1811 Aa |
1811 Ab |
1830–1831 Aa |
|---|---|---|
Az a’ kis lyányka, kit nekem,
Hogy verseim’ sugallaná,
Társúl a’ Múzsa rendele,
Eggy csintalan, dévaj gyerek.
Epéje nincs, de gondolatlan;
Jámbor, szelíd, de nagy bohó;
Enyhítni kész a’ szenvedőt,
Az ártatlant kész védeni,
Ha bár saját vesztével is.
De néha rá jön a’ gonosz szél,
Elkapja eggy pajkos gondolat,
Nem bír magával, eggyre sért
Barátot és patvarkodót.
És, hogy ne fájjon a’ döfés,
’S enyhűljön a’ seb, mellyet ejte,
Nevetve pattantja-el nyilát;
’S zománcz fogsort látat vele,
És a’ legbájosbb ajkakat.
’S ezek miatt a’ vett döfést
Patvarkodója, mint barátja,
Békével és nevetve tűri,
’S a’ vett döfésnek még örűl,
’S csókolja a’ szép szelíd’ kezét.
Nem illy szelíd az ő keze,
Ha a’ félbolond ’s a’ félokoska
Dagállyal járúl őelébe.
Öl akkor, és nem sért, nyila.
Nevet, mert ő szeret nevetni,
Illyenkor is, de megvetéssel,
Hogy jobban sújtson a’ csapás;
’S örűlve, hogy haragja néktek,
Kedvét nyilván jelentheti,
Kiknek virágait nyújtogatta.
| Az a’ kis lyányka kit*
<mell> kit Az áth. szókezdet fölé írva. nekem, Hogy verseim’ sugallaná,
Társúl a’ Múzsa rendele,
Eggy csintalan dévaj gyerek.
Epéje nincs, de gondolatlan,
Jámbor, szelíd, de nagy bohó,
Enyhítni kész a’ szenvedőt,
Az ártatlant kész védeni,
Ha bár saját vesztével is.
De néha rá jön a’ gonosz szél,
Elkapja eggy pajkos gondolat,
Nem bír magával, eggyre sért
Barátot és patvarkodót.
És hogy ne fájjon a’ döfés,
’S enyhűljön a’ seb, mellyet ejte,
Nevetve pattantja-el nyilát,
’S zománcz fogsort láttat vele,
És a’ legbájosbb ajkakat.
’S ezek miatt a’ vett döfést,
Patvarkodója mint barátja
Békével és mosolygva tűri,
’S csókolja a’ szép Szelíd’ kezét.
Nem illy szelíd az ő keze,
Ha a’ félbolond ’s a’ félokoska
Dagállyal járúl őfeléje.
Öl akkor, és nem sért, nyila.
Nevet, mert ő szeret nevetni,
Illyenkor is, de megvetéssel,
Hogy jobban sújtson a’ csapás;
’S örűlve hogy haragja néktek,
Kedvét nyilván jelentheti,
Kiknek virágit nyújtogatta.
| Az a’ kis lyányka, kit nekem,
Hogy verseim’ sugallaná,
Társúl a’ Múza rendele,
Eggy csintalan, dévaj gyerek.
Epéje nincs, de gondolatlan;
Jámbor, szelíd, de nagy bohó.
Enyhítni kész a’ szenvedőt,
Az ártatlant kész védeni,
Ha bár saját vesztével is.
De néha rá-jön a’ gonosz szél,
Elkapja pajkos gondolatja,
Nem bír magával, eggyre sért
Barátot és patvarkodót,
És hogy ne fájjon a’ döfés,
S enyhűljön a’ seb, mellyet ejte,
Nevetve pattantja-el nyilát
S zománcz fogsort láttat vele,
És a’ legbájosbb ajkakat.
S ezek miatt a’ vett döfést,
Patvarkodója, mint barátja,
Békével és nevetve tűri,
S a’ vett döfésnek még örűl,
S csókolja a’ szép sebző’ kezét.
Nem illy szelíd az ő keze,
Ha félgubó s ha félokos
Dagállyal járulgat elébe,
Öl akkor, és nem sért, nyila.
Nevet, mert ő szeret nevetni
Illyenkor is, de megvetéssel,
Hogy jobban sújtson a’ csapás.
S örűlve hogy haragja néktek
Kedvét nyilván jelentheti
Kiknek virágit osztogatta.
|