Az a’ rettentő tűz melly Debreczennek
Öt nyolczadát vad lángja alá borítá
Földiglen égetett-le téged is,
Ugy mondja a’ Hír, ’s a’ Hír ennél nagyobbat
’S hihetlenebbet is mond, mind azoknak
Kik lelkedet, mint én, nem ismerik:
Hogy, jó férj és atya, a’ dühösködő
Lángból kikapván hitvesed’ ’s leányod’,
Olly nyúgalomban nézted a’ csapást
Melly téged érdemessé tehete
Helyt fogni a’ Porticus Bölcsei között;
Hogy Kézírásaid’ gazdag gyűjteményét
’S rakott könyvtáradat predára eresztvén
Eggy gondod az volt hogy Clienseidnek
Tartassanak-meg papirosaik.
’S így megmaradtak e’ rongyok, de ah!
Hazánk’ viszontagságainak tanúji,
Az a’ való (wahr) kincs mellyért éltedet
Méltóbban vethetéd koczkára hamv lőn.
Hamv lőn könyvtarod is, ’s a’ mit belé
Didót, Bodóni ’s Baskerville adának.
Az Encyclopedie Bayleddel, a’
Természet és Igazság férjfijával
’S Filangierival ’s Montesquieuvel
Raynallal ’s azzal a’ Csufolkodóval
Ki szűntelen dúlt békét predikálván
Együtt lelék fel itt azt a’ halált
Mellyre eggy más Debreczen Servétet hányta.
(Kalvin ließ zu Genf den armen Teufel Servet, der von den Personen in der Gottheit nichts wissen wollte, lebendig verbrennen.)
Puszták rezeidtől a’ falak, ’s szemed
Nem fogja már csudálni Socrateszt,
A’ feddhetetlent ’s vészni még is készet,
Davídnak szép remekjét; nem csudálja
Berquinnek tűjét a’ két Nyillövőben (Chiron u. Achill.)
’S midőn Verbőczi megpihenni hágy
’S felold a’ lelket öldöklő munkából
Vernetnek bájos tengerszéleit
A’ hold szelíd fényében, nem leled
Nem már Tempéjit Claude-nak, a falon. (Claude Lorrain.)
’S illy veszteségek ’s ennyi kár után
Te nem kesergesz, nem hallatsz panaszt?
Ha téged a’ Hír másnak
*<job> másnak
nem kiált
Mint a’ kit önmagadban önmagad lelsz,
Ha nyúgodalmad tiszta nyúgalom
Ha ment kevély nagyságtól, tettetéstől,
Uralkodásra lépett Ész’ szava kategorischer Imperativ
Diadalom ’s erő, nem gyengeség:
Csudálom bölcseséged ’s szánlak értte.
Jaj annak a’ ki így szenved, ’s elvakítva
Eggy fennen hangzó névtől, kínjait
Pirúl enyhítő könnyekben kisírni!
Azért adott a’ legkegyesbb anya
Mellyeinkbe szívet hogy tompítsuk-el
’S öldössük édes szent érzéseit?
Azért e könyt a’ felgyuladt szemekbe
Hogy eggy elposhadott Sophista előtt
Ne merjen arczot ’s keblet áztatgatni?
Ah, a’ midőn Természet ’s Bölcseség (Unterricht),
Két szent testvérek, meghasonlanak,
Ki fog, ha józan, térni ennek feléhez?
Midőn a’ haramia, kit társainak
Nem rettegett bukások eldühít,
’S most még kegyetlenbb tettekre ingerel,
Leséből éjbe-rejtve tör reám,
’S bosszús örömmel sújt, a’ védtelent,
’S fut, ’s vérben úszva hágy, a’ gyáva gyilkos!
Vagy a’ midőn eggy furfang vett tanúkkal
Törvénybe idéz, ’s öseimnek birtokát
A’ szint úgy gyilkos ’s szint úgy gyáva elesküszi,
’S gazság ’s erőszak engem bukni hagynak,
Oh akkor én is némán szenvedek,
Tetszem magamnak a’ kínban, ’s nevelni
Bántóm diadalmát retteg büszke lelkem.
Nem így midőn az ég’ gerjedt haragja
Lövelli rám nyilait, ’s elvészi tőlem
Vissza a’ mit adni nem tud. Akkor én
Gyermekké lészek, érzem a’ csapást
’S hogy érzem, vallja kínos nyögdelésem.
Fakadnak könnyeim, ’s lángoló sebemre
Írt attól kérnek, a’ ki megcsapott
’S az írrá változtatja a’ könnyeket
’S a’ lángoló seb orvosolva van.
Oh, hagyd Zenónak azt a’ kérkedést
Hogy néki nem fáj a’ mi fáj, hogy a’ kín
Nem kín, ’s a’ veszteség nem veszteség!
Barátidat ha szánni nem pirúlsz
Miért pirúlnál szánni tenmagad’?
Elég meg nem csüggedni a’ szenvedésben,
Elég, a’ terhet gyáván nem viselni.
Gyűjts újra, ’s kedved’ ingerelje károd.
De hogy ne érjen új veszély, keress
Más lakhelyt, mellyre a’ tűz’ ádáz Ura
Még nem kiáltá pusztító átkait.
Csak hogy midőn futsz, megtiltsd Asszonyodnak
Hogy a’ legszebb szemet vissza ne vesse
’S kővé ne váljon karjaid között.