Az a’ kis lyányka, kit nekem,
Hogy verseim’ sugallaná,
Társúl a’ Múza rendele,
Eggy csintalan, dévaj gyerek.
Epéje nincs, de gondolatlan;
Jámbor, szelíd, de nagy bohó.
Enyhítni kész a’ szenvedőt,
Az ártatlant kész védeni,
Ha bár saját vesztével is.
De néha rá-jön a’ gonosz szél,
Elkapja pajkos gondolatja,
Nem bír magával, eggyre sért
Barátot és patvarkodót,
És hogy ne fájjon a’ döfés,
S enyhűljön a’ seb, mellyet ejte,
Nevetve pattantja-el nyilát
S zománcz fogsort láttat vele,
És a’ legbájosbb ajkakat.
S ezek miatt a’ vett döfést,
Patvarkodója, mint barátja,
Békével és nevetve tűri,
S a’ vett döfésnek még örűl,
S csókolja a’ szép sebző’ kezét.
Nem illy szelíd az ő keze,
Ha félgubó s ha félokos
Dagállyal járulgat elébe,
Öl akkor, és nem sért, nyila.
Nevet, mert ő szeret nevetni
Illyenkor is, de megvetéssel,
Hogy jobban sújtson a’ csapás.
S örűlve hogy haragja néktek
Kedvét nyilván jelentheti
Kiknek virágit osztogatta.