Az a’ kis lyányka kit
*<mell> kit Az áth. szókezdet fölé írva.
nekem,
Hogy verseim’ sugallaná,
Társúl a’ Múzsa rendele,
Eggy csintalan dévaj gyerek.
Epéje nincs, de gondolatlan,
Jámbor, szelíd, de nagy bohó,
Enyhítni kész a’ szenvedőt,
Az ártatlant kész védeni,
Ha bár saját vesztével is.
De néha rá jön a’ gonosz szél,
Elkapja eggy pajkos gondolat,
Nem bír magával, eggyre sért
Barátot és patvarkodót.
És hogy ne fájjon a’ döfés,
’S enyhűljön a’ seb, mellyet ejte,
Nevetve pattantja-el nyilát,
’S zománcz fogsort láttat vele,
És a’ legbájosbb ajkakat.
’S ezek miatt a’ vett döfést,
Patvarkodója mint barátja
Békével és mosolygva tűri,
’S csókolja a’ szép Szelíd’ kezét.
Nem illy szelíd az ő keze,
Ha a’ félbolond ’s a’ félokoska
Dagállyal járúl őfeléje.
Öl akkor, és nem sért, nyila.
Nevet, mert ő szeret nevetni,
Illyenkor is, de megvetéssel,
Hogy jobban sújtson a’ csapás;
’S örűlve hogy haragja néktek,
Kedvét nyilván jelentheti,
Kiknek virágit nyújtogatta.