiadja a Bácsmegyey után (KazMűv. I. 302.), s hasonlóképpen tájékoztatja Pápay Sámuelt is 1811-ben (KazLev. VIII. 381.). Korabeli megnyilatkozásai azonban ellentmondani látszanak ennek, legalábbis az elégetés 1789-es időpontjának: a Bácsmegyey előszavában hosszan szól arról, hogy bár becsüli fordítását, mégsem adja ki, mert már „az Országot el-lepte, az újabb ki-adásnak el-keléséhez kevesebb reménység lehet” (Kassa, 1789, Jelentés, utolsó számozatlan lap), Aranka Györgynek pedig így ír 1789. december 21-én: „Nem írsz semmit Szegvárim első Tomusának és Első Hajósomnak vétele felől. – Hát ha el-veszett. – Jaj úgy nékem! mert többször le irva nincs Szegvárim, melly mind azáltal nem üress Román.” (KazLev. I. 520.; később javít is rajta Aranka javaslatai alapján, 1790. július 1., KazLev. II. 78.) Egy 1804-es leveléből ugyancsak a fordítás kéziratának, vagy legalábbis valamely kéziratnak a megléte következik (KazLev. III. 165., vö. Margócsy i. m. 167.).

Szakirodalom
Margócsy István: Szigvárt apológiája, in Mesterek, tanítványok, szerk. Szajbély Mihály, Bp., 1999, 150–168.