Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Minek is születik világra, kire legalább száz ezernyi örökség nem vár, ezt gondolhatná az ember, ha egy futó, felűleges pillantatot vet az életbe. Pénz csak az élet, a’ szegénység halál; de még annál is roszabb, mert halva legalább nem érezzük ha a’ férgek emésztenek, de szegényen vajmi érzékeny a’ gyomor. Ez mind igaz, de még sem egészen, ’s kivált nem mindég. Köz büntetése az már létünknek; vagy tán zabolázva a’ magas felfuvalkodást, inkább javára van, hogy sok bajok ellen kincs nem védhet ’s dúsan fényljék bár külsőnk az aranytól, lelkünk néha homályos búban szendereg s évszámra elaggódik olly valamin, mi a’ szegénynek kérdés nélkűl tulajdona.

Rám is gazdag örökség várt; égig dicsőíte sok hizelkedő, irigylé sorsomat más elégedetlen, ’s későbben át fogja majd látni olvasóm, hogy sokszor kísértetbe eshetém kikelni a’ sors ellen, mért helyeze illy magas polczra, ’s mért nem léphetek-le helyemről, hogy a’ csupa jóság szőtte kelepczéből szabadulhatnék. – Kora árvaságomat egy gazdag gyermektelen özvegy báróné, távol rokonom, vévé hű gyámsága alá, ki nemének gyengéd érzelmeivel ölelé bennem nemzetségem’ utósó sarjadékát. Tetszésemre, javamra mindenét kész feláldozni; legrejtettebb kivánatimat elértve, kedvét lelé, ha telyesülésökben örömemet láthatá; ’s így naponként forróbb vonzódással csatolva anyai szivéhez, viszonzám én is, mint gyenge éveim engedék, ritka jóságát e’ drága nevelőnek; azaz, reggelenként kézcsókommal idvezlém, engedelme nélkül sehová nem menék, este imádság nélkűl le nem fekvém, szegényeinek szombaton én osztám-ki alamizsnájokat ’s a’ t. mert így remélhetém csak a’ száz ezernyi örökséget; a’ miért, kivált mai szűk időnkben, mit nem tenne-meg az ember. Több illy koromhoz illő szolgálatokkal meg is nyerém tökéletes bizodalmát, egész szeretetét, ’s csak hamar kedves jó fia levék. Gyermeknek nem is volt nehéz e’ czímet megérdemelni ’s megtartani, ’s kivált nénémnél igen könnyű vala jónak lenni, ki alig kivánt egyebet mint hogy nőjek, egészséges legyek, őt szeressem. ’S ki ne szeretné az anyánál jobb rokont? Azonban eljött az én időm is, mellyben halálos örvény közé szoríta jóságom, ’s mellyből menekedni annyi gondomba került. – Elvégzém iskoláimat azon tanúlsággal, hogy vajmi sokkal több az iskolai leczkéimnél, mit ezentúl kell még tanulnom; megtérék utazásimból is ’s a’ mit barátim csodálva csodáltak, nem is vágytam vissza. Néném’ örömét, mikor már egy világba lépő férfiút ölelhete a’ falovairól lenőtt kis Poldiban, ki tudná, úgy mint volt, leírni. Az első hét tudakozásokkal, ölelgetésekkel telt, a’ másodikban elhorda játszó helyeimre, megmutogatá gyermekévi játékimat, mellyeket mint szent ereklyéket, emlékemre híven elrakogatott; harmadikban megismerkedtete a’ vidékkel, ’s a’ szomszédban egy özvegy bárónéhoz kétszer is elvitt, pedig megvallom, másodszor már nem örömest mentem. Ezt más csodálhatná is, mert szép leány volt a’ háznál! – Ott olly szívesen fogadtak, ’s annyit beszéltek mindent, ’s úgy dicsértek szemben, hogy kín vala hallanom, pedig kettős: egyik, ott ülni ’s nézni a’ nagy falórán a’ lassú mutatót, másik, az ásításokat mosolygásokkal nyomni-el, mellyek untalan görcsös vonaglásokkal akarának meglepni. De vajmi sokat megtesz az ember csupa jóságból, különösen nekem sokat kelle tennem, hogy jó néném’ hiedelmét meg ne csaljam. Én dicsértem a’ házat, mert láttam, hogy néném ennek örűl, ’s mutatám, hogy Linkával örömest mulatok. Helyemen egy más mind ezt szívéből is tehette volna, mert valóban Rögecsiné’ házánál minden feltaláltatott, mi egy finomabb világi ifjú’ vágyainak édes éleményűl szolgálhatna. Fény és nyájasság, vendégszeretet, magasabb társalkodási kör még is egyszerű barátság, ’s e’ felett még pénz ’s egy szép leány, valóban elég csiklandó pontok egy pályát kezdő ifjú előtt, csak az volt a’ híja, hogy engem mind ez nem érdekle ’s ennek oka, igazán megvallva, egy szerencsétlen ’s magyarázhatatlan antipathia a’ különben legbájolóbb ’s lelkesebb leány ellen. Azonban ez észrevételt csak magamnak tartám, azért hetenként csak átmenénk Rögecsiékhez, ’s eljövének ők is hozzánk. Én Linkát mulatám, mert néném örűlt neki, ’s mindég megdicsért, hogy csakugyan jó fi vagyok, mert van szívem a’ természet’ mesterkéletlen, de annál kellemesebb virágaihoz. Megrezzentem e’ szón „van szívem”, mert eszmélni kezdék néném’ czélzásaira, ’s elréműlék a’ pályán, mellyet kezdenem kelle. Hiszen Linkát meglátogatni, vele egy pár órát mulatni akár évszámra megtehetném: de hogy valódibb ’s közelebbi ismeretségre lépjek vele, erre nem tudom mért, nem érzém magam képesnek. ’S úgy lett, mint félve gyanítám. Egy este vacsora után szokásként még nyájas beszédben ülénk az asztalnál, a’ cselédség künn dolga után látott ’s így biztosabb nyíltsággal lehete szólni, midőn néném hosszas kerengés után, tartózkodó szerénységgel tudtomra adá, milly igen vágynék már párommal látni. Elgyúlt arczom ’s elhalványúlt, és ismét elgyúlt; vérem gyorsabban futa, alig tudám mint vagyok. Bántam mért nem vagyok álmos, hogy korábban mehettem volna ma aludni; csak hogy ez a’ veszedelmes jóság korlát közt tarta ’s mit is tennék én jó néném’ kedve ellen, mellytől függött jövendő boldogságom ’s kivált gazdagságom. Különösen, mivel eddig úgy neveltettem, hogy a’ szegénységhez semmi kedvem nem lehetne. Ő észrevevé rajtam a’ változást ’s megcsókolt érte, mert az első ifjúság’ szemérmes ártatlanságát látá benne; én pedig szorult lélekzettel kézcsókjaim közt tisztelt akaratjához igérém szabandni magamat. Ő szelid nyájassággal vallata, nincs e szívem már elfoglalva. Én pedig igaz lélekkel mondám, hogy nincs, mellyen örűlni látszék, nekem pedig aggodalmim minden pillantattal bokrosodának. Szóba jött végre – mit már várék, ’s mitől leginkább rettegtem – a’ Rögecsiék’ háza, ’s Linka, mellyre új szinváltogatás kezdődék arczomon. Néném titkon mosolyga, mert mit is gyaníthata mind ebből mást, mint Linkával kezdett szerelmem’ elárultatásán lett aggodalmamat; ’s most már egész nyiltsággal szóla, hogy megnyugtasson milly nagy kedvére van ismeretségem Linkával, sőt mint ohajtja ezt minél előbb szorosabbá tenni, ’s irgalmas egek! milly boldog lesz, ha Linkát nőmnek látja ’s, a’ mi több, csak így tarthatok, úgymond, számot további kedvezéseire, ’s, a’ mi végre legtöbb, a’ gazdag örökségre. Oh jóság, oh pénz, oh szerelem! mért nem lehete nekem ebben ellenmondanom? ’s mért kelle igérnem azt, mi örök gyászfátyollal vonandja-be napjaimat! ’S még is tettem, mert jó fi valék, ki nénémnek csak egy kedvetlen pillantatát is ki akarám kerülni ’s ki a’ szegénységet, azt a’ minden rosz’ kútfejét, mellytől irtóznom mostani helyemen elég okom volt. ’S igy elhatározva a’ holnapi utat Rögecsiékhez, néném derűlt, én borult arcczal jó éjszakát kivánánk egymásnak. Szobámban kezdődének még kinjaim igazán. Illy mérges, illy elégedetlen, illy boszús éltemben még nem valék, ’s most először örültem hogy nem lát néném. Csendesítni akarám utóbb magam, Linkának mind teste, mind lelke’ minden vonásait ízlésem’ birói széke elé állíták képzetim, ha tán egyességre léphetnék velök. Majd az idő is sokat tesz, gondolám, összeszokunk, tán később még szeretni is fogom őt, egy olly leányt mint Linka, kit száz más férfiak írigylendenek; aztán értékünk is egyenlő, javaink határosak. –

Mindent, mindent elköveték magamon, csakhogy néném’ kivánságát teljesíthessem, ’s mátkámat szerethetőnek találhassam: de hasztalan, nem lehetett, nem ment, csak ott valék hol előbb; hatalmas tündérként törölte-le előlem Linka’ érdemeit babonás vesszejével a’ fekete antipathia, ’s én jóságomra, gazdagságomra, szerelmemre, mindenre megharagudva, boszúmban elalvám. Álmomban Linkától kosarat kapék, ’s ez bennem egy új, egy kedves gondolatot ébreszte-föl, mellynek jobban örűlék, mintha arannyal telt kosarat leltem volna. Ha Linka hasonló antipathiával volna hozzám, úgy a’ kellemetlen szövetségből semmi sem lenne, igy okoskodám. Ha tehát e’ kívánt szenvedélyt Linkában irántam fölébreszthetem, úgy győzni fogok, ’s mellette jó fi is maradok, mert néném’ kivánságának magamat, tetszőleg legalább, ellene nem szegezem. Derűlten menék e’ gondolattal nénémhez reggeli kézcsókolásra, ’s ő mit nem gyaníthata mindent a’ tegnapi zavar után e’ kitünőleg jó kedvből! Olvashatám rajtam keggyel nyugvó pillantatiból milly elégedten gondolá magában: be jó fi vagyok én! Félénken hozám-elő neki reggelizés közt: Hát ha Linka bizonyos okokból nem állhatna az egyességre, ha kosarat adna ’s nekem minden jóságom mellett sem lehetne kedves néném’ kivánságát teljesíteni – ? „Hogyan félhetsz attól, te szerelmes bohó, így válaszola ő, holott a’ leány’ hajlandóságát irántad naponként nőni látod?” – De tegyük-fel, mondám, mert a’ leány-szív vajmi állhatatlan. – „Azon esetben nem lehetne erőltetni a’ dolgot, felele mosolygva ’s te azért jó fiam maradnál.” Nekem nem is kelle ennél több.

Délután átmenénk Rögecsiékhez, néném örülve, én aggódva; de jó kedvet kelle mutatnom. Egészen más színben álla előttem most a’ ház, tudva milly czélból jövénk. Ijedve látám a’ tükörben arczomat halaványodni Linka’ beléptekor, de melly boszúmra egy érzelgő szerelmes lány’ szemében még érdeklőbbé tehete. Viseletem, beszédem tartózkodóbb vala mint eddig, ’s a’ két asszony ebből természetesen egy édes terhet gyaníta szívemen feküdni, mellytől csak Linka szabadithatna-meg. Ott hagyának magunkra, hogy mulassunk a’ klavírnál, ők pedig magokban nevendékeiknek egy boldog jövőt alkossanak. Linka játszott, ’s én mellé ülék, ’s hogy szótalanságomból valami romános néma szerelmet ne gyanítson, dicsérém ügyességét, mellyet szerény elpirulással jó névén látszék venni. Elejét akarva még is a’ tán folytatandó magasztalásnak venni, kérdé, játszom e én is. Nem tudám mit kelljen felelnem, hogy tetszése ellen legyen; rövid fontolat után a’ hegedű-játszást mondám kedves szenvedélyemnek, mert ezt majd tán czigányosnak tartja, gondolám, ’s nem kapok-fel általa. Azonban rútul megcsalt a’ remény. Linka nem győzé dicsérni a’ hegedűt, melly bájos, milly olvasztó a’ hang, mellyet az ügyes kézben adhat, ’s mindjárt egy csomó kottát veve elő, mellyek hegedűre klavír kísérettel valának alkalmazva, édesen kérve, hogy azokat jövő alkalommal játsznám vele, anyja is, és néném különös gyönyörrel halgatnák. „Sajnálom hogy ezzel nem lehetek tetszésére – felelék megijedve a’ hangművészetemben lelt kitűnő örömön – én csak könyvnélkül játszom, egy két verbungot, mellyre egy czigány oktata.” De Linka nem akará hinni, még is – hála a’ czigánynak! – kedvetlenebbűl, mint elővevé, tette-el a’ kottákat. Most egy ismerős darabot játszék, mellyben balkezével egy hibás accordot veve, ’s ez annyira sérté fülemet, hogy felejtve elébbi mondásomat figyelmeztetém őt a’ hibás fogásra. Ő rám bámul, ’s derülő keggyel pirongat, mért titkolám elébb el tőle klavír-játszásomat. Most jövék észre, de hiában hordám-fel mentségimet, Linka semmit sem hitt, ’s kére, pedig igen kére, igazitnám-meg hibáját. Túl léptem volna az illendőségen, ha illy környűletek közt megtagadtam volna méltó ’s szíves kérelmét az édes érzelgőnek; haj pedig be örömestebb kiáltottam volna elő kocsisomat! Át kelle balommal karolnom a’ leányt, hogy a’ kívánt hangokhoz férhessek, ’s ez olly zavarttá tett, hogy szinte remegék, ’s akartalanul gyengéden szorítám magamhoz a’ kellemes tanítványt. Kéj-özön ömledezék erre felém tűz pillantatain a’ szelid gyönyörrel égő szemeknek, ’s Linka felejtve a’ tanulást, ön tudta nélkül talán, ez észrevétellel búsíta: hogy belém a’ szó’ egész értelmében – szerelmes. Sajnálám, hogy mást nem érhetének a’ nyilak, ki illő hódolással fogadná őket; én nem tehettem, ’s érzém, hogy nem is fogom tehetni, még is csupa jóságból csaknem szerelmest kelle játszanom ’s nagy erőmbe kerűlt óvakodni, hogy viszonlángokat Linka bennem ne gyanítson; de ki tehetné ezt elég vigyázattal egy szerelmes leány mellett, ha nyers, ha durva nem akar lenni. – Néném ez alatt visszajöve a’ bárónéval, ’s Linka nem győze dícsérni milly jó vagyok, hogy játszását olly béketüréssel igazítám. Anyáink örülének; Linka édes érzemények közt andalga; én pirulék ’s titkon boszonkodám, mig a’ boldog estve bennünket végre haza nem inte.

Útközben természet szerént Linka lett beszédünk’ tárgya, – ’s néném mondá, hogy viszonhajlandóságunkat a’ báróné is észrevevé ’s az ajánlott frígyre egész készséggel rá álla. Boldog isten! már meg is kérték számomra a’ leányt, kitől menekedni jobb szerettem volna mindeneknél. ’S csak egy vonáskát lelhettem volna charakterében kivetőt, most kikeltem volna a’ szövetség ellen néném előtt. De ezt Linkában még az irigység sem fedezhete-föl, kinek hibája csak az volt, hogy nekem fejthetetlen okból nem tetszett; még is, mint jó fiúnak, kézcsókommal kelle nénémnek ez anyai gondoskodását megköszönnöm. Mit is okozhatott volna ellenkedésem mást, mint egy kellemetlen gyanút, egy titkos, ’s tán fel sem fedhető szerelem felől, ’s hogy vehessem-el jó nénémnek egész kedvét, ha hévvel kívánt menyéről ok nélkűl, talán csupa fejességből, lemondok. Sajnálám mért olly tökéletes Linka, ’s fel-felfohászkodám az égre, hogy ha lehet múljék-el tőlem e’ pohár,^* vagy ha olly sok tiltott helyeken ’s annyi kárral gyújtogat néha Ámor, mért nem tud engem egy sokaktól óhajtott szerelemre lobbantani. Néném vevé-észre titkos áhitatoskodásomat, mert haza érttünkkor homlokom megcsókolva mondá: „Be jó fi vagy te édes Poldim!” azt vélvén bizonyosan, hogy én az esküvő’ hamar létéért fohászkodám, ’s egy boldog jövőért, mellyet mátkámmal a’ legelégedettebb kények között reménylek leélendhetni. Hallgatásommal helyben kelle hagynom e’ véleményt; de szobámban lévén uj terveket készíték, mellyek Linkát irántam egykedvűbbé tehetnék!

Mátkám már volt, csak szerelem kellett volna hozzá, de ezt hetek’ multával sem érezheték keblemben. Pedig néném’ kedvéért erővel szerelmessé akarám magam tenni, románokat olvasék, holdvilágon sétálék, verseket irék, Linkát naponként látogatám, ’s még sem lehetek azzá! pedig már a’ jegyváltás’ nagy napja is elérkezett. Fényesen meg akará ezt ülni a’ báróné, ’s a’ környékből társaságot híva házához. Megjelentem én is színvesztve, mint ártatlanul szenvedő rab, ’s boszúmra halaványságomat mindenütt szerelemre magyarázák, ’s több helyeken hallám sugdosni, mint illik vőlegénynek e’ méla kép. Az való is, hogy szerelemnek, pedig ritka erejű szerelemnek kelle viseletemből kitűnnie. Szinem ollyan volt, mintha egy hónapja már csak holdvilággal éltem volna, kevés beszédű ’s gondolkodó valék; ha Linkához közeliték, remegtem, ’s ha keze kezembe akadt, görcsösen huzódának össze újjaimnak izmai, melly beteges állapotomért viszont kézszorítást nyerék ’s mind ezek nem a’ legforróbb szerelem’ jelei e? Este táncz kezdődék, ’s én a’ játszó szobában maradék azon boldog reménnyel, hogy Linka tán kevésbbé, szeret, ha nem tánczolok. Kis idő mulva ő is mellém jöve, ’s kérdé lihegve, mért nem tánczolnék? „Jobban szeretem nézni” felelék komoly tanítói hangon az öreg zsémbelőt akarva játszni, „mint ott haszontalanul ugrálni”, pedig talpam viszkete már a’ tánczért, melly kedves szenvedélyem vala. „Való” monda Linka fellengve „hogy ez érettebb ’s komolyabb lelket jelel, melly inkább von tiszteletére, mint az a’ haszontalan bajazzói hajlongás melly tánczban szinte kikerülhetetlen. Mától fogva lemondok a’ tánczról, ha kedves vőlegényem’ kedvét tehetem vele.” Eliszonyodám e’ nyilatkozásra. Leűlénk mindketten, hogy valódibb dolgokba ereszkedjünk. De én most a’ tánczot kezdém mentegetni, hogy az nem épen olly megvetendő, ’s lassanként rájövék, hogy néha magam is tánczolok ’s azért, ha fogadását kedvemért megtörné, tánczra kérém Linkát. Örömmel szökék karjaimba a’ valóban igen jó, igen szeretni méltó leány, ’s én tánczba elegyedtem, pedig gyermekes kedvvel, egész a’ caricaturai mozdulatokig űzve kicsapongó pajzánságimat; mert Linka azt monda elébb, hogy jobban tiszteli a’ komolyabb lelkeket a’ tánczos bajazzóknál. Haj! de most meg’ tánczom tetszék neki, ’s látám midőn érzeményitől elfogódva a’ szerelmes leány néném’ nyakába borult ’s forró csókjai közt dicsekvék boldogságáról, ’s milly kedveltető én bennem minden, ’s így hát még a’ táncz is. „Jaj be jó fi ő, hogy kedvemért tánczot kezde, – komoly állásában tiszteletre gerjeszt, de tánczolva még szebb!” ezt veté utána. – Igaz lelkemre! nagyon sajnálám a’ kedves leányt, illy nőm más soha nem leendene, tökéletesen hivem, és még sem örülheték a’ lelkes mátkának, még is csak egykedvűn kelle néznem érzelgéseit a’ felém hű lánggal gerjedezőnek. Azonban reggelig tánczolva aggodalmim széledni kezdének, ’s az időre bízám a’ többit.

De még is csak nem ment-ki fejemből a’ gondolat, milly úton eshetném-ki mátkám’ kegyéből. Azonban az ember hasztalan töri fejét, ’s az idő ’s az alkalom mutatnak eszközt. Házasulásom híre, mint szokott az efféle, messze terjedt, ’s egy szépmüváros zsidó kopogtata egy reggel be hozzám, hogy vennék holmi drágaságokat tőle mátkámnak. Megalkuvám a’ zsidóval még pedig kedve szerint, ha ő is nekem egy hasznos szolgálatot teend. Átküldém t. i. Linkához műveivel, hogy beszélné-el ittlétét is, hogy próbáljon engem előtte olcsárolni, hogy nem vehettem tőle semmit, mert nincs pénzem, hogy minden titkaival házunknak jó ismerős, ’s jelen környűleteinkből jósoljon izraeli hangon^* egy nem sokára bizonyosan leendő megbukást, hogy én milly pazarló vagyok, ’s ezért akarom a’ gazdag leányt most épen elvenni. — Ezekkel útnak bocsátám a’ zsidót, ki gonosz mosolygási közt mindent ígére, különben elhitetem vele, hogy ezzel csak próbálni akarom mátkámat. ’S minden e’ szerént történt, csakhogy, haj! milly fonák sükerrel! Legközelebbi látogatásommal Linka még szivesebben, még szerelmesebben fogadott, de titkos rejtelem látszék még is szorosabb figyelmű szemeiben, mellynek közlését – pedig minél elébb, ohajtni látszék. Hogy magunk levénk elmondá az egész dolgot, a’ mint hallá, és sajnálá sorsunkat, de azt el nem hivé, hogy az én hibám okozta volna e’ szerencsétlenséget, sőt erősen elhiteté magával, hogy e’ hírt én magam küldém neki csupa jóságból, hogy meg ne csaljam, ’s forró hálával köszöné e’ bizodalmat, melly mint bizonyítá, tízszeresen kedvesebbé tőn újra előtte. Irgalmas egek! gondolám ez alatt kinosan felfohászkodva, minél inkább akarnám idegeníteni, annál inkább vonszom magamhoz a’ szerencsétlen leányt, aztán mi lesz mind ennek a’ vége? Most anyjához akara vinni, hogy megdicsérjen, milly jó fi vagyok ’s előtte újra kinyilatkoztassa, hogy tőlem bár milly kellemetlen környűletek el nem választhatják. – Én mintha tüskén álltam volna, szidám a’ zsidót a’ kelepczéért, mellybe hoza; de e’ hírnek semmi esetre tovább nem lehete terjednie, mert hogy’ tegyem ki magamat jó néném’ százféle gyanújának általa? En azt gondolám, hogy Linka a’ szegény vőlegényen majd mindjárt kevesebb bájt talál, hogy korhelységemnek hitelt ád ’s gyülölni fogja bennem a’ tékozló fiút, de senkinek nem szól, hanem egyszerre csak elhidegűl, ’s a’ jegyet magunk közt csendesen vissza váltjuk. De igy – ha mindjárt e’ perczben meg kell is Linkával esküdnöm – elfojtom a’ hirt, míg nagyobb zavart nem szűl. ’S mit tehettem mást, mint észrevehető pironkodások közt egy vallomást, még pedig egy szerelmi vallomást Linkának, hogy a’ hír csak költemény, mellyel – – csak alig tudám szorult lélekzettel kimondani – hogy mind ezzel csak mátkám’ hűségét akarám próbára tenni! „’S kételkedhetett hűségemben?” ezt kérdé szemrehányó angyali jósággal az érdemét fenn érző leány, dicsőülve fényes győzelmén, ’s én búsan gondolám magamban: bár kételkedhetném! – Megigérve, hogy többé ezt nem fogom tenni, ő pedig a’ dologról senkinek nem szóland, meglett a’ rám nézve gyászos egyesség, ’s én minden akaratom ellen most még mélyebben haték mátkám’ kegyébe!

Most már szinte lehetetlennek látám a’ menekhetést, ’s feloldhatását a’ búsító jegynek; más irányt választék hát igyekezetemnek, mellyel, ha már másként nem lehet, legalább szerelmessé tehetném magamat mátkámba. Hosszabb távollét tán édesebbé ’s kívántabbá tenné a’ viszonlátást – így okoskodám – más társalkodás, zajosabb élet tán valami ohajtott változást hozandnak elő bennem, ’s gyengébbek’ látása majd inkább kitüntetik jegyesem’ fényes tulajdonit, mellyek aztán szerelemre gerjesztenek; de különösen ha sorsosimtól irígyelve láthatnám szerencsémet, ez felébreszthetné ennek becsülését bennem. Elhatározám hát magam egy pár hétre Füredre utazni, hol pezsge már az életöröm után epedő nép. Titkon tevék csak készületeket, hogy Rögecsiék meg ne tudják; néném is megegyezett benne, mert a’ bucsuzást ő sem szerette, aztán nem is soká szándékoztam ott mulatni. Egy barátomat is oda idézém akkorra ’s hogy készre menjünk, három szobát előre kibérlelteték számunkra. Minden rendiben lévén, elindulék egy reggel, erősen feltéve magamban, hogy változva fogok Linkához visszatérni. De haj, sokat feltesz magában az ember, azonban világi dolgokon a’ sors uralkodik ’s kénye szerint téríti más útra kezdett pályájáról a’ gyarló föld’ fiát. A’ mint délben egy útmelletti fogadóba betérék akkor foga-ki ott épen egy utazó hintó’ kocsisa. Ruhája, gombjai, paszomántja ismerős vala, ’s a’ mint vizsgálódva jobban kinézék, majd vissza rogytam! akkor törölgeté portól egy inas a’ Rögecsi czímert, melly kevélyen tűne-ki a’ hintó’ barna lakkján. „Kivel vagytok?” kérdem az inast. „A’ nagyságos asszony ’s kisasszony jöttek” – felelt kalapemelve a’ bennem tán szinte leendő urát ismerő cseléd. „’S hová mentek?” „Füredre!” lön a’ válasz, melly majd elkábított. Ennyire űzni a’ sorsnak velem játékát csakugyan sok – gondolám magamban, – de mit tehetne illy kürnyűletek közt okosat az ember? Linka az ablakon át megpillanta ’s mire kocsimból lebontakozám már a’ folyosón álla. En természetesen üdvözlésére menék, ’s ő gyermekes örömmel vive-be anyjához. „Jaj be jó fi maga, édes Poldim!” így fogada a’ báróné – „ezt nem is gondolhattam, mert utunk titokban készűlt, de bizonyosan valamellyik cselédtől tudá-meg kegyed” – „Elég hogy megtudom ’s itt vagyok” kelle folytatnom, pedig bár előre megtudhattam volna, hogy Fürednek ez idén színét se lássam. Azonban örülnöm kelle találkozásomnak, örült a’ báróné is, ’s még inkább Linka, mert mivel is adhattam volna bizonyosabb szerelmi jelt neki ez útnál? Délután együtt indulánk Füred felé ’s jó este lett, mire elérők országunk’ e’ kies édenét. Porfelleg lepé az utat előttünk a’ még most is egyre gyűlő vendégek’ kocsiitól; a’ telt hold most lépe-föl a’ somogyi hegyek megűl, hogy tiszta képét a’ nagy Balaton’ sima tükrébe szemlélhesse, melly ezüst szinnel voná-be a’ méltóságos tó’ nagy felületét; a túl partokon mint meg annyi csillagok egy földi mennyezet’ kék kárpitján égének át ragyogva a’ rákászok’ lobogó üszkei egy kedves regényes képet adva ez estének, ’s az út mellett falusi gyermekek pajzánkodának, korsókban víve a’ kedves izü forrás’ gyógyitó cseppeit a’ munkában eltikkadtak’ frisítésére, – ’s a’ természetnek e’ mesterkéletlen pezsgése, melly közeledtünkkei nagyobb és mindég nagyobb leve, édes vonzódással ragadá magához a’ lelket, hogy mint két együttérző kebel, egymásban gyönyörködjenek. Haj! mért nem lehete nekem is igy érzenem Linkával, melly csorbulása vala ez reménylett örömeimnek! – Az előbb érkeztek’ gőzölgő lovait sétaltaták már itt ott a’ gondos kocsisok, rakodék-le a’ cselédség a’ tág utazó kocsikból, egymás karjában valának a’ viszonlátás után epedők, kiváncsi csoportokban találgaták máshol az új vendégek’ ki-létét, mi valánk utósók e’ napon, ’s engem andalgásomból csak inasom ébreszte-föl szeles ajtó-nyitásával. Linkáék még kocsijokban ülének, mintha engem várnának lesegítésre, ’s csakugyan illék is hozzájok mennem. Panaszkodva mondá most a’ báróné mint megjárák, hogy előre rendelést nem tevének, már nincs üres szállás. Mennykő csapásként éré e’ panasz engem, mert nekem három szobám vala kifogadva; inasomnak egy, ’s kettő magam’ ’s a’ már említett barátom’ számára. Most már mit tegyek? száz felé futának gondolatim, de hiában meg nem menthetének a’ jóságtól, legalább egyik szobámat a’ bárónénak átengedni, mit ő nyájas képpel el is fogada e’ szorultságában. „Maga még is felette jó fi, kedves Poldim – e’ szavakkal rekeszté-be köszönetét, – hogy irántunk illy galant ’s tudtunk nélkűl még szállásról is gondoskodék számunkra, hogy gondatlanságunk’ büntetését tőlünk elhárítsa!” Linka szemében elégedés, szerelem, és tisztelet ége, ’s e’ kincsekkel gazdag pillantata háladó égi némaságban nyugvék egy perczig rajtam, melly a’ vén álpesek’ jég homlokára gyenge zöldséget csalhatna-ki a’ rideg földből, szivemet még is fel nem melegítheté. Én ismét jó fi valék akaratom nélkűl, ismét kedvességet tettem, ismét szerelmemet bizonyítám, mellytől üres vala keblem, de magamban boszonkodám a’ sorsra, melly emberi czélokkal bábként így játszhatik. Ők azt hivék, hogy e’ szolgálattal őket én hódolásom’ jeléűl megakarám lepni, ’s nekem kézcsókolásokkal kelle e’ hiedelmet megerősítenem, ’s hallgatnom utam’ czéljáról, hallgatnom barátomról, hallgatnom mindenről, mi gonosz bünként nyomá szívemet!

Füreden tartózkodásunk a’ legkellemesebb vala, kivéve részemről a’ kiveendőket. Játékszín – pedig nemzeti! barátság – pedig őszinte magyar! szépek – pedig honiak ’s anyanyelvökön szólók! – mindezek olly kedves táplálékot adának a’ valódibb örömekben gyönyörködő léleknek, melly jelenben leginkább nemzetiségünk’ sokat igérő háladása körűl éldeleg; hogy panaszra szám mulatságom felől nem nyilhaték, – ’s még is elégedetlen valék! Barátom’ megérkezte enyhítő balzam vala aggodalmim között. Ő egy könnyü vérű, egész világ’ embere, épen most lehete lelkemnek kivánatos, hogy enyelgő társalkodása szélessze búmat ’s ha lehet segítsen-ki a’ kelepczéből, mellyel ön jóságom szöve körül. – Másnap tüstént bemutatám, mint kedves emberemet Rögecsiéknél, ’s ő epedő vágyással jöve karomon, örűlve a’ szép új ismeretségnek. – Linka egy nyomtatott levélen andalga, hogy bemenénk, ’s nyájas örömmel lépe előnkbe, kezébe hozva a’ verseslapot, mellyet, hogy Pesti Társalkodó,^* azonnal elismerék. „Nem is tudtam még milly édes költő kegyed – így kezdé szinte felejtve a’ kölcsönös idvezletet – ismeri ezt?” ’s én egy szerelmi dalomat olvasám – Linkához. Elfuta a’ méreg ’s átkozám a’ vigyázatlan betűszedőt, ki a’ tőlem irt Minkát, Linkává változtatá, ’s általa egy új szerelmi jelt eszközle akaratom ellen mátkámnak. A’ dal, mint a’ féle ifjú tűz’ szüleménye, érzelgő ecsettel rajzolá a’ boldogitó mennyet, melly Linkám’ karjaiban vár rám, – ’s dal költőjét soha jobban meg nem büntetheté mint ez engem. Linka telve keble boldogsága’ érzetével, diadalmi örömmel rejté kincsét asztalfiókjába ’s igen is szembetünő vala, mint foglalá az egyedül-el egész valóját. Nekem a’ kérdésre: honnét szedtem össze ez édes szavakat, szívemre kelle utalnom, hogy az egész dal ott feltalálható, még is csak tökéletlen rajzolatja az ott buzgó rajzolhatatlan érzelmeknek. Majd fogaim kocczanának-össze ez erőszakos vallomásra, de megkellett lennie, ’s e’ tanulság – egy betü’ felcserélése milly tetemes változást tehet néha a’ dolgon! – vala fösvény jutalma költői szorgalmamnak a’ boszuságon felül, melly a’ könyvnyomtató intézetek ellen lobbana-fel bennem! Barátom nem látszék épen elégedettnek Linka’ társaságával, ki igen el lévén foglalva a’ daltól, elég egykedvűn fogadá vendégét; de tetszék neki még is a’ szép, a’ lelkes leány, ’s ennek én örültem reménylve, hogy az ingerelt vágyak még majd szorosabb ismeretség után sovárognak, ’s egész esti sétálásunk alatt azon gondolkodám, mint tehetném’ barátomat mátkámba szerelmessé. Otthon baráti nyiltsággal közlém vele sorsomat ’s kérém ne vonná-meg kezét szerelmi labyrinthusomból menekedhetésemre. Elneveté magát valóban igen furcsa ügyem’ előterjesztésére, ’s kezet ada hogy mától fogva nyakig szerelmes Linkába, ’s holnap tüstént készületeket tesz a’ leendő heves szívostromra. Én áldását kérém az égnek igyekezetére ’s fáradságának jutalmául Linkát, a’ senkivel nem osztozó szép leányt. Erre még jobban nevetett, én pedig magamban folytatván fohászkodásimat – elalvánk. Az új czél’ kivitelére kedvezni látszának a’ környűletek is. Másnap a’ társaság egy nagy álorczás bált hirdete-ki; ’s a’ vendégek közül kiki számola egy édes emlékű estére ez alkalommal. Örültem én is, mert a’ mit az ember úgy szemben restel megmondani, álarcz alatt, gondolám, könnyebben megteheti. Barátom is ekkor akart az új csatához igazán fogni ’s bizonyos kinézésekből nem vön álarczot. Én szeles francziának öltözém ’s igazi gondolatlan szelességemben Linkától kérék egy otkolónos üveget a’ bálra – pedig rejtve kivántam előtte maradni! De így jár az ember ha zavarodott – minél pontosabban kiván valamit véghezvinni annál fonákabb készűleteket tesz rá. A’ bál elég tömött volt, ’s tarka a’ sokféle maszkoktól, csakhogy itt meg’ attól féltem, hogy Linkát elcserélem valakivel, mert nem vehetém-ki sehogy a’ gondosabb leányból millyen leend álruhája. De azért szabadon pajzánkodám otkolónos üvegemmel a’ szépek körül, barátom pedig egy maszkkal tréfás beszédben látszék már állni. ’S ím – egy fehér keztyűs újjon megpillantám ismerős gyűrűmet, azt, mellyet Linkának jegyben adék. Ki lenne hát ez más, gondolám, mint ő, ’s ezt bizonyosan mintegy jelűl huzá kivül újjára, hogy róla ráismerjek. Örülék, hogy nyomára akadtam ’s hogy én rejtve vagyok előtte, az eszembe sem jutott, hogy ő eddig igazán megismerhetett ám otkolónos üvegéről. Most már csak barátomat mellé játszni, gondolám, magamnak meg’ egy szép maszkot választani ’s megvan az egész dolog. Nehéz vala őt elcsalnom szépjétől, de barátságért mit meg nem tesz az ember, ’s most cserélénk, őt Linkához küldém, én az ő maszkja mellett maradék. – Első pillantatban mindjárt egész meghitt leve társalkodásunk, – én mondám neki nyakra főre a’ sok szépet, ő örülve fogadá-el a’ hódolást, – ’s szinte hivém már, hogy még szerelmes is leszek bele, ha soká így tart, – barátomat meg’ csakugy lesém milly jól mulatja magát hasonlóan Linkával. Egyszer ezt sugja fülembe egész bizodalommal kellemes társném: „Jaj be jó fi maga, kedves Poldim, hogy elkéré otkolónos üvegemet, – milly jó gondolat, ’s milly édesen lepe-meg mindjárt beléptekor ez ártatlan szerelmi jel!” Engem mintha a’ nagy Balaton’ mélly hullámai nyeltenek volna el! alig eszmélheték létemre, ezeket hallván. „Most már bünösnek érzem magam, hogy hasonlót nem tettem” – folytatá tovább – „de hogy is ismerhetett-meg, holott nem tudá öltözetemet?” Már ismét ben valék, hátra lépnem nem lehetett, ’s szinte kétségbeesve kelle mondanom, hogy szép mátkámat álarcz tőlem el nem rejtheti, hogy szívem’ hű sugalma száz közűl is kijelelné kegyeltét! Most keztyűjét levoná, hogy forró kézszorítással jutalmazza vallomásomat, de ijedve tekint újjára. „Jezus! a’ gyürűm – pedig a’ legdrágább – mit kegyedtől kapék” – sohajt, ’s kér hogy keresnők, mert ez este, ’s itt kelle elesnie. Elindulánk hát ’s előttem világosságban álla most tévedésem. Az elébbi fehér keztyűs maszk, kit Linkának gondoltam, találta-meg bizonyosan a’ gyürűt, ’s azért huzá keztyűjére, hogy a’ kié volna rá ismerhessen ’s valóban igy volt. Még most is keztyűjén vala a’ gyürű, ’s Linka nem győze örűlni a’ kedves jószág’ meglelésén, bár elvesztése rosz jelként megrezzenté is a’ félelmes leányt. Én hát csak ott valék, a’ hol tegnap, ’s felűl rá még barátom’ segítségére sem számolhaték többé, ki a’ maszkba, kit Linka’ képében mulatott, igazán szerelmessé lőn, ’s mit várhassak most tőle, holott ön ügyével is elég vesződsége volt.

Még egyet juttata eszembe franczia álruhám. – Fel sem tehettem Linka felől, egy igaz magyar leány felől, hogy egy a’ külföld’ idétlen majmolója, anya-nyelvét ’s honját olcsároló munkátlan here, ki érdemét csak abban tartja, hogy Párisban ’s Londonban elköltheté apja’ keresményét, előtte kedvességet nyerhessen. Felvevém hát ez élhetetlen lepke’ tarka alakját, hogy magamtól elijesszem a’ magyar mátkát. Társalkodásom Linkával e’ nap óta feszesebb lőn, franczia udvarisággal – mellyböl egy bekötetlen szem a’ leghidegebb szívet sejditheté, bánék szépemmel, – majd ismét olasz hévvel vágytársak után leskődém, ’s forró lángu dalokban hagyám csapongani érzelmimet a’ hív körűl, hogy utóbb megunjon, vagy német érzelgéssel turbékolék a’ kedves gerliczének, hogy elfásítsam érzékeit, ’s majd az elsenyvedt szerelem’ kopár mezején üljem diadalmi ünnepét a’ hamvadó gerjedelmeknek. Szám ez idő óta magyarra nem nyilt, külsőmön, belsőmön egy csepp nemzeti nem vala észrevehető, mert lehetetlennek tartám, hogy egy illy korcstól el ne idegenedjék a’ valódibb charakter, ’s kivált hogy egy magyar mátka elválassza férjének az illy sokféle fényes rongyokból öszveszőtt üres bábot. De haj! megcsalt itt is a’ remény. Linkának viseletem napról napra inkább tetszék, dicséré finomságomat, míveltségemet, mellyel jelenkorunk’ ifjait annyira felűlmulom, – ’s utóbb kijelenté, hogy ő magyarul eddig is leginkább csak kedvemért beszélt, ’s mint ki nem állhatja ifjainkat, csak azért, hogy olly betyárok, durva nyelvűek ’s atillát ’s sarkantyút hordanak, megvallá mint félt tőlem is, hogy, mivel efféléket tapasztalt bennem, durvácska férj fogok lenni s bizonyossá tőn francziáúl, hogy egy illy módon hazafi férjnek nője nem akarna, nem fogna, nem tudna soha is lenni, ’s mennyivel inkább szeret most engem, hogy illy jó vagyok ’s vágyainak e’ részben is eleget teszek. Rémülve fordulék-el az ablakba a’ nagy Balatont bámulni, mellynek szinte felboszontva látszának hullámai, hogy illyek történhetnek szomszédságában, ’s keservesen felsohajték az el nem sült plán miatt, de még inkább elbusíta a’ gondolat, hogy szépeink – a’ magasabb ranguakat értem – illy gondolkodás mellett melly győzhetetlen gátokat vetnek a’ nemzetiség’ haladásának! Ők dicső helyezetökön, kiknek hódol a’ férfiui büszkeség ’s szelidülve simul-le lábaikhoz a’ törhetetlen vadság, kik bájpillantataikkal gazdag virágzásra vihetik a’ gyenge törekedést, és kiknek kegyülte ajkikon lant-zengéssé válik a’ durvább hang is, ők miket nem tehetnének, ha a’ nemzeti eredetiség’ örökös becsét érezve külföld’ utánazóivá nem alacsonyulnának, s büszkék volnának honi nyelven szólni, melly utósó kicsinosítását egyedül, és csak az ő rózsákkal nyiló ajkaiktól várja! Ezeket gondolám, sötét szemekkel nézve háborgó zaját a’ méltósággal hullámló tónak; de egy erősebb szélfuvalom elkapá a’ nyilt ablakból a’ gondolatot, ’s elragadá a’ túlpartokig, ’s el messze, messze idegen éghajlat alá, hol magyar fül többé meg nem hallja! Most már volt legalább egy okom is mért nem kivánni nőmnek Linkát, ’s ez mintha könnyitett volna sorsomon. Bünössé tevém az ártatlan leányt, de vétkes levék magam is, hogy jó útra nem vezérlém a’ szép tévelygőt, mit pedig tán még megtehettem volna. Azonban czélom felé kelle sietnem ’s hatalmas eszközt láték e’ gondolkodás-módban, hát magára hagyám.

Ez alatt eltelt Füredre szánt időnk ’s haza menénk. Türhetetlen várakozásban lelém utánunk jó nénémet, ’s keggyel gazdag szavait alig valék képes hasonlókkal felváltani megérkeztemkor. Örült hogy Linkáékkal együtt valék ’s dicsérte jóságom, ő is olly hiszemben lévén, hogy Füreden megjelenésemmel csak Rögecsiéket akarám meglepni. ’S annyira menénk e’ közt, hogy az esküvő már-már az ajtó előtt volt. De még egy nagy, még egy utósó próbát kelle tennem lelkem’ megnyugtatására, minekelőtte jóságom’ áldozatja lennék az oltár előtt, mellynek zsámolyánál életem egy szívhez örök lánczokkal köttetendetik, mellytől lelkemben idegen valék. – Alföldi jószágunkat kérem nénémtől, hogy megnézhessem még addig, ’s egy utazást tehetnék országunk’ sík részén, mellyet még nem láték. Az engedelmet könnyen megnyerém, mert ez út’ egy része csakugyan szükséges is vala, ’s felül rá még dicsére néném milly jó fi volnék, hogy illy vőlegényi környűletek közt szebb napjaimat, mellyek mátkám’ körében rám várnak, a’ gazdasági fárasztó ügy’ kellemetlenségeinek feláldozom. Én hát elutazék, ’s mindég jobban érzém gyönyörét ez útnak, minél messzebb és messzebb fénylék tőlem Rögecsiné’ rézfedelű kastélya. Utamban magyar barátságot lelék, melly kitétel maga elég, hogy egy valami nemest, valami boldogítót értsünk alatta. ’S bár itt ott durvaságot és hiányt ’s sokban hátramaradást veheték észre; de vigasztala a’ gondolat, milly könnyen lehet mind ezen segíteni, ha majd egykor egy akarat, egy lélek munkálkodik bennünk a’ szent köz-czélra. Mit nem tehet meg itt idővel a’ szorgalom, gondolám, az alacsony gerendás szobákban sétálva jószágomon ’s kitekintve az élettel dús, messze terűlő boldog lapályra, ’s mit nem tehet egy mivelt, egy lelkes magyar nő, édes hangzatu honi ajakkal édesgetve hontársait a’ nemzeti csinosodásra, a’ nemzeti szorgalomra! ’S mátkám juta eszembe, kitől meg kelle szabadulnom, vagy szép reményű jövőm egészen elveszett. Tulságokban kelle csapongnom, hogy ez óhajtott czélt kivíhassam, ’s ha elébb az üres külföldi szajkó olly tetszést vala szerencsés nyerni Linka előtt, meg akarám próbálni milly hatással fog rá lenni a darabosabb magyar betyár. Megvásárlám egy csikósomnak derék fakó paripáját sallangos szerszámával együtt, elkérém ispányomtól hat nagy torku agarát, vettem a’ debreczeni vásárban egy széles karimáju kalapot, gubát, nagy réz fokost ’s egy hosszu czafrangos szíjostort, mellyet nyakamba kerítve fakó paripámon, hat ordítozó agaraimtól kísérve, haladék kényesen léptetve a’ pusztaságon haza felé, mint egy második Pölöskei Notarius.^* – Öszvecsapá kezét néném leszáltomkor, bámulva futott össze a’ cselédség a’ szokatlan jelenésre, ’s angol vizslám rám nem ismerve rémítő sikoltással futott előlem a’ kert felé. „Mindent megkell próbálni, így mentegetém magam néném előtt, én ugy is alföldi lakos leszek, ’s ott ez a’ tónus, ne mondják, hogy az ember nem tudja magát hozzájok alkalmaztatni, hogy kevély, hogy a’ külföld’ majma, megvetve a’ hazai szokásokat; majd idővel aztán lehet ez másként is.” Megnyugvék ezen néném, mert látá, hogy lelkem a’ fekete guba alatt sem változott, ’s ha Linka is illy engedékeny lesz, elvagyok veszve. Más nap készülék hozzá alföldi alakomban. – Agaraim épen a’ falu’ végén egy nyulat vertekföl, mellyet elvesztve egyenesen a’ kastélynak tartottak; Linka épen akkor étette mulatságból szelid galambkáit, midőn a’ hat agár az udvarra szaladt, én meg’ utánok legutól a’ fakón. Szétreppentek erre a’ megfélemlett galambkák, kettőt meg’ közülök agaraim el is kaptak a’ nyúl helyett; megrémült Linka is e’ gyilkos jelenésre, ’s elrémült még inkább meglátva engem. Én elköszöntém, amúgy alföldiesen elébe ugorva, lovamról ’s ő majd kőbálvánnyá vált. Kelletlenűl jöve-fel mellettem a’ lépcsőkön, ’s engem a’ lehető győzelem’ reménye neki bátoríta. Sarkantyúm mély barázdákat vágott a’ szoba’ fényesen sikált pallózatán, kalapomat egy székre vetve porfelleg támada belőle a’ szobában, én magam Linka mellé ülék, hogy értekezném vele a’ jövőről, agaraim pedig fáradtan elnyulva körűlünk fülelének. Mondám, hogy az alföldről jövök, hova fognám majd őt is vinni, mert oda jó gazdasszony kell, ki ne csak francziául tudjon ’s ne csak kedves galambkáit étesse mulatságból, mert illyesekért ott könnyen kinevetik az embert, hanem egész ház’ belső gondjainak igazán utánok lásson. Az élet’ kellemesebb románját ifjúságunkban átéltük, ezzel végzém szavaimat, most már valódibb czél van kitűzve létünknek, ’s ennek elérése áldozatokat kiván! Linka nem szólt, de bámult, ’s pillantatról pillantatra komorabb és komorabb lőn, mint hegy megűl tódúló felhő, melly sötét keblébe rejti a’ nyájas képű napot. „De alföldi lakásunk csak nyáron ’s legfelebb egypár hétig fog tartani, ugy e?” kérdé végre félelmesen. „Nem” – felelék határozottan – „sőt egy napi távollétünk is ott hiányt okozna. Én egészen a’ gazdaságnak fogom magamat ott szentelni, ’s ehhez egy hű feleség’ kölcsönös segéde is elkerűlhetetlen, mit jó mátkámtól egész hittel várok is.” Többet nem szólánk, de Linka ma alig kele-fel a’ szófáról hogy bucsut vevék tőle ’s én ifjudó örömmel össze füttyentve agaraimat lovaglék haza. Most már az esküvő’ napját kellett volna meghatározni, de Linka – halasztást kért. Az öregek nem tudák mire vélni a’ dolgot, én örömömben majd kibujtam a’ bőrömből. Linka magába vonult lőn, társalkodása velem hideg lett, hol lehete került is; mig végre egy boldog reggel jegy gyűrűmet hiv cselédétől vissza küldé, e’ kérelemmel, hogy tennék én is hasonlót, mit, képzelni lehet, örömmel, ollyannal, millyennel más átszokja venni – teljesíték is. Néném a’ mint megtudá a’ dolgot majd haragra lobbant az akaratos szép ellen; de én kérem, hagyná abban a’ dolgot, én így is meg vagyok elégedve, ’s nem csak Linka az nagy magyar országon, ki menye lehet. ’S ezen jó néném is megnyugvék, sőt megdicséré nagylelküségem’, ’s milly jó fi vagyok, hogy illy csendesen elnézem a’ méltatlan bánást. Kérém nénémet, hogy a’ volt barátságot Rögecsiékkel ezért továbbra is fenntartsa, mi ugy is lett, ’s meg nyugvék a’ két öreg is utóbb azon, hogy nem egymásnak szánt bennünket az ég, mert Linka is csak ezt mondá lemondása’ okának, bár viseletéből igen is kitetsző vala, hogy neki csak az alföldi betyár ’s lakás nem tetszett. –

’S így, hála az égnek! nem lett semmi a’ frígyből, melly vésszel szálló felhőként fenyité éltemet; – ’s most alázatosan jelentem mindeneknek, kiket a’ dolog érdekel, hogy ismét szabad vagyok, ’s kész egy boldogító szövetségre lépni az első széppel, kit velem hasonló érzemény lelkesít; pedig minél előbb, mert félek, hogy még megváltozik volt mátkám ’s kész lesz kedvemért alföldi asszonnyá is lenni, e’ szerencsétlen változást pedig szeretném megelőzni. Az, hogy most illy mesterkedéssel kelle a’ kötött frigyet felbontanom, senkiben gyanút irántam ne gerjesszen, mert csak egy kedves hű felére akadjak lelkemnek, tapasztalni fogja az mind e’ mellett is, millyen jó fi vagyok én!

Azon panaszok, mellyeket Csehországnak catholicai felekezeten álló rendei utraquisticus^* vallású királyok, Podiebrad György, ellen támasztottak, sokkal kedvezőbb alkalmúl szolgáltak második Pál pápának a’ maga népek, uralkodók ’s országok feletti felsősége’ bebizonyítására, hogysem azokat kezeiből használat nélkűl bocsátaná-ki. Egy ideig elégnek tartá a’ királyt fenyítéssel inteni: de később, midőn az Rokyczan prágai érsek’ ösztönzéseire a’ bázeli szerződések’ betüi értelméhez, melly szerint a’ kehellyel-élés a’ cseheknek megengedtetett, erősen ragaszkodnék; reá az anyaszentegyház’ átkát egész formában kimondá, annak végrehajtását a’ német császárra bízván. A’ császár azonban nem mutata kedvet a’ pápa’ szándékai’ teljesítésére, hanem a’ helyett inkább mérsékletet és engedélyt tanácsla; ez okért második Pál, Mátyás magyar királyhoz fordult, kinél nyert is meghallgattatást. A’ csata apró viszonos megrohanásokkal kezdődött, de később, midőn a’ két tábor közelebb nyomult egymáshoz, komolyabb színt ölte magára. A’ cseh-seregeknek Podiebrad két fia, Henrík és Viktorín, voltanak vezéri. Mindketten ifju, tüzes bajnokok; égtek a’ kivánságtól fejedelmi sógorokkal mérkőzhetni. A’ szerencse nem volt egészen mostoha hozzájok, elannyira, hogy miattok Mátyás korántsem haladhatott olly sebesen előre, miként reménylette. A’ pápa’ és császár’ izgatására végtére több ellenségek is támadtak Podiebrád ellen ’s kényszeríték őt hadi erejét megosztani. Ő maga az ország’ belsejében minden pillantatban kilobbanni készűlgető lázadást fékezgette; Henrík Silesiát,^* Viktorín Morvát^* ótalmazák. Ez utóbbik ellen a’ magyar király személyesen vezérlé táborát. A’ mit fortély, ügyesség ’s elme feltalálhat, mind azt, mielőtt az ügy nyilványos ütközetre kelne, a’ két tábor egymás ellen használni el nem mulasztá. Fortély és ellenfortély sokáig állott a’ két vezér között súlyegyenben: de a’ szerencse végtére Mátyásnak kedvezett ’s a’ magyar tábor Viktorín herczeget Wesseli nevű helynél bekeríté, ’s bár mi makacsúl harczolná is védő csatáit, arra kényszerítette, hogy magát megadja (1469).

Tisztelettel ’s születéséhez illőleg bánt a’ király fejedelmi foglyával. Általadá Madács László’ gondviselésébe azon meghagyással, hogy őt a’ közel fekvő csejthei várba kísérje, hol, míg további parancsok nem adatnak iránta, mint hadi fogoly, illő becsülettel tartassék.

Csejthe azon időben a’ király’ táborában lévő Ország Mihály nádor’ tulajdona volt, kit a’ fejedelem mindenkor bizonyított hűsegiért tisztséggel és jószágokkal bőkezűleg ajándékozott volt meg.

A’ csehháború nem mindenkinek volt tetszésére az ország’ nagyai között, mert nem tárgyazá a’ nemzet hasznát ’s ezen felűl, minthogy igen sok költségekbe került, mellyeknek beszerzésére a’ király gyakran nem a’ legkímélőbb eszközökhöz nyúlt, sok nemű nyugtalanságnak is lőn okává, mellyek később nyilványos lázadásba törtek-ki. Ez iránt különféle hírek jöttenek a’ király’ fülébe ’s olly emberek’ nevei említtettek, kikben úgy hivé, tökéletes oka van bízhatni. Mind ezek azt látszának javalni, hogy nevezetes foglya’ őrizetére, kit a’ táborban tartania nem lehetett, a’ legnagyobb gondot szükség fordítani. Ezeken kivűl még egyéb is vala, mi a’ Csejthevárban leendő őriztetés iránt a’ királyt eltökélé, az, tudniilik, hogy az az ország’ határától ’s a’ csatatértől nem messze fekütt volt; ő pedig azt reménylé, hogy az öreg Podiebrádot, fiának ’s benne egyszersmind legjobb vezérének elvesztése ’s az általa vezetett seregek’ semmivé létele békekötésre fogják birni, melly alkalomra a’ herczeg’ közelléte minden esetre kivánatos lehetend.

Madács pontosan elvégzé bizományát. Miután Viktorínt a’ király’ illető parancsai, valamint a’ nádoréi mellett is a’ várnagy’ feleletére bízta volna, őrcsapatjával a’ táborhoz visszatért. A’ herczegnek egy csínos, alkalmas tágasságu terem mutattatott-ki szállásúl. Ablakai nyugot felé nyíltak egy borzasztó mélység felett, mellyet függőleg meredek ’s minden szárnyatlan állattól megjárhatlan sziklák képzettek. A’ várnagy félénk tisztelettel tudakozá kivánatit; szabadságot engede a’ várnak minden részeiben szerte járnia egész nap’ alkonyodásig, mert — úgy mond a’ parancsolat — mihelyt az est’ végsugárai lehanyatlanak, a’ fogolynak szobájában kell elzárva lennie egész addig, míg a’ korány’ fénye ismét nem virad. Némán és magába sűlyedve hallá Viktorín e’ beszédet; rövid köszönettel utasítá-el az öreget ’s ismét sötét képzelgéseibe merűlt. Több napokig folyton szobájában maradt, senkit maga elébe nem bocsáta, szemeit merőn függeszté egy helyre, mintha pillantataival keresztűl akarná fúrni egész odáiglan, hol az arany szabadságot magára várakozva lelhetné.

A’ ritka vendégnek e’ különös viselete a’ vár’ lakóinak felette ingerlé ujságvágyaikat. A’ királyfit, kihez hasonlót még nem láttanak, igen ohajtották volna szemlélhetni. Ez újságvágyat a’ férfi nemen lévők’ részéről menté a’ fogoly’ fejedelmi származata, rendkivüli vitézsége’ és hadvezéri ügyességének híre; az asszonyi nemen lévőknél pedig igazlá az ifjú kor és szépség, melly, mint a’ hír mondá, a’ maga adományaival olly bőkezűleg ajándékozta-meg. E’ ki nem elégített vágyak azonban senkinek sem voltak olly igen terhére mint Etelkának és Irmának. Amaz leánya, ez húga vala a’ várnagynak, kit mint szülőtlen árvát magához vévén, saját leányával neveltete és gyermeke gyanánt nézett. Etelkát heves, tűrhetetlen lélek izgatá; ő mindent lánggal fogott-fel, magát a’ hatásoknak azonnal általengedé, elfojtásokra sem akarat, sem eszköz nem vala hatalmában, a’ mi előtte kivánatos vala, azt minden akadályok ellenére birtokává tenni igyekezett. Irma ellenben, valamint külsejére, úgy lelke’ belső alkatjára nézve is a’ természettől egészen különbözőleg vala felkészítve. Ő szelíd és enyhe volt; érzései kevésbbé kitörők: de mélyek ’s tartósak. Szemeiben a’ királyfi mint könyörűletre méltó szerencsétlen ember jelent-meg, kinek sorsán ő könnyíteni, helyzetén szelídíteni foghatna.

Nem sokára a’ mozgás’ és tiszta levegő’ szüksége kicsalák a’ herczeget magányából a’ vár’ szabadabb téreire, hol sebes léptekkel fel ’s alá sétála, kevéssé ügyelve mi történik körűle. Azon hatás, mellyet méltóságos, deli alakja, fekete szemeinek tüzes, keresztűlható pillantata, ’s a’ domború, nemesen büszke homlokán ülő komor felhők, kellemes járása, idegenszabású szűk öltözete, mindenkire, de leginkább a’ két leányra teve, nem lehete semmi más, mint felette kedvező. A’ két lyányka meg is gyóná ezt egymásnak titkolódás nélkűl, minthogy csupán szánakozás volt az, mi előttök a’ herczeget olly érdekessé tévé ’s azon ohajtást ébresztette, bár állapotján könnyíteni lehetne.

A’ magány’ unalmai, az idegen arczokhoz szokás, mellyeket sétálásai közben mindég láta, a’ várnagy’ tisztelettel teljes ’s részvevő figyelme arra indíták végre a’ foglyot, hogy elvonatkozásaival lassanként felhagyván Szénás Lászlóhoz – ez volt neve a’ várkapitánynak – és háznépéhez közelíteni kezdene. Mind inkább megnyeré hajlandóságit ezen társalkodás, melly mindenkor bizonyított meleg részvétele által egykét pillantatra megenyhíté a’ jelenlét’ kínjait, valamint szinte az ohajtásokban és reményekben eleven színekkel ábrázolt közel jövendő is vigasztalást adott és erőt kölcsönze a’ béketürésre. Lassanként a lyánykák is nagyobb bizodalommal közelítettek hozzá, a’ mi annál inkább nevekedett, minél jobban megismerkedének sorsa, szenvedése és reményeivel ’s minél jobban elmelegíté szívöket naponként azon érdek által, mellyet beszéleteibe önteni tudott. Midőn kérelmök ’s tudakozásoknak engedve táborozásairól, honja’ tulajdonságiról ’s némelly tapasztalata ’s keserű csalódásairól beszélt, a’ két lyányka elfojtott pihegéssel hallgatá beszédeit, hogy figyelmetlenűl egyetlenegy szava se röpűlhessen-el. Ha pedig ősz atyja ’s önnön fiúi szeretete, és gyötrelmei felől emlékezett, ha a’ hit’ szabadsága, szeretett hazája’ függetlensége, ennek idegen elnyomóktol felszabadíthatása, mellyek belsejét epeszték, eszébe jutának; ha a’ választott jegymondásnak: „Hitért ’s hazáért!” mellyeknek védelmére szablyát emelt, eleven képei a’ messze távolból előidézten, nyögve, vérzőleg, halottan kürűlborongták, ’s ha lelkesült szemei’ szikráját, szózata’ harsányabb hangját, elkeseredés- ’s bátorságtól öszveszorított öklét valamelly szó vagy intés a’ jelenre emlékeztette, ’s amaz búsan elaludt, emez fájdalmas hallgatásba erőtlenűl lesűlyedt: ekkor a’ lyánykákat névtelen fájdalom lepé-meg, melly hosszan lepergő könyekké olvadva gyönge keblüket titokkal teljes, végtelen keservű, de még is mondhatatlanúl jóltevő szánakozással tölté-be, szánakozással, melly mindent, meg egy életet is örömmel áldozott volna, ha általa e’ kedves szerencsétlen’ sorsa jobbra fordúlhatott, ha atyjának, népének, magas rendeltetéseinek visszaadathatott vala. Szánakozásnak gyaníták ’s nevezték a’ lyánykák, mi őket olly mélyen megindítá, a’ mi velök az órát, midőn a’ fogolynak jőnie kellett, olly aggodalommal óhajtatta, a’ mi távozását mindég olly fájdalmassá tevé, a’ mi őt beszédök’ tárgyává ’s boldogságát ohajtásaikká alkotta; szánakozásnak nevezék, ’s az – szerelem volt; a’ legtisztább, ártatlanabb, szellemibb szerelem. Olly érzés, mellynek nincs neve, melly magáért semmit sem óhajt és kíván, égi derülettel a’ csillagok felett lebeg ’s ha levonatnék alacsonyabb körökbe, utálattá változnék ’s elhalna. Igen tompa, és silányelműnek kell vala Viktorínnak lennie, hogy azon hatást, mellyet a’ két leányra tőn, észre ne vegye, vagy azon szivességeket hidegen eltolja magától, mellyeket ezen ártatlan hozzá-hajlás eszközle. Ő mindkettőhöz egyiránt érzette magát vonatva, mert ha Etelka’ élénk alakja, elmeszikrázó derűlt szeszélye, Irma’ szerény hallgatásánál győzelmesb volt is: de ennek elégséges vala egy pillantata a’ szép kék szemekből, mellyekben egy mélyen elfogódott lélek tűkröződött, arra, hogy Etelka’ diadalmát kétségbe hozza. Sőt azon borongó színekkel, mellyekben a’ herczeg előtt minden tárgyak megjelentek, Irma’ szelíd és komoly viselete inkább egybehangzó volt, mint Etelka’ vidám tréfái. A’ herczeg azonban meggondolván azon nagy távolságot, melly tőle e’ két kedves lényt örökre elszakasztva tartá, és nemesebb szívű lévén, minthogy olly játékot űzhessen, melly belcsend-háborítás kín ’s fájdalommal fogott vala végződhetni, szorgalmasan elkerűle minden szót, melly többet jelenthetett, mint az iránta mutatott szivességek’ háláját. Így támada köztök egy hallgatva közeledő viszony, mellynek mind a’ két fél gondtalanúl engedé magát által, mert semmi balkövetkezete nem lehetett, a’ minthogy valóban nem is volt.

Napok és hetek multanak hónapokká nevekedve. A’ magyar tábor’ szerencséjéről mindég jobb hírek szárnyaltak, mellyek miatt Viktorín naponként mogorvább és komorabb leve; viruló deli alakja észrevehetőleg fogyott ’s mindenkinek szembetűnő vala mint emészté-el a’ bú a’ nemes szenvedő’ egészségét. Egy estve, midőn ismét, mint több ízben történt, érzékenyülten válnának-meg egymástól, a’ két barátné sokáig beszéle a’ holdragyogta csendes éjszakán azok felől, miket a’ fogoly’ szájából halla. „Ah, felsohajta Etelka, ’s nem látod e mint szárad-ki életforrása, ’s az a’ szörnyű gyötrelem, melly keblét dúlja, mint fogja végtére megölni? ’S bizonyosan itt köztünk megölni, hogy mi legyünk eltemetői. Nem, ez iszonyú volna, ezt én nem fognám túl élni!” – „Valóban iszonyú, mond Irma, egy bajnokot, ki honáért olly sokat teve, ki a’ szent ügyért még olly sokat tehetett vala, méltatlan zárok közt ’s lassú kínban elepedni látni, a’ nélkűl hogy néki segédkezeket lehetne nyujtani.” – „Ah segélhetnék csak rajta, mond hevesen Etelka, mindent koczkára tennék érette.” Irma sötét gondolatokba merűlten űle néhány perczig ’s ekkor, mintha álomból ébredne, szavát lelkesedve emelé-föl: „Ha ez komoly, eltökélt és semmi által el nem mozdítható szándékod ’s ha, mint mondád, eléggé erősnek érzed magad mindent koczkára tenni; úgy hatalmadban áll segíteni. Ime, én kezemet adom, mindenben segédtársadúl lenni ’s téged el nem hagyni, bár mi következés érjen is bennünket; ’s ha így szorosan egyesítjük magunkat, ki fogjuk eszközölhetni a’ herczeg’ szabadulását.” Minden vonakodás nélkűl megegyezett Etelka; a’ frígy a’ két leány között megköttetett, ’s Irma, a’ szelíd, csendes lelkű, de hol szükség kivánta, cselekedni férfiúi merészlettel tudó Irma, azonnal a’ szándék’ eszközléséhez nyult.

A’ maga ’s Etelka’ drágaságaival, – mellyek aranylánczok, gyürűk, drága kövekkel kirakott hajtűk ’s több illyekből állottak ’s egy igért nagy jutalomnak méltó zálogáúl szolgálhattak – Irma egy szolgát részökre hódíta, ki a’ herczeg’ elszöktetésében segédűl legyen. A’ szándék’ terve igen egyszerű vala. A’ herczeg egy kötéllajtorján fogott kiszökni, a’ szolga a’ hegy’ tövében nyergelt paripával reá várakozni ’s mint kalaúz és tolmács őt Silesiába kisérni, hol Henrík herczeg, Mátyás’ nagy hatalmának ellenére is, még mindég fenntartotta magát.

Minekutána minden el vala intézve, a’ két leány közlé a’ herczeggel szándékát ’s kérték, hogy teljesítését ne halasztaná. A’ legforróbb indulat’ könyei futották-el a’ gyönyörű szemeket ’s nagyobb szónoki erővel beszéltek, mint a’ legválogatottabb szavak foghattak volna: de Viktorín az ajánlatot hasznára fordítani erős eltökéltséggel megtagadá. Lehetetlen, mond ő, hogy a’ tett’ részesei világosságra ne jőjenek; sejteni sem lehet mi messze fognának menni a’ felháborodott és szenvedélyei’ első hevében olly keményen büntetni szokott királynak gyanúja; lehetetlen néki jótevőit, barátnéit olly nagy veszélynek kitennie. Nemes verseny támadá a’ merész áldozattétel és megtagadás felett, ’s a’ sziveket mindkét részről magas lelkesületbe hozta, a’ nélkűl még is, hogy Viktorín’ erős tökéletét megrendíthette volna. A’ lyánykák mélyen elszomorodtak. Etelka némellykor nyilványos szemrehányást is teve a’ herczegnek; Irma hallgatás és hideg tartalék által jelenté kedvetlenségét.

Kellemetlen hírek kezdettek azonközben szárnyalni Viktorínra nézve. A’ két király között megkezdett békealkuvások félbeszakadtak. Mátyás a’ miattok történt fegyvernyúgalom alatt nem csak nevezetesen szaporítá hadi erejét, hanem azon felűl több, eddig Györgyhöz hív, cseh és morvaországi nagyokat maga részére édesgete. György vízkórságban sínlődött; orvosai lemondottak a’ felgyógyulhatás’ reményeiről. Halála’ előérzetében szünet nélkűl annak ohajtásával tépelődött, hogy gyermekeit még egyszer láthassa. E’ miatt ajánlások tétettek a’ magyar királynak Viktorín elbocsáttatása iránt, de az olly kemény feltételeket szabott, mellyeket Csehország’ fejdelme nem láta elfogadhatóknak, bármi nehezen esett is szeretett gyermekétől bucsútlan megválnia. Podiebrád Henrík a’ csatamezőn bajnokilag állott ellen, de mindenhol, mint kivántatott volna, egyszerre jelen nem lehetett. Valamennyi cseh vezérek között ő volt egyedül, ki a’ harczokat néminemű következéssel tudta vinni, a’ többieknek a’ szerencse csaknem folyton hátat fordíta. Köz leve az ohajtozás Viktorín’ jelenléte után. Az ő neve zengett mindszerte. Reá várakozott nép ’s hadsereg egyképen, mint megváltójára; mert ha a’ két testvér egyesülhetni fogott vala, minden jól volt menendő.

E’ sebesen egymásra keletkező hírek kínosan hatották-meg a’ fogoly herczeget; rongált lelke, telve a’ legfeketébb képzeletekkel, minden vigasztalás elől elzárkozék. Illy időben lépett egy reggelen – a’ mi még soha sem történt – a’ herczeg’ szobájába Irma. Rózsapirosság futá-el vakító fejérségű arczait. „Engedjen-meg, herczegséged, mond bátortalan hangon, hogy illy szerénytelenül háborgatom. E’ pillantatban érkezek bátyámhoz egy gyorskövet azon paranccsal, hogy herczegséged Budára küldessék, mert hosszabbi fogsága most már el van végezve. Ah, ott talán ama’ rémítő Csonkatoronyba fog záratni, melly annyinak leve már sírjává. Tökélje-el azért magát a’ szökésre – még van idő. Ha bátyámtól háromnapi halasztást kivánand, minden elkészíttethetik. De tökélje-el magát hamar, mert a’ szempillantatok drágák.” – „Irma, mennyei lyányka!” mond a’ herczeg elragadtatva e’ meglepetéstől „te…” Ezen pillantatban sarkantyú csörrenés és a’ várnagy’ férfias nehéz léptei hallattak ’s a’ kedves leányalak mint álom eltűnt.

Ebéd felett komoran emlegeté Szénás, hogy a’ királyi parancsot a’ herczeggel közlé, ki csudálatosan felhevült indulattal három napi halasztást kívánt, ’s hogy már akkor is, midőn hozzá belépett, olly szokatlanúl fel vala indulva, a’ hogyan e’ mogorva embert még nem látta; hogy kivánságának kedvetlenűl engede ugyan, de mivel a’ parancsolatban elhatározottan semmi sincs mondva, e’ rövid halasztásnak, reményli, nem lehet következése.

E’ beszédből a’ lyánykák kitudták a’ dolog’ hogyanlétét. A’ meghitt szolga újabb ajándékok, ’s a’ dolog’ sikerülhetése’ esetére igéretek által haladék nélküli tettre ösztönöztetett. A’ lyánykák szép reményekkel kecsegteték magokat, ámbár nem fojthatták-el azt is, milly fájdalmas érzés e’ szeretett baráttól elválniok. Irmát kivált e’ gondolat kínosan lepte-meg; mert a’ reggeli együttlét’ rövid pillantata életre hozá benne azt, a’ mi eddig szíve’ mélyébe rejtezve ismeretlenűl szendergett, ’s a’ lyánykát a’ remény’ titokkal teljes bájai ’s a’ lehetetlenség’ öldöklő fájdalmai közé helyezte. De ő felűlemelkedve magán, az aggódni kezdő Etelkát ’s ön érzelmeit is színlett bátorságával megcsalá ’s egyedűl javát czélozva a’ titkon szeretettnek, letudá győzni még azon kétes vonakodást is, melly Viktorín’ leventei lelkében a’ szándékba vett megszökés ellen feltámada, melly őt ugyan haldokló atyja’ karjai közé ’s az utána ohajtozó nép’ vezérletére fogja segíteni: de egyszersmind két nemes, hozzá a’ leggyöngédebb szeretettel hajló ’s – a’ mit kivált ha Irmára emlékezett, nem tagadhata-el – saját szivének is kedves lényt veszélynek teend-ki.

Elkövetkezett végre a’ rémlettel teljes éjszaka. A’ bucsúzás csaknem egészen néma volt a’ jelenlévők miatt, ’s ezen kevés, csak a’ lyánykáknak érthető szavakból álla: „Talán örökre!” De annál mélyebben érdeklett szívvel ünnepeltetett az, minél inkább el kelle fojtani az érzés’ könyeit. A’ lyánykák magányos szobájokban tervök’ szerencsés sikerűlteért térdre hullva esdeklettek-fel forró imádkozásban az éghez.

Egyszerre egy rémítő dörönbölés hatotta-meg füleiket. Lépések, szózatok és fegyvercsattogások hangzottak a’ folyosókon és szobákban; az egész vár lázadásban volt. Fáklyák világoltak mindenfelől; öszvezavarodott kiáltozások nagyobbíták a’ réműletet ez ismeretlen történeten, melly a’ várat fenyegetni látszott. „A’ herczeg megszökött!” harsogá egy erős férfi-hang, válaszolva az aggodalmasan tudakozó lyánykáknak, „egyéb baj nincs; de azonnal kézre kerűl, mert még messze nem mehetett. Azért semmit se aggódjatok rajta!”

De e’ szavak még inkább nevelték a’ lyánykák’ rettegését, kik most már még a’ herczeg’ életéért is remegvén, közel voltak a’ kétségbe eséshez. Még a’ hajnal alig szürkűlt, midőn Szénás egy csapat lovaggal visszatért azon hirt hozva, hogy a’ herczeget beérték ’s makacs ellenállása után meggyőzvén, jó számú őrkísérettel Budára küldötték.

Két évi fogság után szabadúlt-ki. Soha sem látták őt többé barátnéi ’s a’ mély jelentésű búcsuszavak: „talán örökre” fájdalmas teljesülést értek; de emlékezete soha sem enyészett-el szívökből. –

Mindenkor nagy ellensége valék az előitéletnek. Az csak gyáva kebelt tölthet-el hiú álmokkal ’s az igen is érzékeny szívet szokta gyötörni néha halálig, messze jövendőkben képzelt sejtéseivel. Számtalanok, kik illy képzelt bajok áldozativá lettek! – Én, kitől a’ sors nem tagadá-meg adományait, férfiasan vívtam az előitéletek ellen ’s hasztalanságokról bő tapasztalást gyüjtögettem magamnak, mellyeknek előszámitása íveket tölthetne-be: de most hallgatok rólok ’s csak egyetlenegyre fordítom olvasóim’ figyelmét, mellynek kiirtása miatt különös viszontagságokon mentem keresztűl, de végre még is győztem ’s vele méltó okom van dicsekedni. Amazokkal azért hallgatok, mert mellettök több ízben sárban maradtam ’s elbeszélésök nem nagy dicsőséget vonna rám, ki e’ jelen történetek’ folytában olly férfiúi eltökéltséggel viseltem magamat ’s megbizonyítám, hogy itt nem vagyok avatlan. A’ kezdő’ bukása nem von magára olly nagy figyelmet mint azé, ki már a’ jelelt pályán haladott.

A’ péntek, bár olly nap, mint akármellyike a’ hétnek ’s bár hatodik nap és így páros, még is előitéletek’ gyanújában áll. Gyermekkorom óta sok mendemondát hallottam felőle. Példáúl: A’ melly gyermek pénteken születik, nolle velle^* poetává kell lennie ’s újjai – mint mondják – akartalan is scandalásra^* állnak; a’ melly író pénteken kezd munkájába, annak lehetetlen elkerűlnie a’ recensiót ’s munkája minden esetre rosz leszen; annak, ki pénteken vallja-meg szerelmét, jobb volt volna előre a’ Dunába ugrania, mert a’ féltékenység fogja őt gyötörni ’s nyugta soha sem leszen, ’s több efféle, mellyekről hallgatok. – Feltevém erősen magamban, hogy minden tehetségimet megczáfolásokra forditandom: de hozzá nem theoretice, hanem practice fogok kezdeni, mert a’ példák’ iskolája alkalmasban oktat. Tudtam, hogy nagy fába vágom fejszémet, mellytől talán szabadulnom is alig lehetend: de biztata az emberiség’ java ’s mármár homlokomat borostyánkoszorúval körűlövezve képzelém. Az illy képzelet többet ér a’ poetákénál; amaz csak hiuságunkat csiklandja, ez nagy tettekre ingerel ’s bátorságot önt lelkünkbe a’ bajokkal küzdeni.

Fiatal embernek első élelme a’ szerelem; nélküle a’ kebel puszta, ollyan mint a’ kopár szikla, mellyen semmi szép és nagy nem tenyész. Fiatal létemre én is szerelmen akarám kezdeni a’ megczáfolást. Elmellőzém a’ poetaságot, ez különben is unalmas foglalatosság; a’ mi pedig illeti a’ pénteki munka-kezdést, erről bizonyost nem tudok szólni, mert író nem vagyok ’s poeta még kevésbbé; a’ miért örvendezzek-e vagy épen hálát adjak, nem tudom, de hogy nem szomorgok miatta, annyit bizonyossággal mondhatok. Szerelem tehát az, hol végtére is meg kelle állapodnom ’s kértem is a’ szerelem’ istenét nyujtsa segédkezeit e’ köz hasznú munkámhoz.

Én ha megmondanám is nevemet, senkit sem érdeklenék, mivel senki sem ismer, ’s igy tanácsosb incognitóban maradnom. A’ mi charakteremet illeti, ez nem legszenvedhetőbb: könnyen gerjedek haragra, nehezen békülök; másokat csipdezni szeretek, hogy viszont ők csak simogassanak; a’ lánysziv’ hódításában a’ hizelkedés mesterségem; beszélni sokat, cselekedni keveset, igérni legtöbbet, adni semmit sem szoktam, ha csak ön hasznom nem kivánja. Legfőbb vonás charakteremben, hogy szerelmemben állandó vagyok; a’ román-könyveket szeretem olvasni, ’s belőlök az édes mondásokat kilopogatni, hogy általok a’ kedves előtt nagy észt áruljak-el. – Lakásom Pesten van, hol legtöbb tárgyak szövődnek-össze; hivatalom, más baján törni agyamat, fölszámolni más’ jövedelmét, őseimtől rám maradt jószágomat elkölteni, ’s egy lánykát szivével együtt meghódítani, ki maga csak accidentia legyen, ’s a’ száz ezer tegye a’ fő czikkelyt. Minden ismerős nélkűl élek Pesten, fő dolgaim: a’ városon le ’s fel sétálni, a’ lányok’ kalapja alá tekintgetni, a’ művészek’ boltja előtt bámulni, – ah! mert mi nagyobb tulajdonság a’ bámulásnál? a’ költő czélját éri költeményivel, ha – bár hozzá nem értőktől – bámultatik. Illy bámulás volt oka azon történetnek, mellyet a’ sors a’ pénteki előitélet’ megczáfolására előmbe állíta, ’s melly hősévé engemet tett, hogy azt itt nektek elbeszélni szerencsém lehessen. Néhány hetek előtt – melly hónapban, már elfeledtem – épen a’ czukrász előtt csudálom a’ czukorból készült hős magyarokat, ’s akaratlan e’ gondolat ötlött elmémbe: „Nem hiában roszul megyen nálunk minden, mert czukorból is vannak magyarok, kik a’ lanyha esőtől könnyen fölolvadnak!” – Ekkor a’ bolt előtt megáll egy kocsi, ’s belőle kilép egy öreg úr leányával, ’s a’ boltba megyen. A’ lány csinosan volt öltözve ’s ruháján a’ módi kitünteté magát, ’s nem hibázom, ha őt módisclávjának^* nevezem, ambár nem tagadhatom hogy szép volt, ’s figyelmem’ magára voná. Ugyan van-e egy tetszetős lány is, ki a’ módinak ne tömjénezne? Elkerűlhetetlen ez a’ mai világban; chronicus nyavalya, csak a’ pénz’ szűke curája. Kis szünet mulva magam is beléptem a’ boltba, kevéssé fölhevülve – a’ mi szerelem’ előjele. Olly félénk parancsoló soha sem valék. Furcsa a’ szerelem, csak egy pillantás, már gyökeret ver a’ szivben, ’s ha kitépdesni akarnók – jaj akkor! Két pohár limonádét ittam, még is jobban izzadtam, mint a’ tollát rágó költő. Megvallom gyöngeségemet, szivem könnyen hajlandó a’ szerelemre, egy lány’ nyájas pillantata – notandum^* ha szép – elegendő rablánczra fűzni, mellyből – mert nekem úgy tetszik – igen nehezen tudok kivergődni. Az öreg úr barátságos, magyar ember vala, leányát Nellinek nevezé, ’s tréfálódva beszédbe eredénk. Nelli minden szava’ ejtésével bájolóbb leve, a’ szív’ belső rejtekébe hatának pillantati – mert utat nyitottam – ’s lángzó keblem örömmel hajtá magát rabságába. „Óh mellyik lehet gyönyörűbb élet, mint egy angyal’ birtokában vigan éldegélni a’ földi pályát?” Ez volt legfőbb principiumom, mellyért is életemben tizennyolczadik évemtől csak fél évet sem számlálhatok, hogy valakibe szerelmes ne voltam volna. – Az öreg úr leányával felült a’ kocsiba, én utánok még sokáig meresztém szememet ’s legalább lehettem olly szerencsés, hogy Nellit fölemelhetém a’ kocsiba. Eltűnt régi vidámságom, ábrándozólag földre tekinték, ’s szerencsém, hogy költőnek el nem ismertek. „Félre képzetek! Ezen csudás angyal még képes lenne kivetkeztetni saját charakteremből” igy gondolkozva a’ játékszín felé léptem. Hizelgésem elmaradt, a’ lánykát egy szóval sem dicsérém, milly szép, bájoló,’s milly angyali termetü, bizonyára így szivében nem nagy benyomást hagytam; ezt felette roszúl tevém, ’s én, ki ismerem a’ lányok’ gyöngeségét, még is olly elfelejtkezőleg viseltem magamat; a’ lány’ minden szavára „igen”-nel nem válaszoltam, mély alázatosságot előtte nem színlettem, kezeit egyre nem csókolám, ’s a’ t. – A’ játékszín előtt temérdek gavallércsoportra bukkantam, kik egy idegen színjátszóné’ bámulására csődültek-össze. A’ gavallérok nálunk több félék: némellyek ész, mások pénz, ’s legtöbben ész, ’s pénz hiával vagynak, ’s ezek leghatalmasabbak; ők vonják magokra a’ közönség’ figyelmét, az érdemet, ’s kinevettetést ők osztogatják, ’s a’ kik nem cselekesznek kivánságok szerént, azok a’ pallérozódás’ alsó lépcsőin állnak. Komor képzelődésim’ elűzése végett bementem a’ néző helyre, keresztűl nézém a’ logek’ sorát, gondolám, szemeim Nellire akadnak. Elkezdődött a’ játék, az idegen művészné nem felelt-meg elővágyomnak, sokat képzeltem felőle ’s épen ez vala oka. Körültem kifütyölésről beszéltek, ’s midőn ezt mivelnék, felülről a’ mennyországból a’ hangos „vivat”ok elfojtották a’ fütyölést. Most nem valék alkalmas a’ kiabálások’ hallására, szomoru szivvel ott hagyám a’ játékot; az idegen művésznének sok szerencsét kivántam, igen gyönyörűnek hiresztelték, – ’s a’ szép bennem mindig védőjére talál.

Haza mentemben találkoztam Nellivel; mély alázatossággal köszöntém, ’s beteljesedett kivánságom „bár csak őt még ma láthatnám!” Most helyre állott vidámságom, szétröppentek bánatim, ujra a’ régi enyelgő levék: előttem lebeg a’ lány, milly módossággal hajtá-meg fejét, milly bájoló szín terjedt-el arczain, midőn engem a’ távolból megpillantott, – ebből olly könnyelmü, mint én, viszon-szerelmet sejdíthetett. Örömmel értem szállásomra; tele volt agyom különböző tervekkel. – Nellivel megismerkedni vala legfőbb czélom; majd karszékembe dőltem el-elsüllyesztő képzetek’ árjába merűlve, majd fölpattantam ülőhelyemről, nagy léptekkel méregettem a’ szoba’ hosszát, de egy jó gondolat sem ötlött elmémbe. Elővevém román-könyveimet, kikeresgéltem, az ’s ez a’ román-hős hogy’ jöve ismeretségbe kedvesével, miként nyeré-meg szerelmét? – Egy ismeretségre szolgáló mód igen tetszett, ’s mindjárt is hozzá fogtam volna, ha e’ kétség nem támad elmémben, valjon azon történet igaz-e? valjon azon mód használható-e a’ practicus életben?” – Agyom eltelvén a’ képzetek’ zűrzavarától, a’ sorsra biztam magam, ez legjobb vezetőm leszen, ’s igy ha nem érem-el czélomat, nem én, hanem a’ sors leszen oka, ’s minden hibáimat, kicsiny lelküek’ szokásaként, rá fogom háritani, ’s elmém’ gyengeségének semmit sem tulajdonítok.

Hazulról elmenni szándékoztam, de ekkor szobámba lép egy férfi, ruhájáról inast ismertem benne. – „Tiszteli a’ nagyságos báró a’ tens urat, szól, szivesen látja vacsorára.” – „Kicsoda?” kérdém gyorsan – „Báró Környei.” – „Hol vagyon lakása?” – Az inas megmondá, ’s eltávozott. Báró Környei! – szólék magamban – ugyan ki lehet ’s mit akar velem? sem hirét, sem nevét soha nem hallottam. Vacsorára hív, az idő itt vagyon, nekem igéretemnél fogva mennem kell; jó hogy a’ sorsra bíztam magam, vaktában egy báróval ismertet-meg, kivel elősegíthetem jövendő boldogságomat. Elindultam báró Környeihez, furcsa képzetekkel tünődtem utamban, a’ bárókat a’ nemesekkel összehasonlítgatám ’s milly resultatum jött-ki – elhallgatom. Bejelentettem magam a’ bárónál; midőn a’ szobába lépnék tárt karokkal fogadott azon öreg úr, kihez a’ czukrásznál volt szerencsém. – „Igen örvendek, szól a’ báró, hogy házamnál tisztelhetem spectabilis Árnyai öcsém uramat, atyját jól ismertem, együtt jártunk iskolába, nem volt nála a’ tékozlásban nagyobb gavallér, ha rá emlékezem, juratus korunkban hányszor fütyöréztük-ki a’ színjátszókat, szinte megifjodom!” –

Honnét e’ nem várt üdvözlés? szembetünő vala zavarodásom. Az igaz, hogy Árnyai Károly név alatt jelentem-meg Pesten, de akkor nem is gondolám, hogy más’ nevét usurpálom. Mi tevő legyek? kinyilatkoztassam-e magamat? Vagy kalandokra szolgáltassak alkalmat? Hiszen olvastam több románt, hol a’ más’ személyében való megjelenés igen szerencsésen ütött-ki. – Beszélgetésbe eredtünk; – a’ többi közt a’ báró kérdezé, mikor jöttem Pestre? utolsó levelemet a’ másik héten kapta, ’s a’ mit benne írtam, kész teljesíteni. Aztán a’ házi környülállásokról kezdett kérdezősködni, én váltig akartam elfordítani a’ beszédet, de ő néhány percz után újra visszatért. Nekem igen vigyázónak kellett lennem, nehogy ollyast mondjak, melly Árnyai’ környülményeivel meg nem egyezhető. Mondhatom, a’ szerencse pártfogóm vala, a’ báró’ kérdéseire olly helyesen felelék, hogy szinte csudálni kezdém elmésségemet. P. o: Hányszor voltam Bécsben a’ játékszinben? – erre feleltem 20-or. Már ha 15-ör mondottam volna, gyanút támasztok az öreg báró’ keblében.

Leültünk a’ vacsorához; Nellit egész pompájában láthatám: varázs-erővel vonzotta szívemet magához, ’s most igazán ohajtottam volna lenni Árnyai Károly. Nelli mellettem ült, ’s tőlem nem idegenkedett, egész készséggel nyujtá kezét csókra, ’s ha szépségét dicsérém, tetszetős enyelgéssel mosolygott; ez annyit jelentett, hogy még inkább dicsérjem, a’ mit én charakteremnél fogva hiven teljesítettem. Vacsora után a’ báró különös beszéd végett mellék szobába hítt; én előre rettegtem, gondolám, most a’ mézes horgon fennakadok, de bátorítottam félénk keblemet. „Az úr, spectabilis Árnyai öcsém uram, szól a’ báró, megáll-e föltételében? Most láthatá lányomat, külső szépségéről nem is szólok, az úr vizsga szemei eléggé kifürkészték; a’ mi illeti belső tulajdonit, azokat a’ házasság alatt könnyeden kitapasztalhatja.” – „Házasság alatt?” – válaszolék tűzzel, ’s helytelen mondásomat akkor bántam-meg, midőn a’ hang kirepült ajkamon. – „Igen, a’ házasság alatt, úgy sem jó mindent előre tudni.” – „Az igaz; de kérem a’ bárót, melly szenvedelmektől ragadtatik-el Nelli leginkább?” – „A’ féltékenységtől.” – „’S honnét tudja ezt a’ báró?” – „Tapasztalásból.” – „Nelli volt már szerelmes?” – „Ugyan mit mond az úr? van-e egy lány széles e’ világon, ki 18 évet haladott-el a’ nélkűl, hogy szerelmes ne volt volna.” – „Igy tehát lemondok föltételemről.” – Ezt mondanom általában hasznos volt, mivel házasságról van a’ szó, engem mint vőlegényt tekintenek, e’ zűrzavarból ez által kivergődhetem. Ekkor az asztalon megpillanték egy levelet, Bécsből az öreg bárónak czímezve; mindjárt gondolám, ez Árnyaitól lészen, ’s jó lenne hatalmamba keríteni. Alkalmúl szolgált a’ báró’ zavarodása, ki bánni látszott mondását, szavát megmásítni törekedett, mellyért elővevé szónokságát, és el akará felejtetni a’ féltékenységet; ez alatt én kezeim közé keritém a’ levelet. Gondolám: ebből többet, ’s nyiltabban fogok mindent megérteni; merész volt a’ tett, de a’ szerelmesnek megbocsátható. Örültem a’ levélnek jobban, mint a’ hadvezér egy várbevételnek; a’ bárót nem hagyám tovább beszélni, engesztelőkép holnapi eljöttömet igérém, ’s akkor, föltételem mellett megmaradok-e vagy nem, kinyilatkoztatom. A’ báró hosszú verítékét letörlé; szive megkönnyebbült, hogy megmentém a’ philosophálástól; ő az argumentumokat argumentumokra halmozta, ’s mindig azt következteté, hogy akartalan tréfálódott. Elmentem előtt még volt szerencsém Nelli’ kezeit ajkamhoz ragadni; valójában minden édesség a’ csókban egyesűl: csókolja valaki sokáig a’ lány’ kezeit, ha szerelmes, könnyen átplántálhatja szerelmét annak szivébe. Nincs a’ csóknál – melly a’ hízelgés’ egy neme – hasznosabb eszköz a’ lányszív’ hódításában. Nelli csókomat kézszorítással viszonozta; lehetetlen leirnom szivem’ érzetét; édes csüggedéssel függtek szemeim Nelli’ arczain, ’s olly furcsán rebegém a’ „jó éjszakát!” mintha örökre távozni akarnék.

Tizen egy órakor érkeztem szállásomra. Nelli volt gondolatim’ tárgya, szüntelen előttem lebegett, egész elmerüléssel festém-le szépségét magamnak; hókarjai, piros ajkai, ’s kimondhatlan szépségű arczai mélyen a’ szív’ rejtekébe hatottak; milly gyönyörűn függöttek vállain hajfürtei, milly nyájas keggyel nyiltak-föl ajkai! ’s tb. A’ levélről szinte elfelejtkeztem, ha véletlen kezembe nem akad; reszketve fölnyitám, – ez éltemben a’ legnagyobb vétek – az egész levél ebből álla: „Árnyai a’ báró’ leányát megkéri, ’s négy hét mulva Pestre jő.” – Hamar előveszem a’ kalendáriomot, nézem, mellyik nap olvassák ki a’ sárkányt lyukából. A’ levél pénteken van irva, egész borzadás lepte-el keblemet, midőn látnám, hogy e’ nap is péntek; erről végkép elfelejtkezém ’s Árnyai mához két hétre, épen pénteken fog megérkezni. Most már szép tapasztalást tehetek, megczáfolom a’ balvélekedést, ’s így a’ pénteki előitéleten hatalmasan diadalmaskodom. A’ szép képzetektől olly annyira elragadtattam, hogy semmi roszat sem sejdítheték. „Jöhet, gondolám, Árnyai, én őt praeveniáltam, a’ lány belém szerelmes, a’ jövő pénteken tartjuk a’ jegyváltást, ’s így a’ péntek szerencsés nappá leszen. Több illy képzetek közt az álom ellepett.

Reggel mély álmomból kopogtatás zavart-föl. – „Ki az?” kiálték, és ismerős hang válaszolt. Fölnyitom az ajtót, belép Bárdi, egymást forrón keblünkre kulcsolánk. „Barátom, szól Bárdi, igen elvonulva élsz, az egész házban senki sem ismer, ha meg nem irod a’ ház’ ’s szobád’ számát, tán rád sem akadok.” – Én ezen nagyot nevettem, kijelentém barátomnak, hogy Árnyai Károly név alatt vagyok ismeretes. „Igen, illyes valamit említettél leveledben, szól Bárdi, ’s épen ezért jöttem Pestre, hogy a’ jó útra visszatérítselek – az álnévvel sokszor az ember nyakát szegi – és a’ pénteki előítélet’ megczáfolásától elvonjalak, mert én is ezen törekedtem, ’s pórúljártam.” Én elbeszélém tegnapi történetem’, ’s tőle tanácsot kérék. Bárdi szomorogva hallgatta kalandomat, ő Árnyai Károlyt ismerte minden környülállásaival, elbeszélte hogy Károlyt tizenegyedik évében az atyja Theresiánumba adta, ott nevekedett-föl, míg alkalmas lévén, egy huszár ezredbe lépett hadnagyi ranggal. Az öreg Árnyai, ’s báró Környei szives barátságban éltek; jószágok egymás mellett fekütt, elvégezték magokban, hogy Nelli Károly’ nője legyen; ez róla semmit sem tudott, ’s a’ legkülönösebb volt, hogy Károly midőn atyjához utazott, a’ báró’ leányával mindig vagy Pesten, vagy valamely fürdőben mulatozott. Tiz év múlt el, Károly Bécsben levelet kap, mellyben tudtára adatik atyja’ halála, ’s ő leggyorsabban sietett haza: fölbontatott a’ testamentom – a’ többi között az öreg Árnyai meghagyta fiának, hogy a’ báró’ leányát vegye nőűl. Környei ekkor a’ bártfai fürdőket^* használta, ’s így Károly, a’ nélkül hogy a’ bárót, ’s Nellit láthatta volna, szorgos dolgai miatt Bécsbe visszautazott. Környeinek írt több levelet, de előbb Nellit lemásoltatá alattonban, ’s tetszett neki a’ képmás az eredetiért. Az utolsó levél az volt, mellyet én az öreg bárótól elhoztam. Megtudtam azt is, hogy a’ báró Árnyaihoz képest csak szegény; Károly egyetlenegy fiú, rá maradt minden örökség: két falu, három puszta; ellenben a’ bárónak Nellin kivűl egy fia is van, még is minden jószága Károlyénak csak harmad részét teszi.

Tehát most magyarázhatom-meg mért viseltettek hozzám olly szivességgel, mért becsültek olly felette, úgy hogy a’ báró megszidta inasát, mivel engem csak tens urnak titulázott. Most könnyen haladhatok pályámon, minden ága bogát ismerem Árnyai’ familiájának, ha roszúl ütne-ki a’ dolog, a’ mit nem reménylek, kisikamlom, mint a’ csik;^* azért van eszünk, hogy tudjuk használni. Igaz, nem mérkőzhetem meg Árnyaival, de a’ szerelem is nyom valamit; az ügyesség pedig nem megvetendő vagyon. Még ekkor kinyilatkoztattam Bárdinak álszemélyemben megmaradásomat, mellyet adósságok ’s fiatalkori pajkosságaim vétettek-föl velem. Ő igen boszankodott, több argumentumokkal meggyőzni akart, és elvonni föltételemtől. „Barátom szólt végre, látván állhatatosságomat – emlékezzél a’ péntekre, isten látja lelkemet miként sajnállak, de a péntek, a’ péntek!” – Egész elkeseredéssel szorítá-meg kezemet, ’s eltávozott. Mély gondolatokba merülve fontolgatám Bárdi’ szavait, ő igazat beszélt, ’s ha Nellibe nem vagyok szerelmes, félre vonúlok rollémmal; de kötve tart a’ szerelem, biztat a’ remény; a’ ki mer, az nyer. Állapotom nevetséges, környülállásim izzasztók, semmire sem determinálhatom magam,^* ha kiség elfeledkezem Nelliről, ön magamat kinevetem, ’s máskor sorsommal megvagyok elégedve.

Igéretemnél fogva még dél előtt megjelentem a’ bárónál, ő egész nyájassággal fogadott, a’ beszélgetést tegnapi tárgyról kezdette, én nyíltan vallám, hogy a’ jövő péntekig semmit sem szólhatok; Nellivel bővebben kell megismerkednem beltulajdonit kitapasztalnom szükséges. Ezen a’ báró kevéssé elkomorodott, de ujra vigságra derítém, mondottam neki, én igen kegyes kritikus leszek, sokat el fogok mellőzni, sokat a’ szerelem nem fog velem láttatni, ’s legtöbbet homályba burkolva hagyok. Igy is történt; valójában nincs kurtábblátó mint a’ szerelmes, ennek a’ nagyitó üveg sem használ. Kivált engem a’ szerelem igen vakká tett, Nelli’ minden mozdulatából irántam vonzó érzetet következtettem; olly gyöngéd hajlandósággal viszonozta szerelmemet, ámbár többször mint tizszer – ez még nem sok! – voltam szerelmes, de illy bájolóra nem találtam. Szeretném olvasóimnak Nellit egész pompájában lefesteni, de mivel charakterem’ fő vonását hízelgésnek mondám, nem bátorkodom azt cselekedni, netán az általam festendő szépséget csupa képzeménynek gondolnák. Minden vakságom mellett is tapasztalhattam féltékenységét, olly nagy mértékben, hogy ha csak egy lánynevet említettem is, már hidegséggel viseltetett irántam, ’s addig a’ régi nyájassá nem lett, míg a’ nevezett lány’ genealógiáját familiáméval össze nem szőttem, az az: azt kellett mondanom, hogy – atyámfia.

Elbeszéltem minden tapasztalásimat Bárdinak. Ő előre jövendölgeté, lehetetlen jó czélt érnem, minden esetre buknom kelletik, de leginkább neheztelt rám, mért hagyám péntekre a’ végválasztást. Ő egyéb iránt amollyan fűzfapoeta lévén előre gyászverseket irt, jövendő kínjaimat kesergő dalokba foglalta, ’s egy párt a’ világ’ elébe is bocsátott; mellyek olly silányak voltak, hogy a’ ki csak olvasta boszonkodott. Közelgetett a’ péntek, keblem mind inkább szorongóbb leve, igen csudálkoztam, hogy a’ báró’ ismerősei közűl, kik meglehetős számmal valának, és leginkább ebédre szerettek compareálni, egy sem ismert rám. Pest-Budán elterjedt a’ hír, hogy Árnyai, báró Környei’ lányát nőűl veszi; félek, nehogy Bécsbe is elhangzott legyen.

Pénteken reggel, mielőtt a’ báróhoz mennék, hosszasan beszélgeték Bárdival, kérdém tőle, milly büntetést szab a’ Corpus juris annak fejére, ki más’ nevét bitorolja? „Hisz tudod a’ just” „Igen, felelék, tudtam az examenre, de most üres a’ fej, a’ szerelem sokat kiver az ember’ eszéből.” – „Bizony magamnak is be kell először tekintenem a’ Corpus jurisba, az illy esetek ritkák, csak a’ románokban szoktak előfordulni, oda pedig nem terjed-ki a’ törvény’ hatalma.” – „Hisz történetem is csupa román, ne is fáraszd magad, hagyd pihenni a’ Corpus jurist.” – Bárdi tőlem elvált, én pedig szívszorongás közt lépegettem a’ báró’ lakása felé. Utamban föltevém: először Nellivel fogok beszélni, megvallom szerelmemet, ha ő ínyemre válaszol, legyen meg a’ jegyváltás, azt sem bánom, ha jövő pénteken leszen is az eskü. A’ báró’ háza előtt találkoztam a’ levélhordóval, ki egy levelet akart felvinni a’ báróhoz. Rosz lelkiösméret kínozott, valljon nem Bécsből érkezett-e a’ levél. Megszólítom a’ hordót, ő mutatja a’ levelet, ’s Árnyai’ írását megismerém. „Földi! add-át a’ levelet, úgy is a’ báróhoz megyek-föl” – nem vártam feleletét, egy új huszast nyomtam markába. „Uram! szól a’ levélhordó, ennyi nem illet, a’ levél frankózott.” – „Semmi, szólék, legyen mind a’ tiéd.” – Örvendve majd földig hajtá fejét; kezembe adá a’ levelet, ’s eltávozott; szerettem volna fölbontani, ’s éltemben a’ második legnagyobb vétket elkövetni, mert a’ többi, példáúl a’ hitszegés, nálam mindennapi eset. Mostan ezt nem lehetett, de ne gondolja azért az olvasó, hogy a’ levelet a’ báró’ kezébe adom – hisz most én vagyok Árnyai, másnak nem illik nevem alatt irni. Csak egy hete mióta szerelmes vagyok, ’s már voltam levéllopó, ’s levél-elfogdosó, még mi nem következnék, ha tovább tartanám keblemben a’ szerelmet, a’ nélkűl hogy nőmmé tenném Nellit. Mint a’ tolvaj, ki nem állhatván a’ becsületes ember’ nézetét, nehogy vétkét szeméből kiolvassák, úgy én is, midőn beléptem a’ szobába, hol Nellit egyedűl találám, földre sütött szemmel akartalan megállapodtam. A’ lány várta, mi történik; én nem birván mozdúlni helyemből, hozzám jött, ’s kérdé: „Mi baja kegyednek? olly komor.” – Ezen szavakat egész szivbéli részvéttel ejtette, ’s én ki nem állhatám, hogy forró csókomat arczára ne csattantanám. Pirúlás lepte-el arczait. „Már ez sok!” kiálta, ’s kiment a’ szobából. – Még ez kevés! – kiáltom utána, de ő ezt nem hallotta. Majd egy negyedig megtartám előbbi állásomat, mígnem egy karszékbe vetém magam ’s Nelli’ visszajöttére várakoztam. Szépen kezdém a’ szerelemvallást; kéz helyett nem jó az arczot fölcserélni! de semmi, gondolám, tán csak jövendő férjének a’ csókot meg nem tilthatja. Ekkor lassu kopogást hallék a’ mellékszobában. Nelli jő vissza, gondolám, és az ajtó megé vonultam. Megnyilt az ajtó, belépe Nelli, engem észre nem véve, én gyorsan megragadám kezeit ’s csókom’ árjában fürösztém. A’ lány e’ véletlen^* tett által megzavarodott, arczai sárga szinbe borultak, szive erősen dobogott, ’s kevésbe mult, hogy karjaim közt el nem ájula. A’ közel lévő székre vivém ’s bűnös gyanánt állottam mellette. „Nagyságos kisasszony! megszólamlom, ezerszer bocsánat, szivem nem bir érzetével, szörnyű kétségek közt hánykódom, a’ kisasszony lenne képes minden kétségimet szétoszlatni.” – „’S még is megsérteni nem átallott” felelt Nelli rátartólag, előre sejdítve, hogy itt van a’ szerelmi vallás’ ideje. „Megtagadhatná-e a’ kisasszony tőlem azon édes gyönyörűséget, mellyet arczára nyomott csókom szülni képes? én szivemből vallom – ekkor letérdelék – a’ kisasszonyt legforróbban szeretem, ’s mint éltem’ angyalát imádom.” Nelli hallgatott, tetszőleg hangzottak fülében szavaim, örűlni látszott diadalmán. Higyetek nekem ifjak! soha sem büszkébb a’ lány, mint mikor szerelmünket megvalljuk, ekkor egy darabig el is kinoz ám. Kisasszony! – folytatám beszédemet – könyörűljön a’ fájdalmakkal küzködő sziven, gyógyítsa-meg beteg keblemet, melly a’ kisasszony’ első pillanatától mély sebet kapott, esküszöm, halálomig hív leszek.” – „Hív lesz? szól Nelli, azt az idő mutatja-meg! óh igen jól tudjuk mi leányok a’ férfihűséget.” – „Én kivételt teszek, hűségem csudálatra méltó, higye a’ kisasszony!” – „Mindent hinni nem jó, a’ példák tüntetik-ki leginkább a’ hűséget.” E’ szavak’ ejtésével mosolygva tekinte rám, már már kegyébe látszott méltatni, de én hevülve tüzemtől azt találám mondani hűségem’ állandóságáról, hogy egy lánykát négy évig hiven szerettem, ’s ezzel porba döntém fáradságomat; Nelli elfordítá tőlem arczait. „Az úr tehát már volt szerelmes? Én csak olly férfit szerethetek, ki soha sem igérte-el szivét.” – Most épen olly állapotban valék, minőben a’ báró, midőn megvallá, hogy leánya már szeretett; gondolkoztam valljon az ő argumentumait használjam-e; de azokkal sokra nem mehettem volna. Még is furcsák vagyunk mi; a’ lányok’ kivánsága, hogy egész éltünkben egyet szeressünk, a’ férfiaké is ugyan az; holott az első szerelemnek – kivévén a’ románokat – nincsen tartóssága, hamar föllobban mint a’ szalmatűz, ’s még hamarabb elenyészik. Én hires ember lévén a’ szerelemvallásban, már tizszer keresztűl estem ezen a’ nyavalyán; mindig föltevém: soha többé nem szeretek, ’s mindanyiszor megszegtem fogadásomat. Most a’ tíz vallás közűl egy sem jutott eszembe, nem tudtam mihez fogjak. Nelli nem néze rám, én folyvást térdeltem, ’s még mai napig is térdelnék, ha be nem jő a’ báró, kilátván helyhezetünket, nevetésre fakadt. – „Óh öcsém! fölkiálta, az én időmben nem igy vallották-meg a’ szerelmet.” – „Jaj, kérem a’ bárót, most a’ XIX. században élünk, szólék ’s fölpattantam helyemről. Nelli kivetközék komor szinéből, ’s atyja’ keblére simult. „No ’s mi történt? szól az, egész zavarodásba merültetek.” – „Én megvallám szerelmemet, felelék, Nelli magától eltaszított, kegyébe nem méltat.” – „Óh sok baj van a’ szerelemvallással a’ XIXdik században, szól az öreg; Nelli mit szólsz Árnyai’ vallására?” – „Haragszom rá, felelt ő, engem megsértett.” – Igen, kiáltottam hevülve, keze helyett arczára nyomtam csókomat, de véletlenűl, ’s midőn hibámért eleget tennék… „Akkor megijesztett, közbe szól Nelli, úgy hogy a’ székre rogytam.” – „Békűljetek-meg, mondá az öreg úr, spectabilis Árnyai öcsém téged Nelli szeret, ’s te mit felelsz?” – Nelli hallgatott, ’s én térdre borulva kezeit ajkamhoz ragadtam. – „Óh átkozott módi ez a XIX. században, hogy a’ férfiak térden vallják-meg szerelmöket, s így könyörgenek az igenért; spectabilis öcsém, ez rosz szokás, ez által a’ leányokat elkényeztetik, ’s mire való az a’ sok kézcsókolás?” Azért, gondolám, mert könnyebben hozzá férhetünk a’ lányok’ szivéhez. Nelli fölintett térdelésemből, szerelmemet viszonozza, megigéré, olly föltétel alatt, ha a’ kéz, ’s arcz-csókolást össze nem tévesztem. A’ báró demonstrálá, milly nagy különség vagyon a’ kéz, és arcz-csókolás közt: a’ kézcsókolás csak hízelgés, az arcz-csókolás pedig ennek foganatja. Megtörtént azután a’ gyürű-váltás, szivem repesett örömében. Most jöhetsz Árnyai, gondolám, de késő lesz, az én charakterem erőt vett Nelli’ szivén, finomságom a’ szerelem’ dolgában majd hihetetlen. A’ bárónál töltém az ebédet, ’s a’ délután’ nagyobb részét.

Este szállásomon fölbontom az elfogott levelet; jobban reszkettem, mint ujoncz katona a’ csatától; elkedvetleníte ezen gondolat, előbb utóbb ki kell vetkőznöm álszemélyemből, ’s akkor történik velem ollyas valami a’ mit életemben soha sem tapasztaltam. A’ mi eddig történt velem, illyenhez többször volt szerencsém, nem is rettenek-meg a’ bajtól olly könnyen, mivel tudom, végének kelletik lennie. Elolvastam a’ levelet, ’s földerültem. Árnyai irja Környeinek, hogy némelly szorgos dolgai miatt kényteleníttetik a’ határidőt két héttel meghosszabbítani, mellyért engedelmet könyörög. Óh szivesen megbocsátok, gondolám, bár még fél évig Pestre ne hagynának jőni környülményid. Különféle gondolatokkal tépelődtem, jövendő boldogságom’ képzetéből Bárdi zavart-föl, ki félénken tudakozá, hányadán állok, ’s miként sült-el a’ próba; ő ma többször is keresett, igen nyughatatlan volt állapotom miatt. Megköszöném irántam barátságát, ’s történetem’ elbeszélésével jutalmazám-meg nemes érzetét, megmutatám a’ levelet, ő fejét csóválá, ’s fölsohajtott: „Én szerencséden örvendenék, ha a’ jövendőben rosz nem lappangana.” – De a’ poeták’ jövendőlése akkor igaz, ha már megtörtént; példáúl, Zsigmondnak álma. – Könnyebb szivvel távozott-el tőlem Bárdi, kért, ójam magam több pénteki próbáktól; addig jár a’ korsó vizre, míg el nem törik. Bárdit félénkségeért kinevettem, ’s elmente után gyávának nevezém.

Nelli’ körében boldogul töltém napjaimat. Bécs, és Árnyai ritkán jutottak elmémbe, ’s illyenkor nevetésre fakadtam; előre képzelém azon megütődést, mellyben Árnyai lesz, midőn lejővén Bécsből, Környeiéket meglátogatja, ’s ott kinyilatkoztatván kilétét, csábitónak, szélhajtónak fogják elismerni. De csak nem illő más’ kárán boldogulni! – sokszor hányám szememre. Óh ez semmit sem tészen, – védett az okosság; Árnyai semmit sem fog veszteni; tíz éve nem látta Nellit, ’s nem is ismerik egymást. Árnyai’ szerelme a’ portréba csak hiu, de én olthatatlanul lángolok. Illy, ’s több gondolatok megerősítették a’ szerepbeni maradásomat; ha már fél útat keresztűl haladtam, csak gyávának illik czéljától elállani; de mégis jó volna kinyilatkoztatni magam, gondolám, ’s föltételemmé vált, ’s ezt is péntekre halasztám, midőn el fogjuk határozni az eskü’ napját. Bárdi’ részvétele sorsom miatt érzékenyítő vala; barátságból javaslá, jó volna neki Bécsbe mennie, ’s ott beszélne Árnyaival, ’s lemondatni vele Nelli’ kezéről, mivel már más birja szerelmét; de én nem akarám őt kalandomba keverni, tiszteletem iránta határtalan, csak azt sajnálom, hogy előitéletek’ igája alatt nyög.

Péntek elérkezett; most, gondolám, kitűnik e’ nap’ jósága, vagy roszasága; félénk kebellel indultam délután a’ báróhoz. Nagy izzadásomba fog kerülni, sok veritéket kell letörlenem, míg kivetkőzöm álszemélyemből; szemtől szembe megvallani a’ bárónak, hogy őt megjátszottam, valójában nem kis munka; most legyen segítőm a’ hizelgés. Midőn a’ nő ultra modum hízelkedik férjének, vagy supra aliquid kiván, vagy megakarja csalni őt; de hizelgésemből ezt nem fogja valaki következtetni, mivel mindig galant ember valék, csak hizelgő szurdalással szokásom mást simogatni, ’s illyenkor nem is álmodoznak a’ megsértésről.

Valóban a’ mióta Pesten vagyok a’ hizelgéssel több hasznot hajtottam, mintha Kant’ eszével voltam volna fölruházva. Pénz és hízelgés! e’ kettő a’ mai fölvilágosodott században elkerülhetetlen. A’ sors mennyire megtagadá az elsőt, anyira kipótlá azt a’ másodikban. Ellenségem Pesten egy sincs, én finomúl bánom az emberrel, nem lehet reám senkinek neheztelése; ha valaki gyengeségét kitapasztalom, már akkor hihetem, hogy czélnál vagyok; de bezzeg mi a’ báró’ gyengesége? Felelet: pompát szeret űzni, gazdag vőre akadni, ’s több illyenek. Illy gondolatok közt elértem a’ báró’ lakását, sokáig borzadással állottam az ajtó előtt, hangos nevetés hallatszott a’ szobából, ’s keresztűl járta keblemet; tovább nem deliberáltam, fölnyitám az ajtót, a’ báró szokásaként előmbe jött, megölelt: „Szolgája Árnyai öcsém uramnak!” ez volt minden napi üdvözlése. A’ bárónál egy idegen férfiút találtam, Bécsből érkezett, kegyelmembe ajánlották; Nellit ez előtt bécsi ujságokkal mulattatá. Midőn beléptem a’ szobába, az öreg’ szavaira az idegen megütődött, ’s ottlétemben mindig habozólag beszélt. Én Nellihez simultam, az idegenről bővebben kérdezősködni, és tőle tudám-ki, hogy Árnyai meghagyta neki, ha Pestre jő, el ne mulassza Környeiéket meglátogatni, némelly izeneteket küldött általa; Nelli hozzá veté: „Hisz csakúgy gondolod, Árnyai úr itt vagyon.” – Az idegen úr’ zavarodása lépcsőnként fölebb hágott, Árnyai hozzám valamennyire hasonlíta, gyermek-korunkban talán összeillőbbek valánk, de ő a’ német, én a’ magyar éghajlat alatt fejlődtem-ki. Az idegen csak Árnyairól beszélt – tán másról nem is tudott – a’ báró kérdezé: ismeri-e Árnyait? Ő igennel válaszolt, ’s olly furcsát jelentőleg rám czélozott. Az illy látogatás nem vala inyemre. Igaz, magam is csak verítékkel küzködni jöttem, de legalább akkor lett volna foganatja. Megszorítám Nelli’ kezét, a’ többinek jó éjszakát kivántam, ’s eltávozám. Soha illy rövid nem vala látogatásom.

Bécs és az idegen, új meg új képzeleteket támasztottak agyomban, egy előérzet szomorogni kényszerített; búmat nem valék képes elűzni. Nézetlen maradtak a’ mellettem elmenő lánykák, semmi tárgy sem vidítá-föl szivemet, minden unalmas, és komor volt körültem. Egy művész bolt előtt megállottam, de a’ szép festések, és rajzolatok sem vonták magokra figyelmemet; épen olly különös valék, mint a’ ki pénteken nagyot akar cselekedni. Egy rajzolat, melly egy pár féltékenyt ábrázolt, titkomat hagyá sejdítenem. „Ah most hon vagyok, gondolám, tehát csak a pénteki előítélet teljesedik; az idegen féltékenységet öntött keblembe! De méltán is félthetem tőle Nellit, a’ bécsi nevelés különös vonzó erővel munkálódik a’ gyönge lány’ szívében, a’ legújabb módi, a’ legfinomabb hizelgés bizony az ember előtt a’ lány’ hűségét kétségbe hozhatják. Furcsa is, hogy az idegen ma érkezett-meg, ’s már Környeiéknél tette látogatását, midőn a’ szobába léptem, miért ütődött-meg olly felette? szavai mért hangzottak olly törötten? Minden esetre Nellibe szerelmes, már félni kezdettem, ’s átkozni a’ pénteket, de eszembe juta erős föltételem: a’ pénteki előitélet’ megczáfolása; gúnyolva illettem ön magamat, utóbb hangos nevetésre fakadtam. Ekkor észrevevém hol vagyok; körülnézek, szerencsémre senkit sem láttam magam körűl: de messzéről közelített az idegen ifju, egyenesen hozzám jött, kért, mennék szállására, különös mondani valója van. Megütköztem, mit akar velem, gondolám, micsoda különös dolga van? én ismeretlenhez menjek-e? violentiát kövessen-el rajtam? – Kértem, jőne hozzám, szállásom közel vagyon, ő meghajtá magát, ’s teljesíté akaratomat. Megyünk. Én hallgattam, ő némán követett. Én mosolygásra fakadtam, ’s ő gúnyolólag viszonozta. Én hátra tekinték, ’s ő ugyan ezt cselekedte; bár mit tevék, ő mindenben utánazott. Sokszor rám mereszté szemeit, gondolám: ez rabiatus ember, bizonyára violentiát fog elkövetni házamnál; minden mozdulata gyanúmat éleszté. Bé is teljesedett; mihelyt szobámba értünk, kezde beszélni, kardot, puskát, pisztolyt emlegetett, hadarta a’ szavakat „főbe lövöm az urat, nem kegyelmezek spectabilis uramnak!” – Illyen, ’s több érthetetlen beszédek rémülésbe ejtettek. Ő mindig nagyobb, ’s nagyobb tűzre hevült, kezei mint a’ mobile perpetuum forogtak, hiában könyörgék hallgatásért ő csak egyre folytatta beszédét; én fölmérgelődvén, nevetve, ’s boszankodva hallgatám, de egy szót sem érthettem beszédéből, ’s végre nagy sokára bevégezte. Kérdém, miről szólt? felelé: már hallottam. – „Puskát, lövést igen, tán vadászni akar? Ott a’ szegletben vagyon puskám, mára által kölcsönözöm, sárkánya ugyan eltört, ’s akkor fog vele nyulat lőni, midőn beszédét megértem.” Ő hallgat, ’s meredt szemekkel méreget. – „Tán kardra van szüksége, szólék gúnyolólag, tetszett említeni? az is van nekem, juratus koromtól nem is nyultam hozzá, már pedig akkor is a’ rozsda megette az élét.” – Ő némán áll. Mit miveljek? boszúvággyal tekinte reám, akart ugyan szólani, de hangját elfojtá a’ méreg. Ha ő nem szól, gondolám, hát én is hallgatok. Néma helyzetünkben megemlékeztem a’ péntekre, ’s Bárdi’ szavaira. Bizony nagy áldozatot kiván a’ pénteki előitélet’ megczáfolása, de semmi, a’ nagy nem szokott rettegni. ’S ezt véletlenűl fennszóval ejtém-ki. „A’ gyáva igen!” felelt az idegen, ’s én rá bámulék. Nagy szenvedelem a’ méreg, mondám, e’ miatt az idegen nem is tud szólani.

Hosszu szünet után lecsillapodott mérgével hevessége is, ’s megszólamlott: „Az úr Árnyai?” – Igen. – „B. Környei Nelli’ jegyese?” – Úgy gondolom. – „Elég roszúl.” – Miért? – „Azt hagyjuk-el: de tudja-e az úr mért jöttem ide?” – Ha merem kérdezni? – „Hogy az úr’ tettéről számot kérjek.” – Felelni nem vagyok köteles, az úr nekem nem szab törvényt. – „Párviadalra hivom-ki az urat.” – Ez hallatlan vétek lenne a’ XIX. században, ne fárassza az úr magát. – „Összezuzom az urat” szól hevesebben. – Nem adok rá hatalmat. – „Többé Környeiéknél meg ne jelenjék.” – A’ törvény’ mellyik czikkelye parancsolja ezt? – „Én! kiálta menydörögve ’s én előle hátráltam; féltem, mindjárt dühe’ áldozatjává leszek. – „Nelli az én tulajdonom – lépcsőnként emelkedett hangja – elrablotta kezeim közűl.” – Semmit sem tudok felőle. – „Nem ismeri-e Nellit?” portrét húza elő kebléből, ’s előmbe tartá. – „Nézze az úr, az úr csalárd ember, személyembe burkolva megcsalta a’ báróékat.” – Ha igaz volna, sok Nelli vagyon Pesten. – „De csak egy Környei Nelli, ’s ezt az úr nem birhatja, testamentomban nyerem atyámtól.” – Szép testamentom, igen örvendek, de tudja-e az úr, hogy az úr csak a’ portréba szerelmes, én az eredetit imádom, velem ne kötődjék, én semmit sem akarok tudni, ’s hallani. B. Környei Nelli már az én jegyesem. – „Többé ezt ne merészelje mondani.” – Valljon miért ne? – Itt szünet következett. Ugyan miként szabadulhatnék-ki álszemélyemből, gondolkoztam; Árnyai’ véletlen megérkezte szétdúlá szép reményimet: de Nellit neki nem engedhetem; a’ párviadaltól, golyóbistól jobban féltem, mint a’ szép lányoktól. Az úr engem megsértett, szólék tettetett boszúsággal, házomnál violentiát követett-el.” – Ő mérgesen rá felelt, én meg tüzesebben, ’s így fokonként mindketten a’ mérgesség’ legfőbb lépcsőin állottunk. Én tőle, ő tőlem rettegett, a’ vita rettentő vala közöttünk. Ekkor szobámba lépett Bárdi, nem is figyelmeztem reá, charakteremnél fogva könnyen gerjedek haragra, nehezen békülök, ’s hogy Bárdi tapasztalná bátorságomat, még inkább kiabáltam. Bárdi hozzám közelít, keseredve megszoritja kezemet. „Barátom, rosz nap az a’ péntek, te veszedelemben forogsz, én megyek, ’s elhivom a’ bárót, legyen köztetek intermediator.” – Ezt mondá, ’s elsietett. Hiában kiálték utána: „Ne menj!” – Most fenyegetőzésre kelt a’ dolog, az volt hatalmasabb, ki jobban lármázhatott. Sokat beszéltünk, semmit sem végeztünk. – „Várjuk-be a’ bárót”, szól az idegen. – ’S miért? kiálték. – Ekkor kocsi áll-meg szállásom előtt, ’s kevés időre belép a’ báró Bárdival. „Mi baj, spectabilis Árnyai öcsém uram?” szól a’ báró az idegent megvetőleg letekintvén. Itt most minden esetre hasznos a’ tettetés. – Gondolja-el a’ báró, Nelliért ezen úr párviadalra hí, ’s még merészli mondani, hogy nem vagyok Árnyai, Nellit szereti, ’s engem mocsokkal illet.” – Árnyai szólni akart, de nem engedém, ne rosz következése legyen, Bárdi részemen volt, ’s kevés idő után a’ báró ügyemet itélte helyesnek. A’ méreg Árnyait majd megölé, én ugyan őt sajnállottam: de a’ szerelem hatalmas szenvedély. Árnyai kéré a’ bárót, engedné szólani. – „Elég, mond az, már mindent tudok, az úr többé meg ne jelenjék házamnál, spectabilis öcsém uramnak pedig tessék hozzám jőni vacsorára.” – Ezzel megfogá kezemet, szobámból kivezetett. Felültünk a’ kocsiba, Árnyainak jó éjjeli nyugalmat kivántunk. Most már Bárdi is belé van avatva kalandomba, ő féltvén éltemet a’ dühös Árnyaitól, jószivűségből a’ báróhoz sietett, ’s kéré őt, minél gyorsabban jőne hozzám, előadá bajomat egy kevessé megfordítva; ’s igy én újra jó lábra vergődtem.

Leültünk szives beszélgetés közt vacsorához, csak ketten, Bárdi tőlünk elmaradt; Nelli főfájással mentegeté magát. A’ báró’ kérésére elbeszéltem az egész dolgot; mert ő semmit sem tudott belőle, még is nekem itélte az igazságot. Ha többen lennének illy itélők, úgy én mindig nyernék. „Spectabilis öcsém uram, szól a’ báró, midőn történetemet elbeszéltem, valójában nagy patientiával bir, sokat tud tűrni, és szenvedni, ez valóban ritka tűnemény, én legalább azon ifjút vakmerészségéért összezúztam volna.” – Ekkor belépett az inas, jelentvén egy idegen katona tiszt’ kivánságát, ki szeretne a’ báróval beszélni. Az öreg úr rám tekinte, kérdezni látszott, mi tevő legyen, én fejbillentéssel válaszoltam, az inasnak parancsolá a’ tiszt’ bebocsátását. Egymásra néztünk ezen kérdéssel: „Valljon ki lehet, ki illy későn alkalmatlankodik?” – Bejött a’ tiszt’, ’s hökkenve fölállottunk, ő Árnyai vala. – „Becsületem meg vagyon sértve, szól büszkén, elégtételt kivánok: én szeretem Nelli kisasszonyt, nevem Árnyai Károly, ma érkeztem Bécsből.” – „Árnyai? – szól a’ báró nevetve, mi közöm vele?” – „Az, hogy a’ báró’ leánya jegyesem.” – „Lehetetlen, hisz mellettem áll jövendő vejem; ’s fülembe sugá: ezen úr eszelős.” – Mindjárt én leszek eszelős, gondolám, de szólani nem volt kedvem, rájok biztam a’ beszédet, ’s elég esztelenűl. Árnyai kevés fáradsággal elhiteté a’ báróval, hogy ő az igazi Árnyai, én csak az ő nevét bitorlom. Most ki kelle nyilnom, minden környülállásim’ előadám, jószágom’ minémüségét, ’s mennyiségét egy kicsinyt meg is toldottam; gondolván, ez által a’ báró kegyesebb lesz hozzám. Igen féltem a’ feddéstől, de a’ báró egy rosz szóval sem illetett, hanem tudtomra adá, hogy a’ jegyváltás megsemmisíttetik. Ennek lehetetlenségét erősen vítatám, a’ lány engem szeret, én másnak őt át nem engedhetem. – „Csak hallgasson az úr, szólt a’ báró”. Már kikoptam a’ spectabilis névből, még utoljára „kend” leszek. Kérem Árnyai urat, mondja-meg nekem, milly boldogság vár kegyedre Nelli’ karjai között? Ő engemet szeret. – „Nekem mindegy – felelt Árnyai – én az atyai örökségről le nem mondhatok.” – E’ szerént én sem, nekem hozzá nagyobb jusom vagyon. – Majd ujra vitára kelt volna a’ dolog, ha a’ báró közbe nem szól. – Mivel meg nem egyezhetnek, tehát holnap leányom teszen igazságot, a’ kit ő választ, az leszen vejem.” – „Helyes!” – kiálta Árnyai, mivel tudta hogy ő leszen a’ választandó, ő gazdagabb, ’s az öreg urnál már spectabilis öcsém urammá leve. Már ha vesztek, gondolám, veszítsek pénteken, tán ezen nap még szerencsét hoz. – „Kérem a’ bárót, megszólamlom, a’ választást hagyjuk jövő péntekre, mindketten udvaroljunk addig Nellinek, a’ ki győz nyertes leszen.” – Megegyeztek. Árnyai beszélé, hogy Nelli’ próbálgatása végett jött Pestre álszemélyben, ’s valójában jobban sült-el a’ dolog, mintha igaz nevével jelent volna meg.

Hallgatok arról, mi köztem, Árnyai, ’s Nelli között történt. Nevetséges látás vala, midőn a’ gyönge lányt két tűz közé szorítottuk, mennyet, édent készek valánk itélni; a’ katona bátrabb, mert gazdagabb volt, én hízelgőbb, mert csak ebben bizakodtam. Nem is csuda, ha Nelli panaszkodott; két részrüli ostromlás ellen való védelmezés nagy fáradságába kerülhetett; de a’ mint vevém észre, szivét nem igen őrzötte, ’s tapasztalám, hogy keblében én uralkodom: velem érzelgősebben mulatá magát. Árnyaival, ha nem nevetközött, úgy némává lettek ajkai. Kétségek közt vártuk a’ pénteket, ha Bárdival összetalálkoztam, nagyobb kinom nem lehete, mindig a’ pénteki szerencsétlenséggel kinozott. Ha láttad volna, olvasóm, milly készséggel forgolódtunk a’ lány körűl, ha hallottad volna hízelgő szavainkat, a’ nevetést el nem kerülhetted volna. Nellit majd az egekbe emeltük, majd az angyalokkal hasonlítottuk-össze, úgy, hogy ezen a’ héten csupa költő lett belőlem, töménytelen sokat kelle hazudnom, elmém a’ levegőben kóválygott, éjszaka sem nyugodhattam, szép mondásokat kelle tanulnom, hogy azokat másnap el-recitálhassam.

Az ohajtva várt péntek földerűlt: de nekem ugyan borús volt. A’ terminus dél után négy órára volt határozva; én, nem tudom órám’ roszasága miatt, vagy akarattal, fél órával előbb a’ báróhoz mentem. Az előszobában senkit sem találtam, ’s megállapodám; rettentő kétség közt hánykódott kebelem, reám nézve az örök itéletet a’ máihoz semminek gondolám; a’ megvetéstől jobban féltem, mint a’ vérengző háborútól. Illyeket az ujságokban leginkább szeretek olvasni, buzgó ohajtásom a’ szüntelen való háboru, de csak körülöttem ne legyen. A’ gondolatok’ szörnyűségei válták-föl egymást agyomban. Egy mellékszoba félig nyitva volt, ’s benn a’ báró lányával beszélt. – „Nelli – szólt a’ báró, én pedig kihallgatásokra szántam-el magamat – minden esetre Árnyait kell választanod. Primo: ő sokkal gazdagabb; secundo: ő Bécsben lakik; tertio: a’ külföldet járta, isméri, nevelése igen finom; quarto: atyja törzsökös nagy famíliából való, velem járt iskolába, nemessége hat század óta virít; quinto: ő nagy rangu; sexto: mert én akarom. Ehhez egy hosszadalmas praedicatiót függesztett, mellyben demonstrálá a’ pénz’ hatalmasságát, az ősi nemesség’ influxusát minden csekélységbe. Én ezt mind hallottam, föl is vagyon jegyezve napló könyvemben. Nelli vonakodva válaszolt, részemre hajlóbbnak jelenté-ki magát. A’ báró tűzre hevült, a’ lány csillapitá e’ szavakkal: „Atyám, nekem mindegy, hiszen tudod a’ mai világi szerelmet; annak nyujtjuk kezünket, kivel gazdagabbúl élhetünk. Midőn az álszemélyü Árnyai megjelent, őt szeretnem unszolál, meg is tevém mind a’ te, mind ön hasznomért, mivel pedig most neked úgy tetszik, Árnyainak nyujtom-át kezemet.” – Valójában ezek’ hallására jó fül kivántatott, de tíz szerelmem között találtatott illy eset ’s a’ mondottakhoz szokva voltam. A’ báró Nelli’ szavain megörült, kebléhez kócsolá őt ’s nyilatkozását megdicséré. Én bizony előbb azt gondolám, hogy hűségét próbálja, már mostan semmi keresetem itten, ezzel ragadom kalapom’ ’s örökre bucsút vevék a’ kapufél-fától. Illyen hát a’ szerelem! Nelli belém szeret, megvan a’ jegyváltás ’s uramfia! – mivel nem vagyok Árnyai, megvet. Hazudik az, ki mondja: a’ szerelem nem tekint névre, személyre. Nelli Árnyai’ nevét szerette-meg csak: de kikopván a’ névből, kikopott szerelméből is. Semmi; úgy sem lehettem volna vele boldog, akarám vigasztalni magam’, de megvallom, Nelli nagy benyomást tett szivembe. De azért még ne gondolja az olvasó, hogy kétségbe-estem, ne féltsen a’ fejbe lövéstől. Hisz’ Nellit egy két nap alatt mint hűtelent szivemben örökre eltemetem, ’s romladékán egy új szerelem fog föltámadni. A’ példabeszéd mondja: „szeget szeggel”,^* ’s én azt mondom rá: „szerelmet szerelemmel!” –

Szállásomon fölsohajték: Nelli volt tizenegyedik szerelmem’ tárgya, ’s így még csak egyet szerethetek; mert serdülő koromban föltevém, ha tizenkétszer keresztül esem a’ szerelmen, többé nem fogom hajhászni; másokat kérek-meg, ajánljanak nőmnek valamelly vidéki lányt egész descriptiójával, én, a’ nélkül hogy őt megtekinteném, levelet irok atyjának, elébe terjesztem szándékom’, charakterem’, állapotom’; gazdagságimat specificatim fogom elküldeni. Ha jó választ nyerek, a’ melly nap meglátom a’ lánykát, ugyan azon megülöm lakodalmomat. A’ jegyváltásnál nincs haszontalanabb a’ világon; reménnyel biztat, ’s végre kegyetlenűl kinoz. Hasonló képzetek közt lepett-meg Árnyai ’s kinyilatkoztatá, mivel nem jelentem-meg a’ bárónál, ő birja Nellit, de egyébként is őt választotta volna. Nem irígylém boldogságát, ’s elbeszéltem az előbb mondottakat. „Óh azt gondolja az úr, szól Árnyai, hogy engem elámít, előre látó vagyok én, szemeim világosak.” – Ha tiéid is azok, gondolám, úgy a’ vak is lát. Kért Árnyai: „ne neheztelnék reá; mindenki maga szerencséjének kovácsa” mondá ’s eltávozék; ő szerencsés, a’ mai fölvilágosodott században többnyire illy boldogok a’ nagyobb ranguak, szegénynek sok fáradságába került ezen boldogság’ elnyerése, munka után édes leszen a’ nyugodalom, de félek, netalán a’ pénteki előitélet szerint a’ féltékenység kinozza. A’ péntek névre szinte meghökkentem, általfutám napló könyvemben följegyzett Nellivel történt estemet, ’s a’ péntek reám nézve valójában átkozott nap. Bárdi komoran, ’s lesütött fővel lépett szobámba, félt kérdezősködni a’ dolog’ mibenlétéről, de én nem is várván, elébe tálalám. – „Óh átkozott péntek! kiálta, már most tanulj esteden, pénteken megismerkedni, pénteken szerelmet vallani, pénteken jegyet váltani, álszemélyből kivetközni, egészen péntekre bizni magát az embernek legroszabb e’ világon: hagyj-föl próbáddal, gonosz lappang, ’s leselkedik pénteken az ember után, kérlek, ez után pénteken ki se lépj szobádból.” Nem vala kedvem vitára kelni, szabad beszédet engedék. „Ha hon maradtál volna, folytatá Bárdi, semmi teher sem nyomná válladat, de ha már megismerkedtél, mért kellett épen pénteken megvallanod szerelmedet? úgy-e bár féltékennyé levél? mért határoztad péntekre kinyilatkoztatni személyedet? ’s most is mért rendeléd péntekre Nelli’ választását?” – Hallgass, kérlek, kiálték, tán a’ vén asszonyok’ köréből jösz, tőlök tanulád mesédet. – „Ez nem mese, felelt Bárdi, rajtad történt-meg.” – Én mindent elfelejtettem, semmit sem akarok róla tudni; a’ próbát ujra elkezdem, a’ pénteki előitéletet meg kell czáfolnom. – „Vessz, ha veszni akarsz, de roszat jövendölni kénytelen vagyok” ’s gyorsan eltávozott.

A’ péntek tehát csak veszedelmes napja a’ hétnek! sohajték, de még is ez előitéleten diadalmaskodnom kelletik. Igaz, nagy szégyen háromlott reám Nellivel történt kalandomért, de még is rettegni nem tudtam. A’ báróval nem is ohajtottam többé összejőni, bár rám sem ismert volna; de e’ végett borbélyt is hivattam, gavalléros barkómat^* leborotváltattam, hajamat új módira erőltetém, a’ szabóval más ruhát csináltattam, minden öltözetem ellenkező volt az előbbenivel. Épen pénteken készült-el új ruhám, eddig igen keveset mutattam magam’ a’ városban. Nellit látni sem kivántam, szerelmem iránta kialudt; természetem egyébiránt, megvallom, bár ha nevettek is, illyen: Ha valamelly lányba szerelmes vagyok, soha bút, bánatot nem ismerek, bár milly veszély fenyeget; de ha szerelmem’ tárgya reám nézve elveszett, fájdalmak kínzanak mind addig, mig szivem más lány’ láttára föl nem hevűl. Nellit szerettem, bú nem érdekelt, őt elvesztém, ’s búsulok, még egy leányka meg nem hóditja szivemet. De netán sokáig kelljen szenvednem, könnyen hajtom fejemet a’ szép nem’ rabigájába, hogy újra enyelgő legyek ’s felejtsem a’ régi kedvest.

Mondám, pénteken hozta haza a’ szabó ruháimat, ’s én sétálásra kiindulék. Ezzel a’ gondolattal tépelődtem: Valljon egy leány, vagy férfi szerethet-e egyszerre kettőt, de úgy, hogy egyik olly kedves legyen mint a’ másik? – Némellyek lehetségesnek állitják; én véleményökkel meg nem egyezhetem, mivel illy dologban nem vala még tapasztalásom. – Indulatom kitündöklött sétálásomban, komoran sütém-le fejemet; az elmenők nem is érdeklettek. Nagy melancholiámban a’ Királyutcza’ végére tévelyedtem, ’s elhatározám magam, búm’ enyhítése végett a’ Város Erdejébe sétálni. Az ég tiszta volt, a’ nap langyasztón hinté sugárait, minél tovább mentem, annál vidámabb levék. Gyönyörű út vezet az erdőbe, két felől terepélyes fasorok a’ gyalog menőknek hives lugosúl szolgálnak, középen a’ kocsi-út széles, ’s egyenes, jobb ’s balról a’ polgárok kertei finom izléssel mivelve; ünnep-napokon itt körűl belűl pezseg a’ sok nép, de most minden körültem olly csendes vala. Hallgatok arról, milly felséges sétálás esik itten. Beértem a’ Város’ Erdejét, ’s már visszamenetről gondolkoztam, midőn a’ lanyha eső húllani kezdett; reám nézve ez nem vala kedvező, féltém új módi ruhámat, ’s azonnal sietve befelé a’ városba tartottam. A’ csendes esőt zápor váltá-föl; gondolkodtam, jó lenne valamelly kerti házba betérnem, de míg eltökélném magam’ megpillantok előttem egy esernyő alatt menő férfit. Bátorságot véve hozzá közelíték, ’s könyörgöttem, ne sajnálná velem megosztani esernyőjét; a’ férfi meglett koru volt, szürke fürteit vállain lebegtető a’ szél, köszöntésemet nyájasan viszonozta, ’s kegyelmére méltatott. Jóvoltáért mulatnom kelle őt, néhány anekdotákat meséltem neki, a’ mi nem igen volt ínyére, utóbb a’ francziákra, ’s a’ lengyelekre fordítám beszédemet, tüzesen védettem a’ pártos nemzetet, majd mint egy hadvezér kormányoztam a’ lengyel-seregeket, majd szerencsétlenségöket egész kesergéssel terjesztém-elő. Szerencsétlenségök szerencséműl szolgált, az öreg úrnak megtetszettem, ő egy vala az igaz polgárok közűl, keblét föléleszté a’ lengyel-pártütés,^* nagy részvétellel viseltetett irántok. Szép két háza ékesíti a’ várost, ’s kertje az elsők közül való, most is ennek megtekintéséért fáradott-ki, ’s haza felé jövén, a’ sötét fellegek ellen esernyőjét magához vevé, ’s így engem is megmentett az össze ázástól. Lassan ballagtunk; a’ kerti gyönyörűségről kezdék disserálni;^* az öreg urat lankadttá tevé a’ gyaloglás, mellyért egy a’ város’ végén mellettünk elmenő üres bérkocsiba ültünk. Szinte könnyebbült szivvel folytattuk beszédünket, szóba jött a’ bérkocsik’ hasznos volta, kár, hogy hazánk’ ritka városaiban találhatók. Megállott a’ kocsi a’ polgár háza előtt, ’s ő kért mennék-föl, lehessen szerencséje házánál tisztelni; én igen hajlékony valék betölteni kivánságát. A’ szobában nője, ’s leánya fogadtak, kis szünet mulva frisítővel kinálának-meg; eszem nem az evésen, hanem a’ polgár’ szép leányán lebegett; első pillantattal szivem engedékeny volt mézes szavait mély rejtekébe fogadni. Brávó! gondolám, e’ kegyes angyal’ karjain járulok az oltár elébe, ’s valójában olly annyira elmerültem az illy képzetekbe, hogy az öreg úr’ néhány kérdésére visszásan feleltem. De ez semmit sem teve, észre vevé ő, mi szülte zavarodásomat, enyelgő mosolygással képzelte a’ bájos jövendőt. Nincsi, – így hívták a’ leányt – elmentemkor nyájas udvarisággal köszönt, ’s én előre szerelmet sejdíték. Az öreg úr jövendő látogatásimat magának kikéré, ’s én kegyelmesen megigérém, leginkább Nincsiért, kinek kendőjét, olly szerencsés valék, hogy a’ földről fölemelhettem, ’s ekkor pirosság futá-el arczait a’ mit szerelem’ jelének magyaráztam.

Most újra vig vagyok. Nincsi foglalta-el szivemben Nelli’ uralkodó székét. Báró ’s polgárlány közt nagy ugyan a’ különség, ’s jól leestem a’ magas polczról, de ezen nem törém agvomat. Nelli báróné, Nincsi pénzes, ’s épen ezt hajhászni volt mindenkor fő szándékom. A’ kopasz titulus helyett többet ér a’ tömött erszény.

Sokáig azon gondolkoztam, valljon lassanként haladjak-e Nincsivel a’ szerelem’ csalkerté-ben, vagy csak egyszerre megvalljam hogy érte lángolok, ’s nőmmé akarom tenni? Ezt végzém: Mivel Nincsinek névnapja leszen a’ jövő pénteken, akkor a’ szerelem-vallásra legjobb idő lesz; tehát a’ névnapi üdvözlés után fog következni a’ szerelem-vallás. Előre képzelém, Nincsit milly zavarodás fogja környékezni, milly bájolón fog zengeni „igen”t, milly fölséges leszen az első csók ajkáról, ’s miként térdelünk az öreg úr elébe, ’s ő ránk adja áldását. Boldog ábrándomból fölvert Bárdi, én örömmel adám tudtára az új ismeretséget. „Látom, szóla ő, akarattal sietsz a’ tátogó örvénybe; ugyan mit gondolsz, barátom, egy polgár-leányt nődnek venni, holott anyád alispány’ lánya volt, ha ő föltámadna sirjából, ugyan miként mentegetnéd magad?” – Azzal, felelék, hogy a’ XIX. században egy pénzes lány könnyebben meghódítja a’ szivet, és a’ házasságra hajlandóbbá teszen. Barátom, erről hallgassunk, hanem kérlek, a’ jövő péntekre készíts köszöntő verseket Nincsi’ névnapjára. – Bárdi megigéré, ’s én meghagyám, hogy minél hizelgőbbek legyenek; e’ nélkűl semmit sem fognak érni.

Péntekig vagy kétszer voltam Nincsinél, mindig egész megelégedéssel váltam-el tőle, különös vonzó erővel birt ő, szivemet olly könnyen elmeríté a’ szerelem’ árjába, mintha már többször practizálta volna. Teljesedni tapasztalom a’ báró’ mondását: „Nincs széles e’ világon egy lány is, ki szerelem nélkül 18 évet elhaladott volna.” Bárdi elkészíté a’ köszöntő verset, ’s pénteken reggel elhozta hozzám. Megütődve olvasom: egy szó sincs benne a’ szerelemről, semmi hizelgés, ’s épen olly sovány volt az egész, mintha valamelly öreg úr’ számára készíttetett volna. Szörnyen haragudtam reá, ő nevetett, ’s azzal mentegeté magát, hogy ez minden munkái között legjobb. Így ugyan kár neked a’ poësist csúfítani, nem gondolhatod-el azon injuriát, mellyet általa okoztál nekem; mondd most, mit miveljek, vers nélkűl nem mehetek gratulálni Nincsihez, köszöntő versem lett volna szerelmem’ előpostája. Bárdi a’ legnagyobb aggodalmak közt kaczagva hagyott-el. Reggel illendő gratulálni, vagy a’ névnap előtti dél után, ’s én még most sem meheték; ez ugyan sokat nem tett volna, én könnyen ki tudom magam’ menteni, de a’ vers, a’ vers hibázik. Minden almanachot fölkutattam, ’s hála érte! szerencsémre kilophattam egy iró’ köszöntését, remek volt volna a’ darab, ha érthettem volna, de a’ cadentiákért össze vissza facsart értelem homályos leve; én nem értettem, tán Nincsi meg fogja érteni. Leirtam a’ köszöntő verset, ’s gratulatióra készítém magamat.

Dél után megyek Nincsihez, ’s itt jelentik ide haza nem létét. Külvárosi kertökben mulatnak mindnyájan. Egy baj a’ másikat követi. Bérkocsiba ültem, hogy annál sebesebben oda érhetnék, de szerencsétlenségemre fele utamban a’ tengely eltört, ’s így kénytelen valék gyalogolni. Mennyit kelle kérdezősködnöm, egyik kertből ki, a’ másikba be, mig rájok akadtam. Nincsi a’ kertajtóban állott, én hevesen kezét ajkamhoz ragadám, mentegetém magam’ a’ késő elmaradásért. A’ gratulatio után a’ köszöntő verset átadám, Nincsi keblébe rejté, pirosság terjedvén-el arczain. Ezen gondolat villant keresztűl agyamban, valljon az ajtóban kire várakozott Nincsi? ’s könnyen elhivém, hogy szivepedés közt – utánam.

Bementünk a’ kerti házba; „éljen” kiáltásokkal fogadtak, én nem győztem eléggé fejemet hajtogatni, ’s csinálni a’ sok bókolatot. Poharat fogtam kezembe, a’ házi gazda’ ’s az egész uri társaság’ egészségéért kiüríteni. Magasan fölemelém a’ poharat, egy pár ékes constructioval^* a’ vendégekre köszöntem, minden szem száj rám bámula, én ezen megütődve, midőn a’ poharat számhoz érinteném, kiesett reszkető kezemből; a’ társaság hangos nevetésre fakadt. – „Istenem! kiálta Nincsi, az üveg’ darabját kezében tartván, az én legkedvesebb poharam eltört.” – Zavarodásom lépcsőnként nevekedett, hízelkedve simultam Nincsi’ keze után, ő a’ poháron bánkódván vissza-rántá kezét. – „Bocsánat kisasszony! rebegém lesütött fővel, kettősen kipótolom a’ kárt, ’s addig is töredelmességét fogadja-el a’ bűnösnek.” – Szószólóm volt az úri társaság. Nincsi megbocsátott, de ugyan mit meg nem bocsáthatna kedvesének. Ezen gondolattól hevülve örömemben poharat ragadtam, béke gyanánt kiüríteni. – „Halljuk! halljuk!” ’s én némán állottam, pillantatom összeütközött Nincsiével, faragott bálványhoz hasonló valék: de végre segít az emberen az okosság: „Éljen, kiálték, a’ kitől Nincsi az eltört poharat ajándékban nyerte!” – Halovány szín lepé-el arczait, meredten rám tekinte, észre vevém, hogy ujra hibáztam. Hevülve lába elébe térdelék, ő jajdulva hátra vonult – „Átkozott péntek!” dörmögém magamban, szegény lány’ lábát majd össze tiporám, hirtelenkedésemben rá térdeltem. Fölpattanék, ’s eltávozni akartam, de az úr nem engedett, ’s mellette helyt kelle foglalnom az asztalnál. Nincsi félszemmel tekinte reám, könyörgeni sem valék bátor, erről hallgattam, de a’ hizelgésnek nagy hasznát vettem; tetőtől talpig egyenként eldicsérém szépségét, tetszett ez Nincsinek, ’s megengesztelődni látszott. Vig tréfáim, enyelgéseim, anekdotáim, hízelgéseim, ’s több „éljen” kiáltások csak hamar elfelejtették a’ társasággal előbbi estemet, ezer névnapokat hörpöltek a’ poharakból a’ házi gazda’, ’s Nincsi’ egészségeért, ’s magok’ hasznokért. Fölkeltünk az ebédtől, vagy is a’ római coenától,^* sok fő megnehezült, a’ fiatalok egy egy fürge lánykát karjukra öltének, ’s alá, ’s föl sétáltak a’ kertben; nekem nem volt kedvem követni őket, mert Nincsit más’ karján szemlélém. Elvonulva egy hűs bokorba azon perczet lestem, mellyben egyedül marad, hogy magamat gavallérjául ajánlhassam. Hozzám közelített egy uracs, kérdé, tán az előbbi eset háborgat? Én hamarjában nem is felelhettem. – „Óh azon soha se törődjék, szól ő, a’ poharat Nincsi ez előtt két évvel egy jurátustól kapta ajándékban, kit igen szeretett, az ifjú megigérte neki, hogy elveszi, de változván a’ környűlállás, nem teljesité igéretét, ’s így Nincsi megcsalatva maradt. Hitszegőnek nevezi az ifjút, de az ajándékozott pohár mindig kedves volt előtte, ’s annak eltörése szivére hatott, még inkább megvala lepve, midőn az úr azon hitszegő egészségéért ivott.” – Kedves jószágától fosztottam-meg Nincsit, gondolám, tán szivem elegendő leszen veszteségét kipótolni. Ekkor megpillantám Nincsit egyedül, gyorsan hozzá sietek, karomat nyujtom, ’s ő elfogadja; először is fő dolgom volt előbbi vétkeimért bocsánatot könyörgeni; az angyal a’ földinek, kivált ha szivét birja, könnyen megbocsát. Kevés időre egy rózsaszállal visszajött Nincsi’ előbbeni gavallérja, megkinálá a’ rózsával, ’s Nelli elvevé. Én hevültem, izzadtam, fáztam, minden változás egy percz alatt kitündöklött arczomon. A’ gavallér bizonnyal értette, mi a’ nevelés, látván tüzességemet, szememből olvasván min törekszem, mély főhajtással eltávozott. Csak ez kellett nekem, szabadabban lihegtem, hozzá kezdettem a’ beszédhez, először is a’ szerelemről hosszasan értekeztem, előadám sokféle nemeit, demonstráltam a’ szív mint törekszik szerelemre; milly ösztön uralkodik keblünkben, melly szüntelen az édes érzetek után sohajtozik, ’s addig nincs nyugtunk míg szerelem’ igája alatt nem szenvedünk, ez volt az exordium, ’s már már ön érzetemet akarám kifejteni ; de mások felénk jövén, akadályoztattak; ezek ugyan eltávoztak, de én félbe szakasztott beszédemre vissza nem tudván térni, ujra előlről kezdettem, ’s midőn ujra szerelmemre került volna a dolog, megint mások miatt félbe kelle szakasztanom: így történt ez többször is, mignem jel adatott a’ haza-menetelre. Gondolám, az úton ezt könnyebben végbevihetem. Elindultunk. Én hosszas exordium után, melly sok fejtörésembe kerűlt, rá jutottam szerelmemre, de a’ csintalan Nincsi, észrevévén mire czélozok, szüntelen kérdésekkel ostromlott; meg kellett neki magyaráznom mi a’ szerelem, elbájolás, csók? Mivel pedig elfelejtém a’ logikában tanult definitiók’ módját, szüntelen példákat hoztam elő, mellyben én, ’s Nincsi mindenkor előfordultunk; ezért meg is haragudott reám, de haragját hízelgésemmel eloszlattam. Még most sem tudtam megvallani szerelmemet, a’ hosszu exordium, a’ sok definitio, és a’ hizelgés elemésztették az időt, ’s Nincsi’ lakásához érkeztünk. A’ vendégek mindnyájan eltávoztak, engem az öreg úr fölhítt. „Az úr sokat beszélt a’ szerelemről, szól Nincsi, tán most is hatalmában van?” – Csak akarnék, de nem lehet. – „’S miért?” – Lehetne ugyan, de nem szabad. – „Nem értem.” – Én utamban egy furcsa szerelemvallást koholtam-ki, ’s most talán használható. – Óh kisasszony, furcsa az én életem, atyám midőn haldoklanék, magához intett, kebléből elővont egy portrét, ’s kezembe adá illy szavakkal: Fiam, ha Pestre mégy, vidd magaddal e’ portrét, ’s csak az legyen nőd, ki ehhez hasonló leszen, de vigyázz, hogy minden vonások megegyezzenek; én mentegetni akarám magam’, de ő a’ földieket elhagyta. Sokáig szemlélgetvén, valójában a’ portréba belészerettem. – „Furcsa eset, szeretném látni azon csodás portrét,” – Bár a’ kisasszony hasonlítana hozzá: de nem, tudom nem fog; már egynek megmutattam, hozzá hasonlónak gondolám, de megcsalatkoztam, utóbb vevém-észre, hogy egy vonás különség van köztök. – „Kérem az urat mutassa” szól Nincsi ujságvágyólag. Én nem akartam, hogy annál fölebb hágjon kivánsága, ’s midőn tapasztalnám legnagyobb lépcsőjén vágyát, zsebemből elővonám zsebbeli tükrömet, ’s tettetett remegéssel átnyujtám Nincsinek, ez mohón kap utána, belé néz, vissza ütődik, ’s fölkiált: „Mintha hozzám hasonlítana!” – Óh bár, kiálték esengve, nézze-meg jobban a’ kisasszony, én, örökre hűséges leszek, én szeretem a’ kisasszonyt. – Nincsi még egyszer megtekinté magát a’ tükörben, ’s észrevéve tréfámat. „Óh valójában az úrnak igen kegyes atyja lehetett, az úrról föl sem tehetném, hogy hűségtelen volna, az illyen kép mindenkihez hasonlít.” – De most csak a’ kisasszonyhoz. – „Holnap pedig máshoz.” – Nem, nem! kiálték térdre omolva, az én szivem örökre a’ kisasszonynak tömjénez. – „Nem vagyok képes elhinni.” – Kérem, esdeklem, könyörgök! – „Mind hiában.” – Óh én boldogtalan! Kisasszony, fogadja szívemet, legyen nőm, ne fosszon-meg az örök boldogságtól, siromig hűséges leszek. – „Alig hiszem, meglátjuk, válaszolá hidegen, ’s mellékszobájába vonult. – Ah én szerencsétlen! kiálték térdelésemből fölpattanva, milly szégyen ez? tizenegyszer vallottam-meg szerelmemet, ’s mindenkor elértem a’ czélt, ’s most, midőn igazán szeretek, ez volt szavam’ járása, most megvetettek. – Jó éjszakát kivántam az öregeknek, tán legutóljára; föltett szándékom, soha hozzájok nem menni. Nevetve szállásomra jött Bárdi, ’s látván szomorúságomat, annál inkább kinozott. „Óh átkozott péntek!” gyakran kiálték-fel. Bárdi örvendett, hogy valahára elismértem a’ péntek’ hatalmát. – „Most úgy e ostoroz a’ péntek? szól Bárdi, most tölti rajtad boszuját, mért merted magad’ ellene szegezni.” – Urak, asszonyok, lányok, ’s valamennyen szavamat hallhatjátok, kiálték, csak a’ péntektől őrizkedjetek, gonoszabb ez, mint a’ mostoha. – Utálom már a’ pénteket, még csak egy próba van hátra, mert három az igazság, ’s ha el nem sül, akkor testestől lelkestől a’ pénteki előitélet’ vitéze vagyok, mellette harczolok, kész leszek érette vért ontani.

Lassanként multak a’ napok, a’ városban ritkán jelentem-meg, otthon fáradoztam a’ harmadik próba’ végbe-vitelén, már ajánlottak egy leánykát, szépnek festették-le, ’s dúsgazdagnak, levelet készitettem az atyjának, mellyben a’ hosszu exordium Ádámtól és Évától kezdődött a’ vízözönig, ’s tovább; mivel annál okosabb az ember, minél fölségesebben ír, tehát én valamennyi új magyar szót olvastam, hallottam, mind belé tevém, előre képzelve, hogy’ fogják dicsérni okosságát: „Fölséges levél, nem is érthetjük!” De minden fáradságom hasztalanná leve; szerencsétlenségemre csütörtökön találkoztam Nincsi’ atyjával az útczán, kérdezé, mért nem látogatom-meg őt? Szorgos dolgaimmal mentegetém magam’, ő szemembe mosolygott, ’s más napra ebédre hítt, ’s kért, meg ne vetném őket. Habozásomban kénytelen valék megigérni. Igy tehát a’ levelet pénteken nem tehetém a’ postára, meg-kellett várnom, mi történik Nincsivel, tudom csak új kinokat fog támasztani keblemben, ’s a’ péntek velem annál jobban érezteti hatalmát. Semmi, úgy is eleget tűrtem, tán ezen keresztűl esem. Nincsi volt tizenkettedik szerelmem’ tárgya, tőle még viszonérzetet is reménylhetek.

Igéretemnél fogva megyek ebédre Nincsihez, buzdult a’ vér keblemben, Nincsi’ látásától rettegtem. Beléptem a’ szobába, ’s benne senkit sem találék, szivem hangosan dobogott. Az asztalon kitárva egy könyvet pillanték-meg; nézem, mellette volt köszöntő versem, a’ könyv pedig az vala, mellyből azt kiírtam. Egész zavarodással olvasom köszöntésem alatt e’ szavakat: „A’ kivánat igen szép, kár hogy nem eredeti.” – Mire értsem ezt? tán azt akarja jelenteni, hogy lopott. Szinte eltávozni akartam, de bejött Nincsi, enyelgően viszonozta köszöntésemet, akartam szólani, ’s a’ hang elfojtódott; most én, ki olly hatalmas volt másszor, ki a’ beszédből soha ki nem fogyott, megakadtam. „Az úr búsul, szól Nincsi mosolyogva, minek a’ jele ez?” – Annak, felelék gyorsan, hogy a’ kisasszony víg; óh ossza-föl velem vígságát. – „Félek, ne osztán én legyek szomoru.” – Óh nem! – gyöngédeden megszorítván kezét – én szüntelen ügyekszem, hogy a’ kisasszony víg legyen. – „Még akkor is, ha kegyed mással nézeti-meg a’ portrét?” – Nem, azt nem fogom tenni. – „A’ szót könnyen meglehet szegni.” – Szavam szent! – „Hinni kellene azt.” – Hiheti! kiálték, ’s hirtelen átkarolám, Nincsi remegett, ’s válaszolni nem vala képes. – Ő szeret, gondolám, csak még is értek én a’ szerelemhez. Bejött az öreg úr, Nincsi kifejlődött karomból, én megütődve állottam, az atya nevetett. – Én szeretem az úr’ lányát, szólék, kérem, adja nekem nőűl. – „De ha én nem szeretem” – közbe szól Nincsi. – „Úgy, felel az öreg, eleget nem tehetek.” Még egyszer fölkiálték tűzzel. Nincsi hallgassa-meg a’ könyörgőt, fogadja-el szivemet. – Az anya bejött, én sokáig peroráltam még Nincsi előtt, a’ mennyit tudtam, mind egyre halmozám, csak lenne foganatja, a’ két öreg mosolygással hallgatta beszédemet, mellyre Nincsi rá felelt, és én viszont, mintha valamelly jelenést játszottunk volna-el a’ színdarabból úgy tetszett az öregeknek; köztünk erősen folyt a’ vita, egymással meg nem egyezhettünk. „Elég, szóla az öreg, a’ néző-játék’ vége jó szokott lenni, itt is szükséges a’ fő személyeknek a’ boldogulás.” Ekkor megfogja kezemet, összeteszi Nincsiével: „Éljetek boldogúl, legyen rajtatok atyai áldásom.” – „Áldás!” kiálték, Nincsit karjaim közé kócsolván. – Óh istenes péntek! – „Péntek? mondának az öregek, jaj szerencsétlen leszen a’ mi leányunk.” – „Nem, nem” felelék, ’s alig tudtam velök elhitetni, hogy a’ péntek nem különös nap, hogy én megczáfoltam az előitéletet; kevésbe mult hogy még Nellivel történt kalandomat is nagyobb confirmatio végett el nem beszéltem.

Boldog vagyok. Bárdi’ kiirtotta kebléből az előítéletet, pénteken megismerkedett egy leánykával, belészeretett, ’s pénteken megvallá szerelmét; jó választ nyert, ’s igy mindketten pénteken tartottuk lakodalmunkat. Én boldogul élek, Bárdi megelégedve. Árnyai Nellivel érezteti kevéssé féltékenységét, de az kerűli az alkalmat, melly őt fölbuzdítaná e’ gonosz szenvedelemre. Három az igazság, ’s meg vagyon czáfolva a’ pénteki előitélet. Irtsátok-ki kebletekből ezt, atyám’ fiai, ezen napon jó, rosz történik, mint a’ többieken is. Éljetek mindnyájan úgy, a’ mint én élek Nincsivel; a’ pénteki előitélet’ megczáfolására ne szánjátok-el magatokat. Hajh! sok bajba kerűl az, ’s ritka leszen olly szerencsés, hogy jutalmúl egy szép lányt, és száz ezeret nyerjen!

Eszti koppantott, ’s eloltá a’ gyertyát. Félve akara vele a’ konyhára futni, hogy meggyújtsa; mert apja egész étvággyal foglalatoskodék épen a’ délről maradt hideg lúdczombbal. De az öreg’ figyelmét most valami csillogás voná magára a’ sötétben, ’s gyermekkorából még holmi boszorkányos mesék’ rémes jeleneti lebegvén lelke előtt, felejtve kedves falatját, nem minden szorongás nélkűl kérdé leányától: látná e mi fénylik ott az ablakban? „A’ kandúr” felele kis zavarral Eszti, féltő pillantatot vetve az ablakra ’s kisuhant; az öreg pedig boszúra fortyanva a’ macska ellen, melly őt tulajdon szobájában ijesztgetni meri „siccz te!” rivalkodék, ’s erős lökéssel hajíta feléje a’ lerágott koncczal. Eltünt erre az ablakból árnyék és fény, lassú csörtetés hallék a’ kertben, ’s valami boszús halkkal ejtett emberi hang, mellyet az öreg macskamorgásnak veve. Jó ízű döczögő hahotában lelé a’ világothozó Eszti a’ már megbátorúltat, ki fennen dicsekvék milly’ jól találá, ’s mint elijeszté ablakábol a’ vén kandúrt. Gyenge mosolygás vonúla a’ szép Eszti’ bájajkaira is, melly mindazáltal inkább beillett volna fogfájást jelentő kínos vonásnak: de erőszakot kelle indulatin tennie, mert apja örömest látá más’ jó kedvét is, mikor ő nevetett, ’s illy ritka furcsaságú esetet bűn lett volna mellette egykedvűleg nézni. Eszti szorongva tekinte ki az ablakon, honnét elriasztatott a’ kandúr, jól tudván, milly kedves czicza lesé onnét az öreg’ álmát, ki ma, boszújára, a’ tetemes lúdczombbal vesződés közt később akará máskornál nehezítni pilláit. A’ czélról visszaütődött koncz még ott vala az ablakban, mellyel, mint bús emlékét e’ szerencsétlen estének, midőn vigyázó gondossággal akarná Eszti köténykéje alá emelni: nagy sikoltással riada vissza apjához, mert kis kezecskéje mérges fogak közé juta, mellyek vérnyomokat hagyának bőrén a’ kényen nevelt leánynak. Egy komondor rég vesződék már a’ csont’ kivételével az ablakból, ’s most egyszerre fosztatni látván magát a’ kedves prédától, boszúsan kapa a’ kis rabló kéz után, melly ijedtében még jobban megszorítván konczát, annak még is urává lőn, ’s gondos figyelemmel rejté azt apja’ szemei elől kis köténykéje’ zsebébe. Az öreget hajborzadva ugratá-fel székéről a’ szokatlan morgás ’s leánya’ sikoltása; az elűzött kandúrban hatalmas boszorkányt gyaníta, melly boszúlni jövend a’ méltatlan bánást; ezért viaszgyertyákat gyújtata, tömjénnel ’s szentelt ágakkal füstölteté szobáját, ’s hosszú imádsága után döbögő szívvel adá magát nyúgalomnak. Képzelő tehetsége szerencséjére csekélyebb volt napi csúszás-mászás alatt megtörődött nagy testénél, ’s így kora hortyogás elnémítván fülében az elébbi dorombolást, sikoltást, békét hirdete a’ háznak. Nyugton is leve minden; Eszti sétált csak bizonytalanságban a’ folyosón; mellyet kellemesen világita a’ kelő hold, ’s némi bátortalansággal küzde: merjen e ez eset után kertjébe a’ tán rá váró hívhez menni? – a’ mint egyszerre uj riadat döbbenté-meg szivét. Apja’ szobájában zörgést ’s egy kiáltást halla, hasonlót a’ tél’ sivatagaiban ordítozó farkaséhoz, melly hiában nézdel éhgyomorral kivánt préda után a’ hó’ fehér fátyolán. Ijedve rohan-be Eszti is, mi érhette apját, ’s ez ekkor már a’ szoba-középen térdeple, görcsösen vaczogó álla közűl ördögűző szavakat mormolva. Az ablakban egy fekete macska üle, morogva ’s fogai közt tartva a’ nagy lúdczombot. Eszti mindjárt átlátá a’ dolgot, mert köténye is, mellyet apja’ ágya fölé a’ fogasra akasztott, lerántva a’ földön hevert. Ennek zsebébe volt t. i. az elébbi ludczomb rejtve, mellyet a’ macska félig kifityegni látván, érte az ágycsúcsról egy salto-mortálét teve ’s vele eggyütt a’ nyugton alvó öregre rohant-le. Képzelhetni most ennek rémülését felriasztatva álmából a’ zuhanás által ’s meglátva a’ macska’ fogai közt a’ lúdczombot, mellyet elébb macska’ képében kísértő rosz lélekre mere hajítani. Eszti nem nyugtathatá-meg apját. Fél éjet vele kellett virrasztania ’s bepókhálózott nagy kapcsú szent könyveket forgatni, lelke’ nyuglatására a’ megfélemlettnek. –

Potrohos Tóbiás – e’ néven ismerte a’ környék öregünket, ki első tekintetre hagyá gyaníttatni öles átmérőjű bikkfákkal vetekedő hasáról a’ boldog asztalt – árendás vala gróf Milmaynak egy pusztáján. Törhetetlen szorgalom ’s tudás a’ világhoz, mit mások hamislelkűségnek is szoktak itt-ott nevezgetni, meghizlalák testét, ’s erszényét az egykori szük zsebű sovány ifjúnak. Serdűlő korában czél nélkűl tébolyogván szerencse-vadászaton a’ gazdag honban, az említett grófnál egy falka ludat veve gondja alá, majd utóbb egész majorság kezére bizaték. Tóbiásunk csak hamar felfogá a’ legokosabb számolás’ mesterségét, mellynek alap-törvényéűl tevé, hogy minden negyedén az évnek, midőn számolnia kell, egy pár libácska, egykét iccze vajacska, vagy egy kosárka tojás legalább fennmaradjon, melly csakhamar tulajdon számadása alá menjen, úgy, hogy rövid időn két protocolumot kellett vezetni szorgalmas majorosunknak, mellyeknek egyikében kedvtelve nézelé sokszor ön kis gazdasága’ nevekedését, szemessége’ – mint szereté hinni – ’s fáradozása’ hű jutalmát. – Jónak látá helyeztetésén a’ baromfiakat szedő német tyúkászokkal is szép barátságban élni, kikkel tüstént vérségbe, sógorságba keveredve, úgy adá lúdjait, mint ő akará, ’s atyafiságból megtevék kis haszonért sógorai, hogy lúdjai’ árát mindig kevesebbre mondák mint fizeték, melly, ’s más hasonlón kedvező környűletek olly karba helyezteték majorosunkat, hogy már innep napokon pejhes kabátjából kitisztulva az udvari szobalányok’ szeme is megakadhata rajta, ’s házasság ötlék eszébe a’ merész tökéletű ifjúnak. Evvel meg is veté jövendő szerencséjének erős talpkövét. – Úgy negyedik kéz által értésére esék, hogy a’ kastélyból egy szobalány nyájas szemekkel látná, ’s az uraságnak is bizonyos kedve telnék e’ frigyben, mellynek utóbb még többet is fogna köszönhetni. Vérszemet kap erre az ifjú lángra gyúlt majoros, ’s innepi köntösét felöltve ballag – mert nem repülhete munkás fáradságában a’ remény’ ’s szerelem’ nem ismert szárnyain – kegyelmes urához a’ grófhoz, megkérni Lénit, az ismert szorgalmu szobalányt, segítő társúl foglalatosságiban. Kedves választ kapa a’ gróftól, drága grófi gyürűt jegybe a’ szép mátkától, ’s pár hetek mulva csinos fiatal menyecske diszesité lud-zajos udvarát. Ez idő óta némi magasabb rangban látá magát Tóbiás; az új asszony új ismeretséget, diszt ’s rendet vive a’ házhoz. Lassúdán nevekedék a’ kettős szorgalomért fizetése is; ’s a’ mi több, a’ gróf maga elég kegyes volt néha meglátogatni szegény lakában az új párt, ’s ha illyenkor elhivák vagy kin tarták is foglalatossági a’ gazdát; megelégedék az ifjú asszony’ jelenlétével is. – Tóbiásnak e’ tiszteltetésre némi büszkeség kezde ébredezni keblében, mellyet eddig más indulat ugy sem igen lakott. Már nem ő köszöne előre a’ többi cselédségnek, elfogadni vala csak még nyájas a’ neki tett köszöntést. A’ gazdag asztalhoz szokott feleség jól tartá férjét, mert volt is miből, ’s színesedni, hasasodni kezde a’ száraz ifju; szóval, beillék már uradalmi ispánnak, ’s ennek meg is tevé hasonlíthatatlan kegyű ura hű szorgalma’ tekintetéből, penzióba tévén előle az öregebb szolgát. Mások mást beszéltek, de ki győzné a’ világ’ sokféle beszédét hallgatni! Tóbiás erősen hivé ön érdemét e’ kegyelemre, ’s ön becsünk’ érzése is már némi méltósággal ruházza valónkat. Tóbiás új pályáján is jónak vélé szorosan az előbbi időktől szabott sinórmértéken menni, ’s rövid időn szebb lovakon járt grófjánál, ruhát szinte Pestről kezde hordogatni, ’s felesége is a’ deli ispánné asszony mérkőzheték már a’ vidék’ dámáival, kit holmi grófi ajándékok még szemlátomást ki is tűntetének a’ többi között. – Áldá sorsát Tóbiás, melly olly pusztán ’s olly hontalan, vagyontalan bocsátá őt útnak, ’s épen jó magyar ország felé; mert mit most ketten hű nejével keresének, meg is kaparítá azt; nem úgy, mint, ki könnyen örökölt javait még könnyebben szokta elfecsélni. Meghalt most egy pusztáján árendása a’ grófnak, ’s megkinálta kedvező kötések alatt vele Tóbiást. Ez mindenben kegyes uraságának akarván tetszésére lenni, elfogadá a’ zsíros ajánlást, ’s árendás leve a’ vigadi pusztán, mellytől csak azért mutatá némi vonakodását, hogy azon szobában, mellyből előzője kihalt, kelle laknia. Tett azonban az uraság’ nagy lelke erről is, ’s év’ multán csinos mezei epűlet álla az előbbi sárfészek’ helyén, külön osztályokkal gazdának és asszonynak. ’S itt nyeré a’ tisztes potrohos nevet Tóbiás, mert a’ jó élet csakugyan hasán mutatkozék leginkább; itt nevelé serdűlő leányát is a’ szép Esztit, kit felesége elhalván szinte nem rég kapa vissza grófja’ udvarából, hol mintegy nevelésben különös tekintetből elhunyt anyja iránt gyengébb korától fogva tartatott. – Eszti, a’ szép árendás leány, csakhamar megelőzé hírben apja’ hasát a’ környéken. Természettől szépen idomítva, ’s kimivelve a’ grófi udvar’ finomabb nevelésében, repkedő ugyan, de ártatlan ’s meleg szívvel ajánlkozva, rövid időn ismerős lőn közel és távol a’ vigadi puszta’ leánya, ’s számos útasok térének-be, gazdasági szemléletek’ ürűgye alatt, az egykedvű potrohos gazda’ pusztai házába. Lassanként kezdé figyelmeztetni a’ mindenünnen tóduló dicséret, a’ hallatlan részvét leánya iránt, ’s vágy, tán éltében első, kezde serkedni keblében, leányát idővel nagyságosnak láthatni. Ezért elég kedvetlenűl vevé Bokrosinak is, a’ gróf’ egy új ispánjának szomszédságát, mert ez egy innepet is el nem mulaszta, hogy át ne lovagolna Esztihez, kiért lángra gyúla ’s kinek megnyerésével kecsegteté is magát, nyájas pillantatokkal fogadtatván eleinte a’ kecses lánytól. –

Azonban hetek ’s hónapok változást hozának a’ dologba. Báró Özöndi nyári lakásra jöve szomszéd kéjtári uradalmába, mi új zajt, új életet terjeszte a’ vidéken. Maga a’ báró, szenvedélyes barátja a’ színjátékoknak, kis színházat állíta jószágán, hová a’ környék’ urait is behívá. – Sok vig esték hagyák vissza emlékét lefolytoknak. Tóbiás nem veve részt e’ vígalmakba, nem ezeknek lévén keble teremtve, de lelkében irtózott is tőlök, mellynek oka lehetett, hogy éltében egyszer színházba menvén, szerencsétlenségére épen a’ „Bűbájos vadász” adaték,^* ’s a’ benne előjövő sok föld alatti ’s fölötti lelkek annyira megrázkódtaták, hogy most is még hideg borzadás futja végig hátát ha rájok eszmél. Esztit át engedé egyszer meg is menni Elíz grófnénak, volt grófja’ kisasszonyának kértére, nagyon megtisztelve érezvén magát e’ szerencsével. Eszti örűlt a’ leendő látványnak, Elíz mulatá magát apró gyermekeskedésivel, ’s hamar lefolyt a közel-út, villámként reppent át a’ jól töltött este, de fájdalom! kedvet, nyugtot ragadva magával. Eszti illy bájost, illy vonzót, mi olly kedves érzelmeket költ az édes háborgású kebelben, hű sohajtatot ’s meleg könyet csal-ki a’ részvevő szivből ’s meglepett szemből, éltében nem láta még, egész lélekkel függe tehát az adott darabon, vagy magát is csalva tán inkább a’ darab’ hősén. A’ szépség, jóság, a’ magas, a’ felséges’ ideáljához most kezde emelkedni először még gyenge, de fogékony lelke, mélyebb eszméletekbe kezde sűlyedni, ugy, hogy elragadtatott lelke alig találá-fel magát játék’ végével a’ közéletben. Képzeti szokatlan magasságú vidékeken szárnyalának, kedvét csendes némaság váltá-fel, keble feszűltebb leve, fojtogatá valami a’ kis szivet, melly eddigi szabadságában nem tűrhetvén a’ hurkot, melly rá vetendő vala, meg-megdöbbent mintegy felriasztva asszonyát, – majd ismét csendes hullámú patakként édes ömledezéssel tolá a’ hevűlt vért erein végig. Szótalanabb leve a’ vissza-út, mint jövet. Elíz hasonló érzések közt, de biztosabban, de jártasabban látszék őgyelegni. Esztinek éltében először vala ohajtott a’ némaság. Legmélyebben Bokrosi érzé ez út’ nem vélt foganatját. Esztije egykedvű, hideg kezde lenni hozzá, elvesztve gyermekes elevenségét többnyire kertje’ magányait bújá, de koránt sem ő, (maga sem tudá mi?) fogá igy lépen az egykori csintalan eszméletet. –

Igy űle egy estve néma dologtalanságban, fejét kezére hajtva kedves helyén, bús fűze alatt kertében. Ismeretlen édes vágyaktól epesztett lelke néma éldelettel függe kedves képein a’ boldog multnak, szűk vala keble érzelmeinek ’s bús sohajtatok – mind a’ csillogó estét viszaidézni vágyók – könnyitének a’ nyomott szíven. Egyszerre lassu csörtetés voná magára meglepett figyelmét, ’s egy kép tünék-elő a’ fák közül, félig ismert, mint álomban látott jobb világi lényé. Szorult lélekzettel alig fogadhatá a’ mézzel ömlő köszöntést Eszti ’s inai remegve halaványon rogya-vissza ülésére, mert az ismeretlen Vilmos volt, a’ minapi estén látott szindarab’ hőse. Kezdő szerelem nehezen szőhet kölcsönös beszélgetést két rokon lélek közt; bizonyos tartózkodó fontolgatás a’ legigézőbb szinben tünhetni-fel a’ kedves előtt, tartja darabig lekötve nyelvünket; de annál édesebb fecsegő lesz az első behatás’ kötelékeiből szabadulva, midőn sejtve már a’ kívánt bájolást a’ messze gyanított bóldogság’ első forró érzete lehel hangot a’ rebegő ajkakba, ’s ez vala ifjaink’ sorsa. – Magasan álla már a’ telt hold, a’ csendes puszta felett, midőn Vilmos meleg kézszorítással bucsút vőn a’ képzelgések, remény, és szerelem’ boldog egében dicsőűlő leánytól. Tóbiás rég nyomá már tetemes nyoszolyáját ’s Esztinek szokása vala különben is apjának lefekte után még egyet sétálni kertében ’s így a’ boldog szerelmesek akadály nélkűl szedheték kölcsönös érzelmökben boldog jelenjök’ virúló rózsáit. Rajzolhatatlan az éldelet, mellyel egymás lelkén csüggtek ártatlanságok’ homálytalan csillaga alatt szerelmesink. Kölcsönös fogadások, remény-szikrák’ élesztése, ’s különféle kinézések egy mennyei idővel közelgő jövőbe, rövidíték a’ kevésre szabott órákat. Eszti gyúlékony lelke elkapatva a’ finom művész’ fellengésitől, ideálok’ világában járdalt, hol csak Vilmosát látá ’s szerelmét, a’ művészség’ rózsa-pályáján Thalia’ temploma felé könnyű szárnyakon lebegni ’s fogadni az istenasszony’ oltáráról az érdemlett koszorút, melly országos koronáknál drágább. Vilmos ajánlást tőn egykor Esztinek fellépésével a’ szinre meglepni a’ bárói házat. Ragyogó szinekkel festé a’ művészetek’ e’ legszebbikét – ideálját a’ többinek, – ’s elég szerencsés vala édes szónoksága elfogadtatni Esztivel az ajánlást, ki ezentul csak e’ gondolatnak élt, ’s kedves táplálékot leltek benne képzelgései. –

A’ szerep már birtokában, sőt fejében volt a türelmes mester mellett könnyen tanuló leánynak, ’s a’ játék a’ közelebbi vasárnapra határozva, midőn a’ kedves lesben álló Vilmost olly szerencsétlenűl éré a’ veszedelmes markokból hajított lúdczomb. Tóbiás, kinek a’ darab idő óta hallott éjjeli csoszogásokra már ugy is résen áltanak fülei, felriasztaték kedves nyugtábol a’ mult estei lúdczombbal kísértő macskától. Félelmesebb leve ez idő óta, minden levélmozgásra a’ fekete kandúrt várá a’ lúdczombbal kapott sérelmet boszúlni, ’s borzadott ha vissza-tekinte a’ múltba, mellyben olly sok lúdlábak, ’s néha olly furcsa utakon, fordulának-meg kezein. Felébrede a’ kisbiró sürgetni a’ ludak’ árát, ’s az egész esetet isteni büntetésnek vevé, mellyel bűnbánásra inté a’ lúdczomb, ’s sátánként ijeszgeté a’ fekete kandúr. Eszti is sokat csökkent reményiben. Éjfelekig kelle olvasnia apja’ ágya mellett, míg álmot csalhata gondos őrt álló pilláira, ’s Vilmos mindeddig nem mutatá magát; pedig a’ játék’ napja közelgete, ’s ezer aggódás vívá lelkét: nem vévé e sértésnek e’ balesetet, vagy tán szemét is kiütheté a’ sulyos ludczomb? Tóbiást üldözé lelke, ’s nem állhatva szorongó kétségeinek ellent, grófjához siete bepanaszlani sorsát, hogy a’ pusztát kísértet járja, éjjeli nyugalmat rabolva egész háztól, ’s kiváncsin tudakolá: nem vett e a’ volt árendás illyeseket észre? vagy tán bűnben lélekzve hagyá itt a’ földet, ’s feloldatását munkálja most borzasztó jelenéseivel. A’ vig kedvű gróf kapott a’ tréfán, ’s gondolni lehet, hogy még nyúgtalanabb szívvel tére-meg Tóbiás; ’s nem egy éjjel riasztaték-fel dióhajban kopogó macskáktól ágya körül, ’s nem egy éji concerttel tisztelteték-meg, mellynek siralmas macskanyifogása lélekrázó vala Tóbiásunknak. Kegyesebb vala Elíz grófné, nyájas kegyű kisasszonya a’ grófnak. Egy délután átkocsiza ez Vigadra, hogy szétnézzen a’ házban, ’s Tóbiást’ eszméltesse, ha lehet, tévedésiből; de még egy különös sötét gyanú is vevé ez utra, melly Tóbiás’ meséje óta rémesen kezde keblében kelni. Esztit magát lelé a’ kertben, most is még szerepét próbálgatva a’ fák alatt. Elízt meglepé e’ csodás viselete a’ lánynak, ’s kiváncsin kérdezgetődék iránta. Szemérmes pirulat lepé a’ lány’ arczát. Most először vonatva kérdőre lépése felől, gyanítni kezdé, hogy ebben más tán kivetőt is lelhetend. Görbe kerengős után nagy lelkétől erősítve a’ grófnénak, kivallá, hogy ő a’ színész-társaság’ igazgatója által fel van kérve egy adandó darab’ játszására, ’s hogy ő ebben különös kedvét lelné, hogy a’ szép lelkű művész már gyakran meg is látogatá e’ kertben, hol igéreteket, fogadásokat tőn, ’s ő – hiven viszonzá esküit. „’S mellyik az?” kérdé hévvel a’ grófné. „Vilmos – mondá vontatva a’ leány – ki azon este, mellyen nagysáddal látánk a’ darab’ hősét olly bájlón adá!” Elíz’ szemei elsötétülének ’s sápadt képpel rogya a’ gyepágyra. Gyanúja igen is megvalósult, fátyolt vona-le előle az őszinte leány egy képről, melly gyilkos jelenéssel borzasztá lelkét. „Már egy hete nem láttam” folytatá Eszti könnyűlve, hogy, mint vélé, rokon kebelre lelt a’ grófnénál. – „Mert egy estve midőn szokásaként az ablakból lesné vacsoránk’ végét, apám macskát sejtve képében, fejbe dobá egy nagy lúdczombbal, most már nem tudom az sértette e meg, vagy – – ?” Itt elakadt, mint egy véletlenűl bukkanva a’ kétség’ örvényére, melly még elnyelheti. Elíz hévvel szoritá-meg kezét a’ szánt leánynak, ’s „vigyázzon Esztikém! igy feddé, apja kísértetekről panaszkodik, ’s én bizonyossá tehetem, hogy kísértet, pedig veszedelmes leskődik szíve után!” Evvel komoran bucsút intve vissza kocsizott.

Eszti’ lelkének fejthetetlenek maradának a’ rejtélyes szavak. Ő kísérteteket apja’ beszéde után csak macska, fekete kakas, ’s több effélék’ képében képzelt magának, ’s már ezekre sem adott sokat; hogy szép ifjú’ képébe is rejtőzhetik kísértő lélek ez kis fejecskéjében meg nem férhete. A’ dolgot szó szerint véve, bátortalanná kezde lenni; mert hisz’ Elíz grófné is azt mondá, hogy kísértet leskődik utána, pedig ő már sokat tanulhatott nevelőitől. Némi borzadással lepé-meg a’ közelgő éj, ’s nem kis szorongással tekintgete apja’ ágya mellől gyenge szellő’ átlebbentével is ablakára. ’S most apja már szenderegvén, kiejti kezéből nagy könyvét, kísértet kukucskála-be künnről, mintha egy halálfej bekötve kendővel nyögné ott panaszit. Tán Vilmost ölé-el a’ gyilkos dobás, ki váddal jelent-meg kedvese’ ablakán? e’ gondolatra felsikoltva dőle apjára, kit lelketlen életre ébreszte ez eset. A’ lélek eltünt már az ablakról, de borzasztóbb jelenés válta azt fel. Futó zaj, ’s macska-nyávogás közelge az ablak felé, mellyen üveget zúzva rohant-be a’ zaklatott fekete kandúr, utána egy fehér pudli vicsorítá-be fogait. Új álomba, inkább tompa ájulásba sűlyeszté ez a’ végitéletet gyanító Tóbiást; de hizelgve kerese menedéket asszonyánál az ismerős kandúr, ’s Eszti szabadabban kezde lélekzeni! Merész szivvel tekinte-ki az ablakon, ’s ott állt egy fa alatt Vilmos. Felejtve a’ kísértetet, felejtve a’ halál’ árnyait, szorult lélekzettel lopódzék-ki a’ réglátott kedveshez, ki tán a’ játék iránt jöve értekezni, míg apja párnái közé bújva zsibbasztó álmát alvá, – ’s csakugyan ő volt. Szeme alatt sérté-meg a’ minapi rosz csillagu lúdczomb ’s eddig ki nem jöhete sebe miatt. Az igért játéknak holnap kell adatnia; de közbejövő környűletek elhalasztaták, ’s ezt jöve habozva jelenteni a’ sajnáló leánynak Vilmos. A’ macskát vele jött ebe ugratá-be az ablakon, ’s igy kísértettől nem kellett Esztinek félnie. De némi idegenkedő hidegséget veve észre a’ máskor lángoló művész’ szavain, ’s azon ok, hogy holnap az ifjú báró Elíz grófnéval kézfogóját fogná tartani, furcsa egybefüggésben látszék előtte a’ multtal. – Azonban Vilmost a’ közelgő éjfél haza inté, ’s Esztinek ki nem elégitett kiváncsisággal ’s aggódás közt az el nem sült kedves plánon kelle nyoszolyájába nyúgtalan dőlnie.

Elíznek csakugyan másnap leve eljegyeztetése az ifjú báróval Érkúton. Délután hajtának-el vig robajjal a’ csinos nász-hintók a’ puszta mellett vivő országuton. Félénk pillantattal tekinte-ki Eszti is, megdobbanván szive, midőn az első hintóbán Vilmost sejté-meg; legalább sok hasonlót lele köztök ’s meg nem foghatá az egész dolgot. Tán ott adandják a’ darabot, igy töprenkedék, de mért nem vivé-el hát őt oda is? Aztán inas állta’ bakon, ’s maga csillogó magyar öltözetben; tán nem is ő volt; de nem lehete más, mert fekete flastrom boritá most is a’ lúdczombtól ütött sebet. Mind ez nyugtot üző bizonytalansággal hata a’ kétkedő lányka’ szivére, ’s feltevé, hogy visszajüvet jobban kikémlelendi. Egész délután ablakában asztalkája mellett marada néma eszméletekbe sűlyedve.

Dobogó szivvel várá Érkúton vendégeit a’ csillogó grófi mátka, ’s nem megütközés nélkűl hökkent vissza, megpillantva vőlegénye’ szeme alatt a’ fekete flastromot. Gondos szívességgel tudakolá elébb baját, aztán szorosabb kérdőre voná oka iránt. „Nagysád’ igéző szemei szurának sebet nálam szíven és arczon” – igy akará elenyelegni a’ dolog’ valóját, de a’ grófné meg nem elégedve a’ hízelgő tréfával valódibb képpel kiváná az ok-adást. „Ág szurá-meg vadászaton” – felelt most a’ szorongni kezdő báró, észrevehető pirúlattal, hogy mátkája előtt először is hazudnia kelle. „Nem lúdczomb lóga azon ágon?” kérdé jelentő mosolygással Elíz. „Igen – avval is hajgálódtunk tréfából –” monda meglepetett zavarodással a’ báró. „Még pedig ablakon-át” – tevé hozzá a’ grófné – „ártatlan őzikét lesve”. A’ báró sejté az árulást ’s titkon sugá nyomos szavakkal Elíz’ fülébe: „Az istenért, ne kivánjon nagysád atyám előtt zavarba hozni!” – „Mért akarja kegyed ezt tenni velem egész világ előtt?” kérdé keserű szemrehányással a’ grófné. Heves kézcsókkal akará engesztelni ’s végetvetni kellemetlen vitatásoknak a’ báró: de Elíz erősen űle bírói székében, ’s folytatá vallatni a’ kedves bűnbánót, ki szorult állapotjában most már négyszemközt számot ada tetteiről, de játéknak ’s tréfának fátyolával akará bevonni az egészet. „Tagadni nem lehet – igy menté magát – hogy szembetünt a’ ritka kellemű pusztai rózsa; de ezért szívhez, melly csak nagysád’ öröke, nem férhete. – Ál-képben egy pár kedves emlékű ártatlan estéket tölteni a’ tiszta lelkű leánykával, vala czélja a’ lépésnek. Azonban sorsomnak lúdczombbal tetszék eltiltani a’ szent helyről, hol, megvallom hibámat, játéknak vevém a’ szentséget.” Több illyekkel – de minden második szóban erkölcsöt, ártatlanságot, fedhetetlen lelket említve – kérlelé szoros itéletű biráját a’ báró, ’s „Azonban ez mind csak tréfa, – valódibb ’s nem hervadó örömek csak nagysád’ karjai közt nyilnak számomra” evvel rekeszté vallását. Elíz, kinek leginkább tettetett keménység vona olly birói komolyságot vonásira – hajlék az édes kérelmű bűnöst feloldani; csak azért is, hogy e’ bocsánat-adást a’ tán máskor gyarló emberi pályánkon könnyen történhető botlásoknál lelki ostor gyanánt használhassa. De Eszti hátra volt még, az ártatlan csalatott lányka. „Hogy ad elégtételt kegyed ennek?” kérdé keményen a’ bárót! „Elő Fogom segíteni jövendő boldogságát – mondá ez – elvétetem egyik tisztemmel, gondom lesz rá továbbra is” … „Óhó! esék szavába Elíz – ez felesleges jóság. Kegyetek igen hajlandók bizonyos esetekben a’ nagylelkűt játszani; azonban e’ szerencsét magamnak kérem átengedni. Most jőjön velem tüstént, ’s békéltesse-meg a’ szegény leányt magával. Fel van lázítva ben érzelem és képzelet, ’s ezt a’ férfiak igen szeretik csak játéknak, csupa tréfának venni, nem akarva sejteni, hogy az illy hideg szeszélyből ejtett gondatlan lépések alatt a’ leányszív’ remény ’s örömekkel dús édene rövid időn sivatag pusztává, rideg temetőjévé a’ volt vigalmaknak változik által. További szerencséjéről a’ leánynak majd én fogok gondolkodni!” Kebel’ mélyére hata a’ komoly leczke, ’s határozó pillantata a’ birói széken is ritka bájú menyasszonynak engedélyre inté a’ bárót, ki Elízzel egy előparancsolt kocsin, bámultára a’ meglepett násznépnek, kevés perczek alatt eltűnt a’ kastély’ udvarából. –

Eszti még ablakában űlt, várva vissza a’ hintókat ’s nem kevéssé döbbent-meg, betérni látván az urasági párt. Tóbiás karszékében, görcsös vonaglással rántván-ki szájából füstölgő pipáját, kísérteteket gyanítana, ha még jó magasan nem állna a’ tiszta fényű nap, vidám élettel ragyogva-le a’ vidékre. „Jegyesem’ hozom bemutatni – mondá a’ grófné Esztihez, ki kocsijokhoz siete – valami mondani valója van, mit nem vihet-el lelkén.” – ’s ezzel bemenének. Eszti ollyá lőn mint a’ fal; a’ meglepés, – a’ hasonlat Vilmos és a’ báró közt, a’ sebhely, szivére tódíták minden vérét, ’s szorult kebellel kinálá leülni a’ szép párt, mintegy halasztni vágyva a’ vész’ kitörését, melly lelket zúzand öszve ’s mellynek elő-jeleit igen is érzé már szorongó egész valójában. – Tóbiás a’ ludak’ árára eszmélt, ’s félénk őrt állata szemeivel az ajtón, nem jövend e fegyveres hajdú érte, mert még eddig a’ beszédből csak ennyit értett: nem viheti-el lelkén. – Azonban Vilmos, az ifjú báró, nyájas hódolattal, – mire a’ szépség’ bája gyakran magasabb ranguakat is kötelezni szokott alsóbbak iránt – kézen fogva a’ remegő lánykát: „Reménylhetek e engedelmet, szép Esztikém, a’ mult tréfáért?” – így kezdé – ’s elmondá, hogy ő lapponga a’ fellengős szinművész’ képe alatt, ki első látások’ alkalmával csak kedv-telésből adá a’ darab’ hősét, – őt sérté-meg a’ veszedelmes lúdczomb ’s most, mint Elíz grófné’ jegyese, hallván, hogy játéka többféle bal hiedelmekre ada alkalmat a’ háznál, kivánta felvilágosítani a’ dolgot, ’s bocsánatot nyerni a’ szép lelkütől, kit leginkább érdeklett az eset. Esztit kinos valóra ébreszté e’ hideg udvariság, zsibonga körülte a’ lég, erőszakosan tódula ’s ismét öszve szorult ereiben a’ vér, dadoga valamit eszmélet nélkűl a’ nyelv, mit igen hajló vala Vilmos csupa meglepetésből támadt zavarra magyarázni. – Eliz mélyebben pillanta bánatos lelkébe a’ leánynak ’s meghökkene az indulatok’ küzdésén, mellyek az ifjú’ lelket olly erős ostrommal vítták. Lágy érzelmeivel nemének közelebb állva Esztihez ismeré a’ szív-vágyok’ égető szomját, a’ megszakadt remény’ sorvasztó mérgét. Letünt mennyét a’ boldog szerelemnek, sötét poklát az első szívvesztésnek, melly tekintetekből félté a’ gyenge leánykát, nem fonnyad e le a’ tavasz’ lágy enyhében ápolt bimbó, megfúva éjszak mord szelétől? Sajnálá a’ lépést, mellyel még is tartozni hivé a’ sebokozót, enyhítésére a’ gondatlanul ejtett sértésnek. Megcsókolá a’ sáppadt ajkú leányt, hogy életet öntsön leereszkedő nyájassága a’ lélektelen testbe, ’s derűltebb szint öltve a’ beszédre, vigan próbála enyelgeni a’ már piruló lánnyal, kit szemérmes tapasztalatlanság ’s szerény érzése a’ hatalmasbbnak felette tiltának kifakadásoktól. Tréfás oldalát festé a’ multnak, hogy ébressze a’ lesújtott érzelmeket ’s könnyű szeszélyű viszonzásával a’ történetnek fedje az örvényt, mellynek szélén tántorga az áldozat, ’s minthogy már is könnyen veszi, edzé boldog felejtésre a’ leány’ szivét ’s csakugyan mig itt mulattak áttört Eszti szivén is a’ fergeteg; nyomai ugyan még láthatók valának szenvedő vonásain a’ szelíd arcznak, ’s nedves felhőkkel borúló Fényén a’ lélek’ tükrének; de reményt adhata már néha felmosolyodása a’ lépcsőnként jobbulásra, mellynek tökéletes helyreállását, illy ifjú szívnél kivált, az időre bizá Elíz. –

Vígabb váltá fel Érkutján e’ komoly jelenetet. Eljegyezteték még az nap nemesen számot adva eltüntéről az ifjú pár, ’s vacsora felett a’ lúdczomb sok tréfákra ada alkalmat. Megnyeré azt emlékűl Esztitől a’ grófné ’s fenyítő vesszőűl igéré azt tartani jövendő férjének. Irigylék neki ezt a’ nők, bizonyos gyógyszert hivén a’ lúdczombban, – ’s ezt a’ kérdést tevék: Valljon ha minden ablakból, hol szép leányt lestek férjeik, illy veszedelmes lúdczomb röpült volna ki, nem viselné e annak sebhelyét mindegyik máig is?

Tóbiás ez idő óta ifjudó erővel hordá nagy hasát, mert hiszen a’ macska kísértetből semmi sincs, de hogy halandó kísértet is ablakon át meg ne ijessze, leányát Bokrosinak, ki jó jövedelmű tiszttartó leve grófjánál, feleségűl megigéré, feledve örömében, mivel a’ ludakért sem zaklatja senki, az elszalasztott nagyságos vőt. Eszti szívén kapott sebéből üdűlni kezde, tompa sebhely borítá azt utóbb, gyengébb és mindig gyengébb szinekkel tünének-fel eszméletében képei a’ multnak, míg átesvén az ifjúság’ boldog ideál-világán valódibb örömek után kezde nézelni, mellyeket végre Bokrosinál, mint hű feleség ’s boldog anya, egészen fellelvén, tündér álom-lebbenetté leve az érzelgő mult az édes jelennek mennyei éldelletén.

Megjőnek ’s édesek az első ifjúság’ képzelgő álmai, de valódi izök akkor érezhető, ha már biztos szigetre szállva, csak messze tünelgő csillogásokkal fénylenek vissza szendergő érzékeinkre.

Ma huszadik napja mióta a’ fővárosban vagyok, ’s íme csak most adhatok még hírt neked magam felől, neked te kedves barát, ki olly meleg részvéttel vagy minden iránt, mi engem közel vagy távolabbról érdekel. Bocsáss-meg hallgatásomért. E’ különben is gyenge testalkatot a’ hosszas útazás annyira öszveroncsolá, hogy megérkezésem óta még ki nem léptem szobámból ’s e’ levelet is ágyból írom.

A’ báró, kihez ajánlóleveleim vannak, nincs itt. Egy hónapja hogy Erdélybe utazott, honnan csak a’ nyár’ elején tér-meg. Addig dolgaimnak nyugonniok kell. Kérlek, mondd ezt anyámnak’s nyugtasd-meg mind egészségem, mind az irant, hogy a’ hivatalba lépés fő gondom, ’s nincs szentebb és nagyobb ohajtás keblemben, mint azon gyanú’ megczáfolása, mellyet ellenkezőim támasztottak: hogy a’ hivatal nem nekem való ’s én viszont nem a’ hivatalnak. Tudod, barátom, miből erednek nálunk az illy nemű vélemények. Egy részről a’ szolgalelkűek kiáltozzák, hogy a’ szabadelműség nem tűri semmi nemét a’ függésnek, más részről a’ müveletlenség – tudatlanság inkább – kétkedik, ha az ollyan, ki egypár apró értekezést csinála, csinálhat e egyebet; mert előttük az ember közepszerűleg jó is csak egy nemben lehet. Szánd a’ bohókat, édes barátom, és nevesd velem; többet úgy sem érdemlenek.

Élj szerencsésen. – Anyám e’ napokban veendi levelemet. Változhatatlan híved

Szamosvári.

Egészségem még mindig gyenge: de tegnap orvosom’ biztatására elhagyám szobámat, hogy a’ te ügyedben, kedves barátom, végezhessek. Azonban szándékom nem lön kivánt sikerrel megjutalmazva. B ** tanácsos Bécsbe utazott ’s onnét nem haza, hanem Pozsonyba fog visszajőni, hol, mint mondják, az ország’ ügyeiről a’ két tábla közt tüzesen folynak a’ viták ’s a’ gyűlés’ végét előre megmondani nem lehet. Ohajtanék ott lenni ’s hallani a’ köz érdekű tárgyak’ fejtegetését; hallani Sopron és Pozsony, Borsod és Zala’ követeit, kik a’ köz hír szerint nagy díszei az alsó háznak. Egyvalaki, a’ napokban jövén onnét, nem győzött betelni magasztalásaikkal. Édes barátom! mi szebb, mint ember társaink’ ’s a’ közvélemény’ tiszteletében állani, mint annak érzete, hogy azon homlok, mellyet a’ nyúgalom’ órájában verítékeiből megtörlünk, a’ közjónak védelmében izzada. Bár minden érzeni ’s érteni tudná becsét az illy szép küzdésnek. De fájdalom… Te értesz mit gondolok, nem szükség azt tovább magyaráznom. Én meg tudnék halni gyönyörű álmaimért!

A’ jövő hónap’ elején felrándulok talán Pozsonyba, ha egészségem engedi, ’s akkor tudósítani foglak, mit monda B** tanácsos úr, ’s mit végeztem a’ tudva lévő tárgyban.

Kérlek, ne mulasd-el anyámat többször látni, neki nagy szüksége leszen rád. A’ jó lélek sokáig nem fogja feledhetni fia’ távollétét. De, édes barátom, te tudod, hogy nekem mennem kelle. Lelkem nem viselheté tovább a’ sorvasztó lánczokat; az az egy alakú mindennapi kör, az az elmekorlátoló élet, mellybe valék, szenvedhetlenné vált előttem. Testben és lélekben beteg voltam ’s csak még fél évet úgy tölteni, örökre elaludt vala bennem a’ szellemi jobb rész. Ahhoz, hogy én illy levegőben élhessek, képződésemnek más irányt kellett vala adni ’s valamivel hűltebb vérrel bírnom. Nekem tárgyak kellenek, sok és különnemű kültárgyak szellemi táplálékúl, és újság és örök változás, ’s ezt a’ falusi magányban hiába kerestem: lángjaimnak nem volt mire lobogniok, ön magokat emésztgették. Rám nézve tehát úgy van legjobban a’ mint történt vala. Hiányom egyedűl az, hogy egy szerető anyától ’s tőled távol estem; tőled, te rokon lélek, kinek szíve, elméje, béketürése az égtől magától látszanak azon czélra alkotva, hogy védangyalai legyenek életpályámnak.

Az ember, édes barátom, mi az ember? – Lelke’ müveltségében melly közel áll az istenséghez ’s a’ nélkűl hasonló, sőt alantabb van a’ mezőnevelte baromnál. Csudálni fogod miért mondom ezt: de várd-el hadd mondjam, mi adott reá alkalmat.

Ez előtt mintegy huszon két évvel egy vásott erkölcsű ifjú, neve Szépfalvi, ki igen gazdag szűlék’ egyetlenegy kényesen nevelt ’s ugyan azért korán elromlott fia volt, egy szegény de tisztességes ház’ leányába szerelmesedik. A’ leány eleinten vonakodik e’ szerelemtől: de később az ifju’ deli külseje, leginkább pedig dús gazdagsága meghódítják; oda igéri kezét ’s a’ menyekzői ünnep nagy pompával és örvendezések között megyen végbe. Fél évet töltenek egymással; a’ férj csak nejében látszik élni ’s viszont a’ nő csak férje’ szerelmében. Mindenki azt vallá, nincs boldogabb pár a’ két városban ’s mindenki örvendett, hogy e’ gyanús szövetség illy sok szerencsével ütött-ki. Azonban a’ nő’ szüléi hirtelen egymás után kihalnak; az ifjú házasok’ első szerelmi mámora lecsillapodván a’ férj lassanként visszaesett hajdani életmódjába. Eleinten elmaradozott fél ’s egész napig, később éjféli időkig, sőt egész éjszakákat házán kivűl tölte. Öszvegyüjté t. i. hajdani tivornyázó társait ’s kártya, bor mellett kávé és borházakban mulatta magát ’s bordélyban tölté az éjeket. A’ szegény nő eleintén fájdalmasan panaszlá, hogy így egyedűl hagyatik, később, napot, éjt keresztűl sírt; midőn férje haza vetődék, egymást érték mindkét részről a’ szemrehányások. A’ férj örök szidalmakkal illeté az ártatlant. Ő elrejtve mind magát, mind iszonyú fájdalmait a’ világ elől, néma szenvedések között húzott-ki öt súlyos esztendőt, míg végre titkos keserve elemésztvén, lassanként elhervada ’s midőn házassága’ hatodik ősze megérkeznék a’ lomb sírjára húllatá sárga leveleit. – Két árvát hagyott a’ megholt maga után. Egy kedves lyánykát, valódi mását szelíd, enyhe lelkének ’s egy eleven fiút. Apjok, a’ nem-ember, a’ két gyermeket egy rokonjokhoz adá nevelésbe, maga pedig elmerűle a’ pazarlás’ és tobzódás’ minden nemeibe. Eleintén eltékozlá saját vagyonát, később azt, melly anyjok után a’ két árvát illette volna. Midőn az árvák’ nevelő rokoni, gyanítva e’ pazarlást, az árvákat illető vagyont bírói zár alá venni akarnák, már az akkor nagy részében el vala tékozolva ’s alig lehete belőle valamit megmenteni. – Míg ezek történnének a’ két árva felserdűl, a’ lyányka gyönyörűen kifejlik, a’ fiú’ elmetehetségeinek szép jeleit adja ’s örűl a’ lélek ha rájok tekint, ’s látja rokonjok’ ápoló keze alatt mi tökéletes müvelődést vett a’ két gyönge sarjadék. Az ember imádná a’ gondviselést, melly a’ leggyámoltalanabb férget sem hagyja elveszni, ’s e’ két szerencsétlennek fennmaradására illy édes anyailag ügyel, de még a’ legfőbb bajnak nincs vége, halljad mi történik tovább.

Szépfalvi’ tivornyázó társai között egy fiatal ember volt – neve Walberg – gazdag bécsi kalmár’ gyermeke. Sokszor töltötték együtt az éjt, czimborák ’s egymás’ biztosai valának. ’S meddig ez tanuló éveit Pesten töltené, nem vala nap, hogy együtt nem voltak. Az ifju kalmárnak egy üreg atyja volt, ki épen akkor halálozott-meg, midőn Szépfalvi már mindenét eltékozlá ’s többé kölcsönzésekre sem volt a’ két városban hitele. Az ifju kalmár épen készülőben volt, ez előtt mintegy öt évvel. Bécsbe, hogy atyai örökét által vegye, midőn egy reggel nála Szépfalvi megjelen ’s kéri mennyre földre, segélje-ki végső inségeiből. A’ fiatal ember más napra halasztá válaszát, ’s ekkor kinyilatkoztatá, hogy leányát halálba szereti ’s ha neki adandja nőűl, bajainak nagy részéből ki fogja segélni. Könnyen képzelhető, hogy Szépfalvinak ez ajánlás felette kedves volt. A’ viszonigéretek megtétettek. Szépfalvi Bécsbe utazott az ifjúval, hol egy jókora summa pénzt tőle felveve. De a’ felvett pénzzel nem vissza Pestre jöve, hanem a’ helyett, nehogy hitelezői öszverohanjanak, egy kalandozást tőn Németországba. Ez előtt mintegy másfél évvel írt levelet lyánya’ gyámjának, hol jelenté, hogy lyányát férhez szándékozik adni. A’ leány’ gyámanyja, jól tudván milly idegen szeretett gyamítványa az ifju kalmártól, eleinten titkolá e’ szándékot: de később a’ leány még is megsejté, ’s a’ gyűlölet az ifjú iránt még inkább felébrede benne ’s mert ismerte atyját ’s nem láthata egyéb módot a’ szabadulásra, sok ideig tartó küzködései után erősen eltökélé, hogy e’ durva ember’ kezei közűl kimenekedni klastromba vonja magát. E’ gondolattal a’ lyányka más fél év óta tépelődik ’s mert igen érzékeny ’s reá mindennek felette nagy hatása van, szinében és egészségében igen megcsökkent, ’s gyámrokoni féltik, hogyha e’ kétségek között tovább maradand, a’ kegyetlen atya’ kicsapongásinak ő is, mint anyja, áldozatává lesz. – Nem, édes barátom, illyes valami nem történhetik, a’ gondviselés kisért ugyan bennünket, de azt nem fogja engedni, hogy a’ vétek az ártatlanságon illy fényes diadalmat vegyen. Illy dolgok a’ vallás’ leghívebb emberét is istentagadóvá tehetnék.

Élj szerencsésen ’s szánd velem a’ szegény árvát. E’ levél bús, de előtted sok érdekű lesz.

Nyugtalan vagyok, édes barátom; magammal, és mindennel megelégedetlen. Betegségem igen ingerlékennyé teve, ’s bár alig vagyok még itt, lelkem tol, hogy menjek tovább. A’ szív ugy van ohajtásaival mint a’ fösvény vagyonával. Az elért vágyak újabbakat támasztanak ’s ezer színben és alakban. De mennyi függ édes barátom, mint magunktól. Az ember ugyan gyakran vígasztalgatja magát azzal, hogy környülményi vitték erre és amarra, holott ön maga óhajt vágyainak nagyobb kört szabni. Meddig honn valék, útra vágytam, útamban azt kivántam, itt legyen meg állapodásom’ helye ’s mióta itt vagyok, ohajtásaim ébredtek messzebb menni. Orvosom, ki psychologiai mély belátásai által teljesen megnyerte bizodalmamat, azt mondá, lelkemnek nincs álláspontja ’s azon kell ügyekeznem, hogy tárgyat találjak, melly helyhez ’s időhöz kösse csapongó figyelmeimet. Neki igaza lehet. Te tudod, édes barátom, mint vala ez a’ csapongó egykor lekötve. Jaj nekem, hogy a’ tárgy, melly leköté méltatlan vala annyi szenvedélyre. Mi után azon kapcsok elszakadoztak, több mint csak külvarázs legyen az, melly engemet magához fűzzön. Korom túl látszik lenni azon, hogy egy pár szép szem, ’s egy szerelemmosolygó ajak megfoghasson.

Azt fogod mondani: Alkoss magadnak czélpontot könyveidben, csinálj foglalatosságot, te ki jelét adtad, hogy a’ Musa’ kegyeit bírod. Oh barátom, nekem minden könyv ízetlen egy idő óta. Arra pedig, hogy saját dolgozásokra izgattassam ’s hogy ezek adjanak éleményt, több részvétre kellene számot tartanom, mint a’ mellyel hazám’ fiai vannak még azok iránt is, kiket kedvenczeiknek neveznek. Az irók, bár mit mondjanak philosophus szemöldökű tudósaink, emlegettetni ohajtanak ’s még balúl is inkább, mint sehogy sem. Az a’ kör, mellyet nevem a’ nemzeti literaturában elfoglal, csak a’ jobb íróknak nyerte-meg figyelmét. A’ sokaságból senki sem szól felőlök. Elhiszem, hogy szép dolog, ha ki azt mondhatja: „Inkább kevés jónak, mint sokaságnak tetszeni” ’s ennek gondolatjában tudja megnyugtatni érzéseit: de én még mindeddig nem tudtam, ’s mindig azt állítom: Shakspearnek nagyobb dicsőségére válik az angol alnéptől is ismertetni, mint az, hogy a’ geniealis Tieck minden embereknél egy fejjel nagyobbnak vallá.

Tudom, hogy e’ beszédek csak ellen-észrevételekre fognak alkalmat nyújtani, de kényszerítsd hát barátodat, ha képes vagy, hitre.

Első, kivel az idegenek közűl itt öszve ismerkedém Várkonyi vala. Egy szeretetre méltó ember, kinek művelt lelkét szerencsés külsők is ajánlatossá teszik. Nekem vele annál könnyebb vala eggyé lennem, minél kevésbbé lehet rajta csak nyomát is észrevenni azon könyvgőznek, melly sokakat ez osztály’ jelesbjei közűl is környűl veszen. Vele napokig lehetsz, a’ nélkűl, hogy lelke’ felsőbbségét kedvetlenűl éreztetné. Ő, hacsak kényszerítve nincs, nem szokott mélyebb fejtegetésekbe ereszkedni. A’ dolgokat úgy adja-elő, mintha most támadtak volna fel fejében, mintha a’ jelenlévők’ beszédeiből tanulná a’ mit mond, ’s érdeme egyedűl abban állana, a’ mi egy jó compilatoré, hogy az idegen találmányokat illő rendbe szedte. Ha nem volna dolgaitól olly szerfelett elborítva, kezén hordanák minden társaságok ’s azoknak ő volna lelke. Soha még emberben sok észt olly kevés praetensióval együtt nem találtam.

Midőn először látám beteg ágyam mellett, bár mint orvost azonnal becsűlni kezdettem, távol sem mertem volna gyanítani, hogy ő nekem egyebem lehessen, mint csak orvosom, ’s most a’ legnagyobb sympathiával érzem magamat hozzá vonatni. Oh mi van az életben kedves, ha az elmék’ és szívek’ egybehangzása nem az? –

Mióta a’ szép májusi napok beállottak orvosom’ tanácsából fürdővel élek. Ez lelkemnek is kedves éleményt nyujt. Reggelenként a’ két város’ főbb népe és szépei itt szoktak öszvegyűlni. A’ piros, kék, fejér kalapok’ lebegése a’ sétáló’ zöld lombjai között, a’ különnemű hangszerek’ zengése közel és távolról, az apróbb csoportok’ nevetkezései, az egymást érő kocsik és lovagok csudálatos meglepő elevenséget adnak a’ helynek. Én, ki e’ sok mulatkozó közt jobbára ismeretlen vagyok, mind eddig csak néma szemlélő lehettem, de az lelkemnek sok foglalatosságot nyujta. Emberismereti tudományom ez egykét nap alatt több előmeneteleket teszen, mint hetekig tartó négy fal közötti tünődés. Milly érdekes jelenetek itt és amott, ez ’s amaz képcsoportban! Téged ohajtlak illyenkor oldalam mellé, hogy ezt ’s amazt mondhassam, erre ’s amarra figyelmessé tegyelek. Soha sem érzem inkább, mint itt, mi egy rokon kebel ’s mi vagy te nekem! Minden lelki élemény csak holt és fél becsű, ha nincs kivel megosztani. Legszebb érzelmeink’ értékét még egyszer olly nagyra neveli annak tudása, hogy más is hasonlólag érez. Szánom azt a’ szegényt, ki az emberek’ társaságát futja ’s szobába zárkozik, vagy magányos ösvényeken bolyong, hogy emberi arczot ne lásson. Rendeltetésünk nem klastromi magány ’s remetecsend, hanem társas körökben élés. Még az életnek is csak ez lehet valódi iskolája. Az ember ön hibáit csak másokon veheti észre; a’ szem nincs úgy alkotva, hogy magát láthassa.

A’ mit minapi levelemben ama’ szerencsétlen háznép felől írtam, Várkonyitól hallám, ’s most folytatásúl azt adhatom hozzá, hogy a’ két árva Várkonyi’ rokona, megholt anyjokról. Tegnap itt a’ fürdőben ismerkedém-meg velök. A’ fiú mintegy 14 évű eleven virgoncz gyermek, tele lélekkel és tűzzel. A’ lyányka egy csendes, szelíd, rendkivűl kedves alak; minél tovább nézed és szólsz vele, annál vonzóbbnak találod. Velem legalább úgy történt. Lehet hogy sorsa tevé olly érdeklővé; de annyi bizonyos, hogy társaságában szívem igen el volt fogódva ’s metsző fájdalmak nyilalták végig. Oh ha hatalmamban állna, iszonyú feleletre tudnám vonni az olly atyát, ki az egek’ adományát, e’ szép virágot, olly kegyetlen hidegséggel tudja magától elvetni, hogy utált karjai közt egy nem szeretettnek hervadjon-el.

Napról napra tűrhetőbben kezdem magamat itt érezni, ’s most egy kis időre felhagytam útazási szándékommal. Ismeretségeim nevekednek ’s az itteni emberekkel mind inkább meg vagyok elégedve. Vannak közöttök is, mint mindenütt, önhitt szélfejűek, kik azt akarnák, hogy a’ világ előtt azok tartassanak vezér-maximáknak, miket ők kávé melletti üres fecsegéseik alatt kicsináltak; miket ha az élet’ embere használni akarna, úgy nem haladhatna előre, mint azon nyomorú bohók, kik társalkodási életet könyvekből tanúlnak ’s a’ helyett hogy magokat az emberek előtt kellőkké tennék, üres módjok, pedans feszelgésük miatt minden körökben csömör’ tárgyaivá lesznek. Vannak sok fél tudóskák, kik egy óra alatt el-szavalják, minden valaha olvasott és hallott ismereteiket; mellyek rendszerint a’ magok helyén tökéletesek lehettek, de keresztűl menvén fejök’ főző katlanán, most mind lábbal ég felé forogva jőnek szemeid elébe ’s ha nem vagy eléggé éles elméjű feltalálni hol a’ hiba, meg kell eskünnöd, hogy azon sok Montesquieuk és Franklinok, Leibnitzok és Kantok, kikre beszédeik hivatkoznak, a’ világ’ legnagyobb bohói voltanak. Utálatos söpredék, kinek minden törekedése csak látszani vágyás. Nem az e bölcs valódilag, ki azért tanult, hogy tudásait czélra fordíthassa? Mit ér tudni, mit a’ világ’ minden böleseségeit fejünkbe szedni, ha mind ezeknek hasznát nem értjük? Czél és eszköz, e’ két dolog az, mellyeket mindig öszvetévesztenek az emberek ’s innen a’ sok visszásság, mellyet minden nyomon fájlalva látni. – Említsem e a’ szokások’ rabjait, kik mindenha azt kérdik, teszi e más? illendő e? mit mond a’ világ? O le veletek, ti nyomorú teremtmények! kik mindent azért tesztek, hogy a’ világ mondjon hozzá valamit; kik azért nem teszitek ezt vagy amazt, mert még senki sem tette, kik, ha megbokrosodott lovaim felforgatva szekeremet vérben fetrengve hagytak, hidegen haladtok-el mellettem mert melleteket kereszt ékesíti, hivatalokkal fényletek, ’s a’ nyomorúnak segédkezeket nyujtani nem a’ ti méltóságtok’ kötelessége.

De leginkább útálom politicusainkat. Minden egyéb osztálytól el tudom magamat különzeni, egyedül ez az, mellytől nem szabadúlhatok. Ezek mindenütt vannak, nyilványos helyeken, és elkülönzött körökben, tőlök soha sem lehetsz bátorságban. Midőn nem is sejted akkor rohannak rád. Hányszor kezdettem én beszédet velők Francziaország’ és Anglia’ állapotjáról, ’s melly gyönyörűségem volt látni, mint egyeznek velem ebben és amabban, mint vallják-meg a’ jót itt és amott, mint declamálnak tűzzel a’ nép’ felsége mellett, mint szórják nyilaikat az oligarchia, aristokratismus’ lélekhóhérló százfejű szörnyei ellen, ’s ha megállitád őket ’s egy hangocskát mondtál hazádról, ’s szelíden kérdetted, nem méltóztatnának e itthon is olly szabadelműleg, olly közjót czélozva vélekedni? Eleinten vonakodnak jobbra és balra, mint a’ kelepczéből szabadúlni vágyó egér ’s végtére nem szabadúlhatván, mint a’ neki dühűlt eb megrohannak, ’s jaj neked, ha jó korán el nem inalsz előlök! –

Oh barátom, csak annyit engedne isten érnem, míg ez az elkórhadt generatio lelép a cselekvés’ piaczáról.

Néhány nap előtt Ottília’ – így nevezik a’ többször említett árvát – gyámatyjához vezettetém-be magamat Várkonyi által. Szeretetre méltó háznép. Az asszony csendes, szelíd, csupa jóság. Az öreg úr szíves, őszinte ’s mindig vidám; egy gyengéje van csak, de az minden öregek’ gyengéje: szeret a’ régi korról sokat és hosszasan beszélni ’s nem győz dicséreteivel betelni. Ez egy kissé unalmas. De mind e’ mellett első beléptem óta azt kezdem gyanítani, hogy e’ ház nekem sok örömeket fog adni. Ottília’ társasága ’s beszéde kipótolják mind azt, mit az öreg úr’ óságai parlaggá és sovánnyá tesznek. – Isten veled!

U. í. Ottíliával minden reggel találkozom a’ fürdőben, hová gyámanyjával jár. Lelkemnek ő leve fő gondjává; ’s nem pirúlok megvallani: mióta e’ halvány beteges lyánykát láttam, nem tudok mást gondolni és érezni mint azt, hogy ő egyike a’ szeretetre legméltóbb teremtményeknek.

Az én doctorom, édes Endrém, gyönyörű ember; a’ millyetén világos ész, szinte olly jó szív. Ha valamelly nap sok dolgai miatt nem jöhet, szolgáját küldi ’s tudakozódik, mint van egészségem. Ha gyógyszere nem, már ezen meleg részvét is elégséges volna egészségemet helyre állítani. Tudakozásai mutatják, hogy szeret ’s részt veszen mindenben a’ mi érdekel.

Tegnap nála valék. Vele öröm lenni. Minden a’ mi környűl veszi olly érdekes ’s a’ lelkességnek színét viseli magán. Lakása fenn a’ várban van, ablakai a’ Dunára. Egy gyönyörű panoráma nyílik-fel a’ szemnek midőn rajtok lenéz. Pestnek tornyai, magasan emelkedett házai egész pompájokban mosolyganak-fel a’ túlpartról, ’s a’ Duna csendes méltóságban lejt számtalan hajóival, tétova szállongó csolnakaival. ’S mi kedves a’ szemnek azon gyönyörű két sziget, melly paradicsomi kiességben virítva ingadoz a’ víz fölött, mintha most bukott volna fel valamelly varázsistenség’ parancsára a’ hullámokból ’s még nem lévén álláspontja, most kezdené magát megfenekleni a’ habdagály ellen. Távolabb a’ szent Rákos’ síkja^* nyílik-ki ’s egy széles látkör terjed-el a’ szem előtt, mellyet éjszakra kékellő magas halmok szegnek. A’ képzelet költői andalodásba ragadtatik e’ szép látvány előtt ’s csudálni lehet, hogy tájfestők nem támadnak azt vásznaikon müvészileg örökíteni.

Midőn Várkonyihoz beléptem, két más orvos’ társaságában lelém ’s fontos beszéletek közt Galenus’ tudományából. Széket teve előmbe ’s folytatá a’ beszédet. Elbámultam az ember’ széles ismeretein. Két társa, kik előbb nagy fontossággal szavalgatták-el gondolataikat, most szótlan függtek ez ifju’ ember ajkain ’s ha egy új vendég’ érkezése nem tevé vala szükségessé a’ beszéd’ fonalát megszakasztani, talán még most is ott bámulnák őt szótlan és tompaelműleg. Midőn a’ két orvos eltávozott, karon foga engem ’s az idegent – kiben kevesebbet leltem, minthogy nevét feljegyzem szükségesnek vélném – ’s oldalszobáiba vezete, hol könyvtára áll. Melly válogatott szép gyüjtemény ’s melly sok nemeiből a’ tudománynak! Ha nem ismerném egyébből az embert, már csak ez is eléggé bizonyította volna lelke’ müveltségét.

Ebéd után Szegfy – Ottília’ gyámatyja – látogata-meg bennünket ’s kikocsiztunk a’ hegyek közé, hol Várkonyi’ szőllőkerte van, ’s egy ízléssel készült borháza, vagy inkább őszi mulatója. Valóságos úri kényelemre épűlt kis mezei palota! Ő reá igen nagy jövedelmek maradtak apjáról ’s az orvosi tudományt koránt sem szükségből űzi, hanem gyönyörűségére ’s az emberiség’ iránti szeretetből. Gyönyörű vonása egy szép és nemes léleknek, kivált ha faradsága’ áldozatait hozzá számítjuk, mellyeket naponként teszen a’ két városban a’ szenvedő emberiség’ javára. Midőn házi környülményei közé beavata ’s szép birtokaival megismertetett, azt kérdém, ha vannak e testvérei. „Mind elholtak” mond ő. – ’S midőn épen folytatni akarnám kérdésemet, sejtőleg megelőzött’s tudtomra adá szíves bizodalom’ hangján, hogy van gondja örökösre. – Később tudám-meg másoktól, hogy egy derék lyánykával, kit Ottíliánál többször láték, jegyben jár. – Dii tibi divitias dederunt artemque fruendi;^* e’ szavaival feküttem-le a’ romai bölcsnek, midőn haza érkezvén végig gondolám az én megbecsülhetetlen barátom’ szerencse-alkotta környülményeit.

Napjaim igen boldogok ’s úgy látszik magának az égnek van közvetetlen gondja reám, mert olly emberekkel vesz körűl, kik vetekednek egymással, hogy életemet kellemessé tegyék. Egy hét óta itt lakom a’ hegyek között, Várkonyi’ mezei hajlékában. Egészségem’ visszapótlására ő maga ajánlá e’ mezei lakot, mert itt a’ levegő tiszta és egészséges. Paradicsomi életet élek itt kinn a’ hegyi magányban.

Várkonyit megismertettem veled lélekben ’s ő a’ legszívesb barátsággal üdvözöl. Azt igérte, hogy írni fog hozzád ’s barátságodat kérni; a’ jó lélek! Válaszolj neki melegséggel; ti méltók vagytok egymásra ’s kevélykedni fogtok viszonyos barátságtokkal.

U. í. Ottíliát gyakran látom. Eleven elméje, szelíd ártatlan lelke meghódíták minden érzelmeimet, ’s darab idő óta nincs más gondolatom, mint egyedűl ő.

Tegnap a’ fürdőből Szegfyvel jöttem egy kocsin. Utunk alatta’ magyar literatura jöve szóba. Az öreg úr’ beszédeiből azt tanultam, hogy ő még csak a’ Dugonicsok ’s Gvadányiak’ világában él. Sokat beszélt nekem össze és vissza Kazinczy’ „újmódi” irásai ellen. Észrevévén honnan fúj a’ szél, korán összevontam a’ vitorlákat ’s mélyebben nem ereszkedtem vele a’ beszéd’ szövegébe. Vakkal színek felől értekezni, melly czéltalan dolog volna! – Ezek a’ szánakozást érdemlő emberek szünet nélkűl a’ nyelv’ müvelődését emlegetik ’s a’ mi annak eszköze volna kárhoztatják. Értik e az illy bohók magokat is? ’S ha magokat nem, hogyan fognak mást érthetni? Jó hogy ma már kevesen vannak, ’s apró zajgásaikat senki sem hallgatja többé.

Midőn elváltunk ’s egyedűl maradtam, akkor juta eszembe még a’ mit Széphalom’ költője felől mindent öszvehorda. Derék férfiú! sohajték magamban, melly sokszor akad-meg a’ te nevedben az előitélet ’s a’ tudatlanság, ’s mi kevesen vannak még mindig, kik becsedet értenék, kik tudnák, mi valál te kezdeted óta e’ nemzetnek ’s mi vagy még mindig! –

Ez a’ jámbor öreg úr, ki egyébiránt tiszteletes ember, de a’ nyelv’ dolgában idiota, mint nagyobb része azoknak, kik éltöket egyedűl hivatalbeli dolgaikkal töltik, csupán hallott imitt amott beszélni Kazinczy’ irásai felől ’s azokat hordotta-fel előttem össze és vissza, hogy láttassák a’ dologhoz ő is érteni. Egyet még is monda a’ mi igen megengesztelt: hogy Zalán’ futását négyszer olvasá^* ’s költőjének nagy tisztelője. Én ajánlottam neki Cserhalmot,^* hogy kénytelen legyen benne látni, mivé lett az az „újmódi nyelv” egy teremtő genius’ kezeiben. – Egyébiránt ő mulatságos ember, még akkor is ha az ó időkről beszél, mellyeket által élt, vagy azokról, mellyeket a’ maga ifju éveiben sokat forgatott Prayi és Katonáiból tanult. A’ magyar constitutio’ dicséretében kifogyhatatlan. Ollyan nincs több a’ világon; az angol hasonlít csak némineműleg hozzá. Meg nem foghatja, mint lehetnek emberek, kik ezt nem értik.

Azt írod, hogy a’ mit a’ politicusokról mondok, merő túlság; hogy az tán még sincs annyira, ’s fellobbanás és szertelenekben gyönyörködő képzelet festé-ki olly zajos szinekkel, hogy még ezen tárgyakban nem vagyok eléggé koros? – Koros? Talán érett akarád mondani. Oh mond ki a’ szót, kérlek, saját nevével! Utálom azt a’ mesterkélt beszédet. Az az igen is udvari finnyásság nem szólhat valóan, az mindig a’ természet’ rovására szedi színeit. –

Érett mondod? De kell e ez? Bár ne volnánk mindenütt olly igen érettek, az az ne ott legalább, hol cselekedni kellene. Kell érettség a’ dolgok’ elrendeléséhez, de hol cselekedni kell, azzal az igen aggodalmas érettséggel még senki sem ment messze. Ez az érett szó akaratom ellen is, ’s a’ nélkűl hogy tudnám hogyan, a’ formákhoz tapadt pedans’ ideáját hozza elmémbe. Pedans! – borzadok barátom e’ névtől, ’s borzadok tőled is, ha valami illyest láttatsz velem magadon. – Politicai dolgokról van itt szó, ’s ki e’ tekintetben nagyobb? a’ dolgok’ elrendelésében mély, meggondolt ’s a’ tettben ifjan szeles, éretlen, de nekem végtelen kedves franczia e, vagy a’ mindig érett, mindig bölcselkedő, mindig pedans német? Mellyik tevé magát úrrá a’ lelkek’ világában? Mellyik kormányozza a’ vélemények’ országát? De hagyjunk-fel vele. Tüzem igen is messze ragadna.

Itt ülök, édes barátom, remete-hajlékomban ’s nézem a’ legszebb hajnalt, mellyet isten a’ maga híveire deríthet ’s reád emlékezem, ’s mind azokra, kik lelkem előtt kedvesek ’s kikhez az érzések’ legszebb ’s örök lánczaival fűzve vagyok. Melly boldogság azt érezhetni, te kedves, hogy bár mi távolra szakaszt sors és környűlmény bennünket azoktól, kiket szeretünk, velük még is lélekben ’s a’ legszentebb emlékezetek által a’ legtávolabb messzeségeken keresztül is egybefűzve maradunk. Oh hogy ezen kötelékek soha el ne szakadjanak! ’s a’ szívnek mindig legyen az az isteni szép vigasztalása, hogy vannak, bármelly messze is, társai, kik vele búban ’s örömben részvevőleg osztoznak. Ez a’ gyönyörű völgy, melly itt rám olly kiesen nevet, amaz ezer virágokkal kihímzett rét, mellyről a’ májusi leghűsebb szellők egész illat-tengert lebegtetnek-fel hozzám, hogy szinte elszédülök a’ gyönyör’ mámorában; az a’ kies hajnali fény, melly a’ sötét hegyekből feltekint ’s paradicsommá varázsol előttem mindent, ’s minden nagy és felséges ezen mérhetlen természetben egyedűl a’ szeretet’ és barátság’ érzéseitől kölcsönzi bájait. E’ nélkűl puszta volna előttem minden, mint a’ vadon, mellyben a’ lelkiösmérettől üldözött bujdosik.

Megengedj, édes barátom, ingerleni nem akarálak, levelem’ szavai fejtegetéséből mutathatnám-meg, hogy semmi sértő szándék nem volt bennem, midőn a’ pedans szót leírtam. Félre értettél, az bízonyos: de nekem nincs kedvem magyarázgatni ’s ha még egyszer megpillantod soraimat, jó szíved érzeni fogja, hogy bennök nincs élesség. Élesség! te gonosz, hogyan juthatál e’ szóra? Lehetnék e én éles az én Endrém iránt? Ennek gondolata is fáj keblemnek. Bocsáss-meg, ’s engedd, hagyjak-fel e’ nem kellemes tárggyal.

Az én Ottíliám… Enyém? ha szabad e ezt mondani arról, ki magát az égnek jegyzette-el? Jó angyal, engedd-meg a’ szót; hevem és kimondhatatlan tiszteletem szalaszták-ki azt ajkamon. – Ottília engem rég ismer ’s ismert mielőtt én viszont róla csak egy igét is tudtam volna. Kérded honnan? Azon apró versezetekből, mellyeket egyszer ’s másszor zsebkönyveinkben tőlem láta. Tegnap néhányat felmonda belőlök, hogy szavát igazolja. Megvallom neked, mióta tapasztalám, hogy olly mennyei szívet érdekleni tudtak, azóta e’ csekélységeknek felette nagy becsük van előttem. – Ő jelesebb költőinket mind ismeri. Dayka és Kölcsey kedvenczei; Himfyt is olvasta,^* de róla azt mondá, hogy érzéseit hamar kifárasztja. Képzeld, az én Kölcseymet ő is szereti! Melly gyönyörűség nekem azt tudni, hogy ízlésem e’ kedves leányéval egyez.

Minap egy kis pör támada közte és barátnéja Minna között, ki Várkonyi’ jegyese. A’ két leány azon feleselt, ha a’ víg nemű költemények becsesbek e a’ komolyaknál? ’s végre, midőn nem tudnának megegyezni, engemet tőnek az ügyben birává.

Én fejtegetni kezdém, hogy valódilag a’ víg vagy komoly műveknek, mint ollyaknak, egymás felett nem lehet elsőségük ’s ha van, az egyedűl a’ müvészség’ következése, melly a’ szépnek törvényeit inkább vagy kevésbbé teljesítette valamelly költeményben.

Szamosvári úr bölcsen válaszol a’ kérdésre – mond Ottília – de Minna nem tevé-fel azt jól. Mi azt akarnók tudni, Szamosvári úr mellyik neműt kedveli inkább, ’s mellyik neműt véli czélirányosabbnak? Müvészi tökélyről mi asszonyok nem akarunk itélni, az a’ férfiak’ dolga; egyedűl érzéseink iránt akarnók az úr’ javalatát vagy gáncsát megtudni.

Oh ez egészen más, felelék, ’s itt minden tétovázás nélkül megvallom: hogy lelkem több gyönyört lel a’ komoly, mint a’ víg nemben.

Ahá, tehát Szamosvári úr is Ottília’ zászlójához esküdött, szólalt Minna mosolygó nehezteléssel. Én örökre nem, ’s az én emberem minden magyar írók közt Szalay Benjamín. Lelkem az ő munkáiban talál legtöbb éleményt. Ha baj ér ’s elkomorodom, kezembe fogom Tollagit, végig futok derülettel és vidám elmésséggel teljes lapjain, kikaczagom magamat ’s ekkor egy víg triolettet danolok rá ’s minden megint jól van. Szeresse, kinek tetszik, Daykát, Kisfaludy’ bús regéit ’s a’ mit legelőbb kell vala említenem, a’ szüntelen epedő, vérző Kölcseyt, én örökre Szalaynál maradok ’s örökre Tollagi, Sulyosdi, Pöröndi^* ’s a’ hozzá hasonlók lesznek hőseim.

Ez ellen nincs mit mondanom, válaszolék. Én magam is egyike vagyok a’ Szalay Benjamín név alá rejtezett író’ legnagyobb tisztelőinek. Olly gazdagságot tárgyakban ’s elmés ötletekben, olly bő képzeleti erőt, még alig bizonyíta magyar író, ’s kivált a’ komikai Musának ő sokáig fog nálunk egyetlen választottja maradni. Azonban mind ez elsőségek nem adnak a’ víg költeményeknek érdemet a’ komolyak felett; ez egyedűl és kizárólag a’ müvészet’ következése lehet. Távol legyen tőlem, hogy én elversenygeni akarjam azoknak ízletét, kik a’ víg nemben találnak gyönyörűséget, ámbár sokat lehetne felhordani annak megmutatására, hogy a’ magasabb ízlésnek, képzett szívnek és tisztult érzéseknek bizonyosabb jelét adja az, ki a’ csendesen borongó Musa’ keserveinél ellágyúl és könnyez, ’s által engedi magát azon édes kínos érzelmeknek, mellyeket egy bús elegia festeget, mint a’ tréfák’ ’s nevetés’ barátja: azt állítom csak erős hittel, hogy a’ müvészet’ végczéljának, az érzések’ és szív’ képzésének, sokkal czélirányosabban felelnek-meg a’ komoly, mint a’ víg nemű darabok’ ’s ohajtanám, hogy mindenki, kit a’ véralkat ’s fellobbanó tűz könnyen ragad arra, hogy embertársai’ örömét méltatlan, vagy tán épen igazságtalan tettel zavarja, kézi könyvévé tegye az olly költőt, mint például nálunk Kölcsey, kinél szelídebb, emberibb ’s melegebb érzésű lyrai poetát nemzetünk alig mutathat.

Tudod, édes barátom, mik nekem a’ Kölcsey’ dalai ’s így képzelhetd, mint hevültem-fel kedvenczem mellett. Szívem tele volt érzéssel ’s épen olly szempillantatban valék, hogy ez érzéseket ki is tudám fejezni. Berekesztésűl ezen dalt mondám-el. „Bú kél velem, bú jár velem!” mellyet a’ jövő évi Aurorában fogsz láthatni.^* Velem a’ szerkeztető közlé előlegesen.

Minna megmosolygá beszédemet ’s egyet fordúla: de Ottília egészen ajkaimon függött ’s szemeiből olvasám, mint vala tetszésére a’ miket mondtam. A’ lyányka’ figyelme egészen reám volt tapadva ’s én megdicsőítve érzettem magam’ e’ merengő szelíd kék szemekben, e’ sápadt, egek felé vágyó arczulatban. Midőn a’ dal’ utósó soraira juték:

a’ szép szemekből egy cseppet láttam kiperdűlni ’s sokba került, hogy lábaihoz nem borultam e’ mennyei teremtésnek ’s nem imádtam azon érzést, mellyet keblében rejtegetett.

Mi az, édes barátom, a’ mi bennem olly szokatlan érzéseket gerjeszt, a’ mi úgy vidámit meleggé ’s részvéttel teljessé teszen, hogy ez egész világot karjaim közé tudnám szorítni? Lelkem erejében érzi magát ’s még olly munkás soha sem voltam mint most. Ritka nap, hogy új dolgozásokra tervekkel ne gazdagodnám. Ha asztalomhoz ülök, olly könnyen ’s fáradság nélkűl jutok-el oda, hová egyébkor leghosszabb fejtörések után sem tudtam. Keblem olly bő, olly gazdag gondolatokban ’s érzésben, hogy lángjaimat fékeznem kell. Apróbb költeményeim’ száma naponként nevekedik, ’s közöttök úgy hiszem, azok lesznek örökre legtöbb becsűek, mellyek most legújabban készültek. ’S mind ennek oka édes barátom?... Találd-ki ten magad.

Várkonyi dicsekvék leveleddel, mellyet neki válaszúl küldél. Azt mondá, hogy barátságod egyike élte’ főbb örömeinek. Az nekem kimondhatatlan gyönyörűségét ád.

A’ nyári hév igen nagy még itt a’ hegyek között is, ’s nappal nem igen hagyom-el szobámat: de a’ reggeli ’s esti idők, ’s az éj annál szebbek. Midőn a’ hajnal pirúl, alig várom, hogy ruháimat magamra hányhassam ’s kilovagoljak a’ hegyekre, hol a’ reggeli hűs szellő kellemes illattal frisíti érzékeimnek mindenikét. Hét órakor rendszerint szobámban ülök ismét ’s írok délig. Ekkor leülök rövid ebédemhez, mellyet öreg szolgám készít. Délután olvasok egész nap alkonyig ’s akkor ismét kilovaglok, vagy ha üzenet jő Várkonyitól, bevárom őket. Majd minden másod nap kijő Szegfy Ottíliával, néha Minna és Várkonyi is velök. Öszvejárjuk az egész szőlőkertet ’s midőn lábaink elfáradnak, leülünk a’ nagy diófa alá, mellyet ez előtt 40 évvel Várkonyi’ atyja ültetett. A’ kilátás itt gyönyörű a’ várra és a nyúgoti kegyekre, mellyek a’ nap’ arany bíborában fénylenek. Ottília nagy gyönyörűséggel szokta nézni a’ nap’ lenyugvását, melly itt a’ hegyekben valóban felséges. Estve midőn a’ hold feljő, ha nem vagyok a’ városban, öszvekalandozom az erdőket. A’ szőlőművesek, kik hétszámra itt kinn tanyáznak, már ismernek ’s szivesen mondanak jó estvét, jó éjszakát. Az illy éjjeli magányos sétálás valami igen becses, édes barátom. Az egész természet nyugszik, csendben van minden, csupán a’ kis tücsök’ zizeglése hallik a’ fűben. A’ hold halkan úszik borongó felhőin, ’s a’ messze távolból mint tenger’ zúgása úgy harsog a’ két város’ zsibongó zaja. Én leülök egy kövön ’s némán merűlök a’ természet’ szédítő szépségű tűneményeibe. – Áldd a’ sorsot, édes barátom ’s Várkonyi’ jószivűségét, ki nekem e’ gyönyörűségeket teremté.

Rég nem írtam neked, de ki oka egyéb, mint ten magad? Miért tetted nekem az irást kérdezgetéseiddel olly nehézzé ’s félelmessé? Én nem vagyok képes e’ lyánykáról valamit mondani a’ mi őt tökéletesen fesse. Szépségét dícsérjem a’ román írok’ szokása szerint? Melly sokan írták már le a’ hajnalt, ’s még is mik mind ezen leírások hozzá képest? Üres szavak, holt betűk. Utálom ez üres, e’ hideg fecsegéseket, mellyeket már annyiszor ismétlettek az emberek. ’S aztán annyit mondhatok neked felőle, hogy nem szép: de nincs olly szépség, mellyet felül ne haladna az a’ valami, az a’ szóval ki nem fejezhető, a’ mi az ő minden tettein, szaván, mozdulatin elömlik.

Utósó leveled óta hússzornál több ízben ültem asztalomhoz, hogy kérdéseidre feleljek: de mind annyiszor abba kelle hagynom. Lelkét kellene elődbe rajzolnom, hogy megfoghasd a’ képet; ’s ez nincs tehetségemben. Egykor leveleit közlendem veled, mellyeket egyszer ’s másszor hozzám íra, azokban fogsz lelni néhány vonást charakteréből.

Épen egy esti lovaglásból tértem haza. – Keblem tele van érzéssel, tele olvadozó lánggal. Ottíliát ma nem láttam: de hallám szava’ mennyei zengését. Sötét vala minden körűlem és csendes mint a’ sír, egyedűl lovam’ patkókoppanásai hallattak a’ kövezeten. Midőn Szegfyék’ kapujához nem messze valék, az épület’ felső részéből ének zendűlt-meg. Azonnal megismerém Ottília’ hangját ’s ez ismert szép verset: „Homályos bánat dúlja lelkemet.”^* A’ kedves dal a’ még kedvesebb leány’ ajkairól olly érzékeny, olly bánatos hangon zengve, fölverte szunnyadó érzéseimnek mindenikét; homályos indulatok keletkeztek kebelemben, néma fájdalmak metszék által szívemet, könnyeim’ hullottak a’ szeretett szenvedő’ keservein. Midőn e’ szavakra juta:

’s ismét:

azt gondolám el kell enyésznem érzéseim’ súlya alatt.

Vettem, édes barátom, szemrehányó leveledet, ’s íme válaszom reá. Igazak, tökéletesen igazak a’ miket mondasz, hogy egy idő óta minden elenyészett körűlem, egyedűl csak érette ’s benne látszom élni, hogy a’ hivatalba lépésre sem mutatok többé sem kedvet, sem készületet. – Csakhogy ez utóbbikra nézve még is egy kis kivételt kell vala tenned. Tudod, hogy előmozditóimat az ország’ gondjai hivták-el innét ’s nálok lépést nem tehettem. Ha ezentúl kedvemet vesztém a’ hivatal iránt, annak nem én vagyok oka, hanem azok, kik szűnetlen az irói pályára serkentenek ’s mellette a’ hivatal’ alkalmatlanságait festegetik. Azonban legyetek nyugton, csak kis ideig legyetek még, kérlek. Öszvéköttetésem Ottíliaval vége felé közelget: csak ezt engedjétek bevárnom. Mihelyt az ő sorsa elhatározódik, azonnal én is kitekintek újra az életbe. Szegfyékhez levél érkezett, mellyben jelentetik, hogy Ottília’ apja Walberggel a’ jövő Februáriusban jőnek-meg, hihetőleg jegyváltóra. Ottília erősen el van tökélve a’ klastromi életre ’s ez eltökélet erőt és kissé több vidámságot is ada a’ gyenge testalkatú, beteges leánynak. Ez idő már nincsen messze, várjátok-el tehát ti, kik szüntelen zsémbelődtök ’s hagyjátok, hogy addig legalább élhessem földi mennyemet. Az áldozat, mellyet később tennem kellend, sokkal nagyobb lesz, minthogy ezt meg ne engedhetnétek. Isten veled! Szívemet kínosan nyilalja keresztűl a’ mit e’ levélben írnom kellett.

Csendben éldelem boldogságomat ’s szívem merő érzés, azért olly ritkák leveleim. – Nincs nap, hogy Szegfyéknél ne volnék. Itt lelem-fel mind azt, a’ mit évek óta hiában kerestem. Itt lelek tiszta, mesterkéletlen, affectatiotól üres szivességet, való tiszteltést, gyönyörűséget ’s a’ szónak legvalódibb értelmében lelki éleményt. Itt találom azt, minek, az én kedves doctorom’ állítása szerint, híjával voltam; itt talál lelkem álláspontot. Oh barátom, szó nem képes azt festeni, melly napokat élek egy szeretetre méltó háznép’ körében ’s melly mennyei gyönyörűségek’ forrása nekem a’ leglelkesebb leány’ társasága, kit valaha képzelni tudtam. Egy szellemi rokonság fűződött köztünk, ’s látnád csak midőn mi hárman: Ottília, Várkonyi’ jegyese és én, együtt vagyunk. Jó istenem! marad e lelkemnek csak egy legmélyebb redője is illetetlenűl? nincs e minden, a’ mi bennem szellemi, cselekvésben? Látnod kellene, te kedves, látnod a’ miket mondok, hogy valóan megfoghasd szavaimat.

Azon érzésnek, melly köztem és Ottília között észrevétlen ’s mintegy magától szövődött, nincs neve, édes barátom. Mélyebb minthogy barátságnak, tisztább minthogy szerelemnek lehessen nevezni. Ez utóbbiknak kivált épen nem akarnám mondani. A’ mi viszonyunk olly szent, hogy mind e’ perczenetig nem mertem ez angyal előtt a’ szerelemnek csak nevét is említeni. Ő, ki magát az égnek jegyzette-el, foghatná e azt kedvetlenség nélkűl hallani? Azonban, hogy a’ lyányka előtt nem maradtam egészen figyelem nélkűl, azzal merek magamnak hízelkedni, ’s ennek érzése olly fényes diadal, melly mennyei emlékezetekkel fogja kísérni életemet egész a’ síriglan, egész odáig, hol a’ rokon érzés’ örömei nem szenvednek többé változást.

Bús vagyok, édes barátom, igen bús, mint kinek házában halottan fekszik rokona. Ottília egy hét óta ágyban fekvő beteg. Újabb hírek jöttek atyjától, mellyek reá kínos benyomást tőnek, ’s azóta irtóztató szív-nyilalásokban szenved. Istenem, melly kimondhatatlan állapot, midőn egy ártatlan leánynak szívszaggató rettegések közt kell várni édes atyját! De mit mondok? Édes atya e az, ki kegyetlen kezekkel emeli fel a’ tőrt, hogy vele meggyilkolja vétlen magzatját? A’ sötét századokban találhattál volna illy vad állatot, ma csak hallására is borzad az ember.

Isten veled, édes barátom, érzékeny szíved nem fogja könyeit megtagadni attól, ki barátodat a’ legszentebb érzésekkel szerette, ki boldoggá teheté, ha a’ sors engedte volna.

November’ 10. érkeznek-meg Ottília’ hóhérlói. Én nagy lépésre vagyok eltökélve, ha atyja a’ leányt klastromba menni nem engedi. Ha addig nem vennéd levelemet November’ 10. emlékezzél reám.

Itt küldöm Ottilia’ leveleit. Ön kezeimmel másolám-le számodra az eredetiből. Becsüld őket, mint barátod’ legszentebb kincseit.

Kedves Szamosvári úr! Vettem érzékeny sorait, mellyeket tegnapi roszúllétemre vigasztalásúl íra ’s köszönöm szíves részvételét. Ohajtanám, hogy ne volnék kénytelen annyiszor megzavarni azoknak örömeit, kik sorsomban részt vesznek: de a’ mit az ég ránk mért, illik zúgolódás nélkűl tűrnünk. – Isten engemet gyönge gyermekségem óta sok csapásokkal látogata-meg, mellyek alatt le kellett vala roskadnom, ha lelkemnek erőt nem adott volna a’ szenvedéseket tűrni, ha korán meg nem tanított volna, hogy boldog itt alant csak az lehet, ki eléggé erős megnyugvást és vigasztaló szót ön kebléből meríteni.

Az a’ kisded versezet, mellyet az úr’ leveléhez zárt vala, nekem felette kedves ajándék. Szívemet édes érzésekkel töltötte-el olvasása, ’s ha egy leány’ könye mértékéűl vétethetik valamelly érzékeny költemény’ hatásának, úgy az úrnak e’ dala, valamint többi művei is, a’ közönség előtt szép részvétre tarthatnak számot. Az úrnak tisztelője

Szépfalvi Ottília.

U. í. Mindnyájan üdvözlik általam, én pedig azt mondom: vigyázzon egészségére. Guszti meglátogatja délutáni hatkor, ha kedve lesz vele kilovagolni a’ hegyek közé.

E’ kisded levelke üdvözletet viszen az úrnak ’s azon kérést mindnyájunktól, legyen szíves velünk ma egy esti csolnakázásban részt venni. Semmi idegen nincs meghíva, a’ társaság egyedűl magunkból fog állni. Minna kiváltképen ohajtja hogy el ne maradjon az úr, ’s olly szép lyányka’ ohajtása nem megvetendő dolog. –

Nem gondolnám, hogy meghivásomra tagadó válasz jőne ’s így jelentem egy alkalommal azt is, hogy Guszti pontban hétkor fog megjelenni szállásán az úrért.

Aggodalomban voltunk hogy az urat valamelly baj érheté ’s annál kedvesb vala értenünk elmaradása’ okát. Guszti, kinek az úr felette nagy kegyelmében áll, egész estve kedvetlen volt távolléten. Mi hasonlólag jártunk volna, ha egy váratlan eset meg nem örvendeztet vala bennünket.

Úgy beszélénk öszve, hogy a’ hold’ keltét Margit’ szigetén fogjuk bevárni. Alkonyatkor inditánk-meg a’ csolnakot ’s míg a’ túlpartra eveztünk a’ nap a’ hegyek megett elszálla, arany színben csillogott minden körűlünk, ’s az est gyönyörű volt. Mintegy kilencz óra körűl a’ keleti ég világosodni kezdett az emelkedő holdfényben, ’s mi azonnal leereszkedénk a’ habokra. Guszti elővevé fuvoláját ’s érzékeny ábrándozásokkal kezde bennünket gyönyörködtetni. Néhány perczig ekként haladtunk, midőn egyszerre hátunk megett egy guitarre kezde pengeni. Vissza néztünk ’s csolnakot látánk halkkal utánunk lebegni. Guszti ismét fúni kezdé fuvoláját ’s midőn elhagyá a’ guitarre ugyanazon hangokat nyögdelte vissza a’ távolból ’s ez így folyt váltogatva darab ideig. Minna boszankodni kezdett, hogy valamelly alkalmatlan megsejte bennünket ’s tolakodásaival akarja mulatságunkat megzavarni. Azonban a’ csolnak egyenesen felénk hajtat ’s képzelje az úr – Várkonyi volt. Minél váratlanabb, annál kedvesebb ’s meglepőbb vala jelenléte. Mindnyájan felderültünk látására ’s az egész társaság, kivévén Gusztit, ki az úr után epedett, elevenséget nyert tőle. Az estvét sok gyönyörűséggel töltöttük; kár, hogy az úr nem lehete velünk, elmaradását mindnyájan igen sínlettük. Minna eléneklette guitarre mellett az úr’ énekét a’ Reményhez,^* melly bennünket igen meghata.

Illy éjjeli csolnakazás valami igen kedves mulatság. Az ég gyönyörű boltozata a’ maga ragyogó hold és csillagfényeivel, fekete fellegárnyaival olly csalólag tűkröződik vissza a’ víz’ mélyéből, hogy ha a’ szem sokáig reá andalodott, végre úgy tetszik mintha a’ csolnak mérhetetlen magasság alatt ’s mélység felett két ragyogó ég közt lebegne levegői szárnyakon.

Jól tevé, édes Szamosvári, hogy maga nem jöhetvén legalább levelével csinála nekem örömet; becses levelével, melly tele van emberszerető, szép érzésekkel ’s tanulságos, mint minden a’ mi az úrtól jő. Írjon, édes Szamosvári, minél többet ’s írjon az én számomra, ki magamat örömmel adom alá erkölcsi oktatásainak, ki örömmel fogadok-el minden intést, melly a’ rény’ útjára, honnét panaszaim már már eltérítének vala, vissza vezet. Melly sok szép vigasztalást foglalnak az úr’ szavai magokban! Íme lássa, hogy tanácsai, vigasztalásai nem hasztalanok, hogy én az urat igyekszem megérteni, gondolataiból egy imádságot készítettem, mellyet minden nap elmondok magamnak. Itt következik az.

Uram! a’ te ostorozásidra elvesztém béketürésemet; panaszokra fakadtam ellened, te, ki egyedűl vagy jó és igaz. Megfeledkeztem jótétemenyidről ’s csak a’ szenvedés’ óráit számláltam. A’ pillantatnyi búkat éveknek néztem ’s azt mondám, hogy minden öröm, mellyet adál, csak perczenetig tartó álom volt. Zúgolódás nélkűl vetem alá magamat büntetésednek, bár mit mérendesz reám; mert hiszem és tudom, hogy a’ te igazságos látogatásaid csak javamra történnek. Nem vesztem-el reményeimet irgalmad iránt. Te kegyelem vagy és jóság; kiterjeszted gondjaidat a’ legparányibb féregre is, felhozod reá szent napodat, megenyhíted inségeit, mert ő is teremtményed.

Irjon, édes Szamosvári ’s öntsön erőt lelkembe, melly a’ szenvedés’ súlyai alatt csüggedezni kezdett immár ’s rég elsűlyedt vala az úr támogatása nélkűl. Majd eljőnek egykor nekem is a’ virítóbb napok, a’ mikor szíves hálával fogok megemlékezhetni mind azokról, miket jó akaróim velem tettek.

Ha elgondolom, melly különös szivességgel viseltetik az úr én irántam ’s milly részvéttel van mindenhez, a’ mi környűl veszen, nem lehet szivemben a’ legnagyobb hála’ érzéseinek nem fakadoznia.

Köszönöm a’ kedves kötetet, mellyet számomra íra öszve. Az úr azt azért tevé, hogy legyen valamim a’ mi barátságára emlékeztessen ha majd elhagyom e’ világ’ zaját ’s oda vonúlok hová vonzódásom szólít? Ah, édes Szamosvári, az úr több hálával kötött engemet magához, minthogy illy emlékeztetés nélkűl is valaha elfelejthessem. – Keresztűl forgatám az egybefűzött lapokat ’s úgy találom, hogy azokat emlékeztetőűl felette jól választá az úr. Azon érzések, mellyektől keresztül vannak lehelve, hasonlókat gerjesztenek-fel az olvasóban ’s lehet e becsesebb emlék, mint az érzéseké? ’s vissza állíthatja e valami jobban a’ távol barát’ lelkét, mintha olvasás alatt azt kell majd több ízben mondanom: Ez az öröm, ez a’ bánat, melly most kebleden végig remeg, így örvendeztette így epeszté barátod’ kebelét, miként most a’ tiédet.

Vettem szíves ohajtásait, mellyeket hozzám intézett soraiban nyilatkoztata. Azok annál becsesbek, minél inkább távoznak azon szerencsekivánatoktól, mellyeket szív’ tudta nélkűl mondogattat a’ hideg mindennapi szokás. Az úr’ sorai valamint szépek, úgy teljesek lélekébresztő gondolatokkal, de nem kellett vala közéjök tenni azon egy pár szót, melly csábító erejével bir a’ szédítésnek. O férfiak, férfiak, mi erős kísérteteknek teszitek ti ki gyakran gyarló gyenge nemünket! Nem elég hiúsággal készített e fel bennünket maga a’ természet, szükség e hogy azokban még ti is megerősítsetek?

Igen tehát, ma születésem’ tizenkilenczedik éve van, de ha végig tekintek lefolyt napjaimra, nem kell e miattok elbúsúlnom inkább mint örvendenem? Csináltam e valamit ember-társaim’ örömei’ nevelésére? Sőt szenvedéseimmel elkeserítém azoknak napjait is, kiket leginkább szerettem, kik viszont engem a’ szivességnek minden nemeivel öleltek. Sírnom kellene ’s kétségbe esnem sorsomon, melly arra kárhoztatott, hogy egyedűl a’ mások’ gyötrelmeit sokasítsam: de nem csüggedek-el, igyekszem lelkemet erőben tartani. A’ jövendő szép álmokkal kecsegtet; én reménylek!

Ne szóljon, édes Szamosvári, atyám felől kedvetlen dolgokat. Azt nekem kínos hallani. Eddig az úr vala vigasztalóm ’s most azt kell látnom, hogy maga csügged-el. Kérdés, ha valók e azok mind, miket felőle némellyek beszélnek? ’S levele, melly az urat annyira magán kivűl tudá ragadni, nem lehet e valamelly hirtelen fellobbanás’ szüleménye? El kell várnunk, mi történik ha megjő. Én számos okokkal hiszem, hogy szándékomat, melly olly erős és szent, nem fogja akarni gátolni. Könyörgeni fogok istennek, kérlelje-meg irántam ’s ha majd itt leszen ’s karjaimba zárhatom őt, sírva fogok térdeihez borúlni, ’s ő, meglátja az úr, egyetlen leánya iránt szánatra fog gerjedni, bizonyosan fog. Ne szóljon, édes Számosvári, kivált az úr ne, felőle. Minél inkább tisztelem az urat, annál élesebben metszik keblemet szavai valahányszor róla kedvetlenűl emlékezik.

Roszúl vagyok, édes barátom, igen roszúl ’s kettőzteti kínomat az, hogy annyian szánakoznak rajtam, hogy annyinak szerzek fájdalmat. Atyámnak újabb levele érkezett ’s benne olly eltökélt szándék, melly kétségbeejti minden reményeimet. Jőjön, kedves Szamosvári, az úr vigasztalásaira lelkemnek nagy szüksége van. Talán ez lesz a’ végszolgálat, mellyet barátnéjának teszen. Úgy érzem, hogy én sem az égnek, sem Wallbergnek nem, hanem a’ halálnak vagyok eljegyzett mátkája, ’s gyászmenyekzőm nem sokára elkövetkezik. Ha az immár nincsen messze, egy barátságra kérem az urat, az utósóra, de legszentebbre. „Szeresse az én Gusztimat mindig úgy, mint most szereti; emlékezzék-meg reá, hogy árva, hogy a’ sors mindenétől megfosztá, a’ mi előtte szent és kedves volt.” – Ez barátnéja’ utósó kérése.

Irtóztató fejszédülések között írom e’ karczolást ’s nem tudom ha belőle érzésem’ nagyságát képes lesz e felfogni. De az úr, édes Szamosvári, pótolja-ki magának a’ hiányt ’s mondja a’ legszívrehatóbb szavakat, mellyeket csak gondolhat, hogy Ottília mondani fogott volna.

Ha barátság nem kötelezne is az úrhoz írnom, felebaráti szeretet parancsolná, hogy nehéz környülményeim között segedelméhez folyamodjam ’s bölcs tanácsát kérjem.

A’ mi kedves barátunk betegen érkezvén a’ mult ősszel Budára, először is engem tisztele-meg bizodalmával ’s mint orvoshoz hozzám folyamodott tanácsért. Eleinten saját előadásai után próbáltam gyógyítani: de néhány hétig tartó vizsgálataim után tapasztalám, hogy baja nem a’ testben, hanem lelkében alapúl. Ennek gyógyításához fogtam tehát. Hosszas, sőt czéltalan volna leírnom, mint igyekeztem benne psychologiai ismereteim iránt bizodalmat gerjeszteni ’s mint meg is nyerem azt lassanként olly mértékben, hogy utóbb tanácsaimat gyermeki engedéllyel követte. Megérkezése után szinte két hétig ágyban maradt; munkámba kerűlt míg onnét felizgathatám, de miután felkelt is, szobáját nem akará elhagyni. Elzárkózva szünet nélkűl magában tünődék, ezer féle bajokat képzelt ’s ha jöttem, nem szóla egyébről, mint mindig magáról. Látám a’ hypochondria’ veszedelmes jeleit ’s igyekeztem őt megmenteni. Egy szép délesten kicsalám a’ szabadba; által kocsiztunk Pestre a’ város’ erdejébe. A’ szép nap, tiszta levegő, tárgyak’ változása lelke előtt ’s leginkább az, hogy figyelme magáról elfordíttatott, mind ezek igen jóltevőleg hatottak reá. A’ kocsizás után nyugodtabb vala álma, jobban érezte magát. Ezt tevém vele több ízben ’s folyvást valahányszor csak időm engedé, mert egészsége’ javultával társasága sok gyönyörűségeimre volt. Utóbb társaságokba vittem ’s néhány házakkal megismertetém, hol mindenütt szívesen fogadtatott, mint egyike a’ legérdekesebb társalkodóknak. Midőn a’ májusi napok bekövetkeztek ’s a’ nyár’ melege megérkezett, fürdőt ajánlék neki, nem annyira a’ fürdés, mint az ott nagy számmal megjelenő emberek miatt.

Egy kikocsizás’ alkalmával a’ váras’ erdejébe vezető sétálón egy csínos szőlőkért tűnt szemébe igen jó ízlettel épült nyaralója miatt. Kérdé tőlem, kié lehet a’ szép kert? Elmondám, hogy egy megholt rokonomé volt: de tékozló férje eladá, mind a’ mellett, hogy nem őt, hanem gyermekeit illette volna. Kérdezgetései oda vezettek, hogy az egész háznép’ történetét elmondám. Ő beszédemet igen nagy részvéttel hallgatá ’s vettem észre, hogy a’ boldogtalan atya’ ballépései egész belsejét felháboríták. Nem tudá feledni ’s még napok után is emlegette, ’s a’ mint tőle hallám az úrral is, édes barátom, közölte, és így fogja tudni az egészet. Néhány nap mulva e’ kikocsizás után Szegfyné, Ottília és öccse Guszti a’ fürdőben voltak velem, hol találkozván Számosvárival, öszveismertetém őket. Szamosvári igen el látszott érzékenyűlni a’ szegény beteg leány’ látásán ’s vettem észre, mint meg vala ütközve. Napok multanak-el ’s én Szamosvárit foglalatosságim miatt nem láthatám, de hallám Szegfynétől, hogy velök a’ fürdőben minden nap öszvejött. Egy reggel szállásomra robbana felderűlt és szinte feltüzesedett arcczal, midőn épen a’ fürdőből haza térne. Beszédeim különféle tárgyakon andalgának, ő azokra nem látszott figyelmezni ’s mindene elárulta, hogy gondolati távol tárgyakon függenek. Egyszerre felszökék helyéből, felém jött ’s elmondá, hogy igen kér, ismertessem-meg őt a’ Szegfyék’ házokkal. Én örömmel ajánlám magamat, annál inkább, minthogy e’ háznépet, kivált a’ vidám és tréfás öreg Szegfyt, ollyannak hivém, kik között Szamosvári ábrándozó és heves lelke csillapúlást szerezhet. A’ megismertetés megtörtént, de fájdalom veszedelmes következésekkel – Szamosvári azóta Szegfyéknél mindennapos ’s Ottíliának ábrándozó imádója.

Az úr, tisztelt barátom, be lévén avatva Ottília’ környűlményeibe, azonnal fogja érteni, hogy Szamosvári szenvedélye e’ lyányka iránt jó következéseket maga után nem vonhat. Én Ottília’ atyját jobban ismerem, minthogy Szamosvárira nézve legkisebb kedvező reménnyel is biztathatnám magamat. Ottíliának vagy Wallberg’ keze, vagy legfelebb klastromi élet között lehetend választást tennie; sőt kérdés, ha atyja’ meghajthatatlan makacsságát ez utóbbikra rá lehetend e birni. – Íme elébe terjesztém az úrnak, tisztelt barátom, a’ dolog’ állását, gondolkodjék róla mint lehetne a’ veszélyt, mellyet e’ szerelmi szövetkezés támaszthat, elhárítani. Talán jó volna ezeket így tisztán Szamosvári elébe terjeszteni, ’s arra birni őt, hogy az Ottíliával való szövetkezéssel hagyna-fel. Az úrnak nagy befolyása lehet reá, ne sajnálja fáradságait; azok minden bizonnyal a’ mindkettőnk által szeretett Szamosvári’ boldogságát eszközlendik. – A’ mi állásunk ez ügyben felette kényes. Szamosvárit mindnyájan tiszteljük ’s szivünkből szeretjük. Ő egy igen jeles tehetségű ’s szeretetre méltó ember: de felette érzékeny ’s könnyen ingerelhető, rettegünk őt megsérteni. A’ szerencsétlen, szenvedő lyánykával valamelly kedvetlenséget éreztetni szinte nehezen esik a’ szívnek ’s így egyedűl az úrban van minden reményünk, bizodalmunk. A’ csomó annál szövevényesebb, minthogy a’ lyányka igen elzárkózott természete mellett is nem látszik egészen érzéketlen lenni Szamosvári iránt.

Legyen az úr, édes barátom, szíves velem közleni, micsoda lépésre tökélendi-el magát. Értekeznünk egymással e’ nehéz dologban talán nem leszen szükségtelen. Tisztelő barátja

Dr. Várkonyi.

Az úrnak, édes barátom, Szamosvárihoz írt levele – mellyet velem másolatban közöl – igen jól van gondolva ’s lelkemből látszik kiírva lenni. Elvárjuk, millyetén foganatja leend. Úgy hiszem már el fogott hozzá jutni. Ne terheltessék válaszát, mellyet tőle venni fog, a’ mennyiben a’ tudva lévő tárgyat érdeklendi, velem közleni. Minthogy Ottília iránti viszonyairól velem még mind e’ mai napig nem szólott, hihetőleg most is tartózkodni fog említésétől ’s így csak az úrtól várhatok értesítést a’ Szamosvári’ gondolkodása felől.

Szomorú dolog, a’ mit az úr, édes barátom a’ tudva lévő tárgyban jelent. Azok szerint tehát le kell mondanunk legparányibb reményeinkről is szándékunk’ jó foganatja iránt. Igy kénytelen vagyok magamat az utósó, a’ legkedvetlenebb lépésre eltökélni, kénytelen vagyok magával Szamosvárival szólni. Az nem szereti barátját, ki veszély’ szélén látván nem ügyekszik őt az örvény mellől vissza rántani: de képzelheti az úr, édes barátom, mi nehéz tisztet vállalok magamra.

Aggodalomban vagyok a’ dolog’ kimenetele iránt. Szépfalvitól levelet vettünk, melly jelenti, hogy November’ elején itt leszen Wallberggel ’s egyszersmind meghatározza Nov. lld. a’ jegyváltás’ napját. Nem volt mit tennünk, közleni kellett a’ levelet Ottíliával. Képzelheti az úr, melly mennykő csapás volt ez a’ szegény lyánykának. Nem sírt: de arczulata festé, hogy belsejét mélyebb kínok dúlják, mint a’ sírás’ fájdalmai. Midőn érzései első eltompulásokból magokhoz tértek, egyik ájulásból másba esett. Tegnap óta enyhűlni látszanak gyötrelmei, a’ mit Szamosvárinak lehet köszönnünk, ki tegnap egész dél előtt ágya mellett ült ’s biztató tehetségeinek minden hatalmát egybegyüjté a’ beteg’ lelkében jó reményeket ébreszteni, hogy Wallberg más gondolatokra térend, ’s akkor atyját is reá lehet beszélni majd, hogy szándékát a’ klastromi élet iránt jóvá hagyja. – Csudálatos leszen az úr előtt a’ mit mondok, mert az előttem is csudálatos vala, hogy Szamosvári Ottília’ klastromi szándékairól szólhat, de a’ dolog nincs különben. Úgy látszik, hogy Szamosvári erre rég el van készűlve, mivel jól érti, hogy e’ szövevényes környűletek közt ő Ottília’ birtokára soha számot nem tarthat. Szándéka egyedűl az, hogy a’ szeretett leányt boldognak tudhassa ’s a’ klastromi életet Ottília mindig úgy festé, mint vágyainak fő, utósó és legszentebb czélját. Csak így lehet megérteni ez erős resignatiót.

Rettegek Szamosvári miatt. Ma először szólt velem Ottíliáról, ’s először nyílt-meg előttem. A’ harcz, melly belsejében háborog, mellynek tanúja valék, leírhatatlan. Oh, édes barátom, ha az úr őt látható vala, nem fojthatta volna el keservét a’ szegény ifju’ gyötrődésein. Nyakamba borúlt és siratá Ottíliát mint rá nézve minden kinézések szerint már megholtat. Én mindeneket mondtam vigasztalására; egy kissé csillapodni látszott. Resignátiójában nincs ugyan olly lélekcsend, mellyet ohajtani lehetne, azonban e’ tekintetben még is meg tudnék nyugonni, ha más gondolat nem rémítene, melly a’ közte ’s Wallberg közötti viszonyból támadhat. Midőn Wallberg’ nevét említettem neki, fellázadt benne minden indulat, nem lehet azon hitből kivenni, hogy Wallberg ne legyen ez egész szövevénynek oka. – Ismeri az úr heves természetét ’s ha azt mondom, hogy Wallberg e’ tekintetben hozzá egészen hasonló, vagy talán még több, ’s hogy e’ két lángnak öszvecsattannia melly könnyű, hogy… ’stb – az úr érteni fogja rettegésemet.

Ottília igen roszúl van ’s alig ha el nem veszítjük szegényt. Én úgy hiszem, Szamosvári’ társasága é’ leánynak minden érzéseit fölverte álmokból ’s a’ klastromi életben nem fogná azon belső csendet feltalálni, mellyel mind magát mind másokat biztat.

Szívesen teljesítem, a’ mire az úr, édes barátom, kér, ’s megírok mindent a’ mi történni fog. Adná az ég, túl volnánk már rajta. Fejem egy idő óta igen zavart ’s nem lelem nyugtomat.

Jó volna Szamosvári’ anyjával néhány szót tudatni fia iránt. Mondjon-el az úr annyit, a’ mennyit jónak látand; mindent talán nem kell tudatni. – Egy hét mulva venni fogja levelemet ’s belőle megérteni mi történt legyen.

Ma várjuk Szépfalvit. E’ fél ív készen áll asztalomon az úr’ számára, hogy megírjam a’ mik történni fognak. – Szamosvári az imént hagya-el. Rendkivűl fel van lázadva vére, meg kellett kérnem, hogy így Ottíliát ma ne látogassa-meg ’s ezt azért, hogy távol tartsam. Borzadok annak képzeletétől, hogy Wallberggel ott találkozzék. – Ottíliának szava igen elgyengűlt, gyakran beszél magán kivűl. Felgyógyultához kevés a’ remény.

Megtörtént a’ mitől rettegtem. Szépfalviék megérkeztek. Wallberg már tudta Szamosvári’ szenvedélyét Ottíliához. Szegfyéknél találkoztak. Wallberg szemrehányást teve Szamosvárinak. Heves vala az egybekapás ’s Szamosvári párviadalra hívta Wallberget. Két katona tiszt volt a’ secundans. Ma reggeli hatkor volt a’ viadal kinn a’ szomszéd erdőben. Szamosvári sérelem nélkűl jött vissza; Wallberget kocsin hozták ájulások közt. Bal vállát öszvezúzta a’ lövés. – Szamosvárinak tanácslák, hagyja-el ez országot mielőtt még Wallberg életben van: de ő távozni nem akar. Úgy látszik elméje háborog.

Ottília magán kivűl van. Valamelly gondatlan ágya körűl elmondá mi történt.

Ottília’ szava elállott, szemei húnyva vannak. Éjfélig megválik mire fordúl dolga.

Magához jött. Előhozatá tűkör fiókját ’s egy csomót kezembe ada azon kéréssel, hogy holta után égetném-el. Úgy tetszik Szamosvári’ kézíratai.

Irtóztató szenvedésekkel kell küzködnie. Nem szól, kínjait szíve’ sebes dobogása jelenti.

Túl van szenvedésein. Az utósó perczben atyját kivánta magához. Midőn belépne keze után nyult ’s megcsókolván azt, minden vonaglások nélkűl csendesen elszunnyadott.

Ma reggel Szamosvári őrjöngve rohant a’ szobába, hol a’ halott kiterítve fekszik. Kórházba kellett vitetnem. Tettei azt mutatják, hogy elméje meg van háborodva. – Wallberg magához jött. Orvosa bízik hogy a’ seb nem veszedelmes ’s életéért nincs ok aggódni.

Ne szóljon az úr, édes barátom, Szamosvári’ anyjának fia’ baja felől. Jó reményeink vannak felgyógyulása iránt. Hogy Wallberg életben van annak hallása sokat segített rajta.

Ottíliát ma temettük-el. Guszti vígasztalhatatlan, mert nénjét rendkivűl szerette. Képzelheti az úr fájdalmunk’ nagyságát a’ mindnyájunk által annyira szeretett leány’ halálán.