Az a’ rettentő tűz melly Debreczennek
Öt nyolczadát vad lángja alá borítá
Földiglen égetett-le téged is.
Ugy mondja a’ Hír. ’S a’ Hír ennél nagyobbat
’S hihetlenebbet is mond mind azoknak
Kik lelkedet, mint én, nem ismerik.
Hogy, jó férj és atya, a’ dühösködő
Lángból kikapván hitvesed’ ’s leányod’,
Olly nyúgalomban nézted a’ csapást
Melly téged érdemessé tehete
Helyt fogni a’ Porticusz’ Bölcsei között;
Hogy Kézírásaid’ gazdag Gyűjteményét
’S rakott könyvtárodat prédára eresztvén
Eggy gondod az volt hogy Clienszeidnek
Tartassanak-meg papirosaik.
’S így megmaradtak e’ rongyok, de ah!
Hazánk’ viszontagságainak tanúji,
Az a’ való kincs, mellyért éltedet
Méltóbban vethetéd koczkára, hamv lőn.
Hamv lőn könyvtárod is, ’s a’ mit belé
Didot, Bodoni ’s Baskerville adának.
Az Encyclopaedie Bayleddel, a’
Természet’ és való’ nagy férjfijával,
Filangiérival ’s Montesquieuvel
Raynallal ’s azzal a’ csufolkodóval
Ki szűntelen’ dúlt, békét predikálván
Együtt lelék-fel itt azt a’ halált
Mellyre eggy más Debreczen Servétet hányta.
Puszták rezeidtől a’ falak, ’s szemed
Nem fogja már csudálni Socrateszt,
1Sócratesznek halála, David által festve, ’s Massard által metszve. – Chiron és Achillesz, [Berquin’]
*B e r v i e n e k Sajtóhiba, em.
igen szép metszése. – Vernet nagy Mester a’ vizi-darabokban, ’s Claude Gelée, vagy közönségesen Lorrain, a’ legtiszteltebb Tájfestő.
A’ feddtelent, ’s veszni még is készet,
D a v i d n a k szép remekjét; nem csudálja
B e r [q u i n] n e k
*B e r v i e n e k Sajtóhiba, em.
tűjét a’ két Nyíllövőben,
’S midőn Verbőczi megpihenni hagy,
’S felold a’ lelket-öldöső dologból,
V e r n é t n e k bájos tengerszéleit
A’ hold’ szelíd fényében, nem találod.
Nem már Tempéjit C l a u d e -nak a’ falon.
’S illy veszteségek, ennyi kár után
Te nem kesergesz? nem hallatsz panaszt?
Ha téged a’ Hír másnak nem kiált
Mint a’ mit önn-magadban önn-magad lelsz,
Ha nyúgodalmad tiszta nyúgalom,
Ha ment kevély nagyságtól, tettetéstől,
Uralkodásra-lépett Ész’ szava,
’S diadal és erő ’s nem gyengeség:
Csudálom bölcseséged’ ’s szánlak értte.
Jaj annak a’ ki így szenved, ’s elvakítva
Eggy fennen-hangzó névtől, kínjait
Pirúl enyhítő könnyekben kisirni!
Azért adott a’ legkegyesbb anya
Mellyeinkbe szivet, hogy tompítsuk-el
’S öldössük édes szent érzéseit?
Azért e könnyet a’ gyuladt szemeknek
Hogy eggy elposhadott Sophista előtt
Ne merjen arczot ’s keblet áztatgatni?
Ah, a’ midőn Természet ’s Bölcseség
Két szent testvérek, meghasonlanak,
Ki fog, ha józan, térni ennek feléhez?
Midőn a’ haramia, kit társainak
Nem rettegett bukások eldühít,
’S most még kegyetlenbb tettekre ingerel,
’S bosszús örömmel sujtja a’ védtelent,
’S fut, ’s vérben úszva hágy a’ gyáva gyilkos.
Vagy a’ midőn eggy furfang, vett tanúkkal
Törvénybe idéz, ’s öseimnek birtokát,
A’ szint úgy gyilkos ’s szint úgy gyáva, eleski,
’S gazság ’s erőszak engem bukni hagynak:
Oh! akkor én is némán szenvedek;
Tetszem magamnak a’ kínban, ’s nevelni
Bántóm’ diadalmát retteg büszke lelkem.
Nem így midőn az ég’ gerjedt haragja
Lövelli rám nyilait, ’s elvészi tőlem
Vissza a’ mit adni nem tud. Akkor én
Gyermekké lészek, érzem a’ csapást,
’S hogy érzem, vallja kínos nyögdelésem.
Fakadnak könnyeim, ’s lángoló szememre
Írt attól kérnek a’ ki megcsapott,
’S az írrá változtatja a’ könnyeket
’S a’ lángoló seb orvasolva van.
Oh! hagyd Zenónak azt a’ kérkedést
Hogy néki nem fáj a’ mi fáj, hogy a’ kín
Nem kín, ’s a’ veszteség nem veszteség.
Barátidat ha szánni nem pirúlsz,
Miért pirulnál szánni tenn-magad’?
Elég meg nem csüggedni a’ szenvedésben,
Elég a’ terhet gyáván nem viselni.
Gyűjts újra ’s kedved’ ingerelje károd.
De hogy ne érjen új veszély, keress
Más lakhelyt, mellyre a’ tűz’ ádáz ura
Még nem kiálta pusztító átkokat.
Csak hogy, midőn futsz, megtiltsd asszonyodnak,
Hogy a’ legszebb szemet visszá ne vesse,
’S kővé ne váljon karjaid között.