Éjjeli hartzom után, Kedves, tikkadva feküdtem
Karjaid ált’ölelő szent szövevényi között.
Elfogya tápláló lélekzete számnak egészen
És el-aszott melyjem már tsak alíg pihegett
Már láttam Plutót, ’s a’ Styx vize kénköves habjait
És az öreg Révészt tsúnya ladikja farán.
Intett, indúltam, de te hirtelen értem eredvén
Éltet adó tsókod hűltt ajakomra nyomád
Basiolum quod me Stygia de valle reduxit,
Et jussit vacua currere nave senem.
Ah hazudok, nem igaz! nem ment el Charon üressen
Lelkemet a’ poklok mély fenekére vivé.
E’ testben eggy része lakik Lelkednek egészen
Et dilapsuros sustinet articulos.