Az a’ rettentő tűz melly Debreczennek
Öt nyolczadát vad lángja alá borítá,
Földiglen égetett-le téged is,
Úgy mondja a’ Hír; ’s a’ Hír ennél nagyobbat
’S hihetlenebbet is mond, mind azoknak
Kik lelkedet, mint én, nem ismerik:
Hogy, jó férj és atya, a’ dühösködő
Lángból kikapván hitvesed’ ’s leányod’,
Olly nyúgalomban nézted a’ csapást
Melly téged érdemessé tehete
Helyt fogni a’ Porticusz’ Bölcsei között;
Hogy Kézírásaid’ gazdag gyűjteményét
’S rakott könyvtárodat prédára eresztvén,
Eggy gondod az volt hogy Clienseidnek
Tartassanak-meg papirosaik.
’S így megmaradtak e’ rongyok: de ah!
Hazánk’ viszontagságainak tanúji,
Az a’ való kincs mellyért éltedet
Méltóbban vethetéd koczkára, hamv lön.
Hamv lőn könyvtárod is, ’s a’ mit neked
Didot, Bodoni ’s Baskerville adának.
Az Encyclopédie Bayleddel a’
Természet’ és Igazság’ férjfijával,
Filangiérival ’s Montesquieuvel,
Raynallal ’s azzal a’ Csufolkodóval
Ki szűntelen’ dúlt ’s békét hirdetett,
Együtt lelék-fel itt azt a’ halált
Mellyre eggy más Debreczen Servétet hányta.
Puszták rezeidtől a’ falak, ’s szemed
Nem fogja már csudálni Socrateszt,
A’ feddhetetlent, ’s még is veszni-készet!
Davídnak szép remekjét; nem csudálja
Berquinnek tiszta mívét Chríonában.
’S midőn Verbőczi megpihenni hágy
’S felold a’ lelket-öldöklő munkából,
Vernétnek bájos tengerszéleit
A’ hold’ szelíd fényében, nem leled,
Nem már Tempéjit Claŭdnak, a’ falon!
’S illy veszteségek, ennyi kár után
Te nem kesergesz, nem hallatsz panaszt?
Ha téged a’ Hír másnak nem kiált
Mint a’ kit önmagadban önmagad lelsz,
Ha nyúgodalmad tiszta nyúgalom,
Ha ment kevély nagyságtól, tettetéstől,
Uralkodásra-lépett Ész’ szava,
Diadalom ’s erő, nem gyengeség:
Csudálom bölcseséged’, ’s szánlak értte.
Jaj annak a’ ki így szenved, ’s elvakítva
Eggy fennen-hangzó névtől, kínjait
Pirúl enyhítő könnyekben kisírni!
Azért adott a’ legkegyesbb anya
Mellyeinkbe szívet hogy tompítsuk-el
’S öldössük édes szent érzéseit?
Azért e könyt a’ felgyuladt szemekbe
Hogy eggy elposhadott Sophista előtt
Ne merjen arczot ’s keblet áztatgatni?
Ah, a’ midőn Természet ’s Bölcseség
Két szent testvérek, meghasonlanak,
Ki fog, ha józan, térni ennek feléhez?
Midőn a’ háramia, kit társainak
Nem-rettegett bukások eldühít
’S most még kegyetlenbb tettekre ingerel,
Leséből éjbe-rejtve tör reám,
’S bosszús örömmel sújt, a’ védtelent,
’S fut, ’s vérben úszva hágy – a’ gyáva gyilkos.
Vagy a’ midőn eggy furfang, vett tanúkkal
Törvénybe idéz, ’s öseimnek birtokát
– A’ szint úgy gyilkos szint úgy gyáva! – elesküszi,
’S gazság ’s erőszak engem bukni hagynak:
Ollyankor én is némán szenvedek;
Tetszem magamnak a’ kínban, ’s nevelni
Bántóm’ diadalmát, kit mélly megvetés
’S útálat illet, retteg büszke lelkem.
Nem így midőn az ég’ gerjedt haragja
Lövelli rám nyilait, ’s elvészi tőlem
Vissza a’ mit adni nem tud. Akkor én
Gyermekké lészek, érzem a’ csapást,
’S hogy érzem, vallja kínos jajgatásom.
Fakadnak könnyeim, ’s lángoló sebemre
Írt attól kérnek a’ ki megcsapott;
’S az írrá változtatja a’ könnyeket,
’S a’ lángoló seb orvosolva van!
Oh, hagyd Zenónak azt a’ kérkedést
Hogy néki nem fáj a’ mi fáj, hogy a’ kín
Nem kín, ’s a’ veszteség nem veszteség!
Barátidat ha szánni nem pirúlsz,
Miként pirúlnál szánni önmagad’?
Elég meg nem csüggedni a’ szenvedésben,
Elég a’ terhet gyáván nem viselni.
Gyűjts újra, ’s kedved’ ingerelje károd.
De hogy ne érjen új veszély, keress
Más lakhelyt mellyre a’ tűz’ ádáz Ura
Még nem kiáltá pusztító átkait.
Csak hogy midőn mégy, megtiltsd Asszonyodnak
Hogy a’ legszebb szemet visszá ne vesse,
’S kővé ne váljon karjaid között.