Serbus nyelvből.
Jó korán kél hős királyfi Marko
Szent vasárnap’ hajnalán, midőn a’
Fényes nap még nem hinté sugárit
Fényes arcczal a’ fejér világra.
’S merre kéklő bérczi Urvinának
A’ nagy tenger’ partján elvonúlnak,
Arra indúl útnak, arra indúl.
A’ midőn már fennten járt a’ bérczen,
Meg-megbotlik kedves méne, Sáracz,
’S két szeméből sűrü köny patakzik.
Ez búval hat, búval ’s bámulással
Hős királyfi Marko’ nagy szivébe;
’S így szól Sáracz kedves szép lovához:
„Hej jószágom, Sáracz, drága ménem!
Már egy század folyt-le, hosszú század,
Századon túl hatvan hosszu évek,
A’ mióta eggyüvé kerűltünk.
’S a’ mióta eggyüvé kerűltünk
Nem botlottál még te én alattam,
Csak ma kezdtél sűrü könnyet ejtve.
Én halandó, végzetét az égnek
Nem tudom bár, oh de félve sejtem,
Hogy veszély vár eggyikünk’ fejére;
Vagy fejemre, vagy tán a’ tiédre.”
Míg ajkáról e’ szók hangozának
Bércziről az erdős Urvínának
Felsikolt az ormoknak lakója,
Felsikolt a’ szőke fürtü Víla,
’S így szólítja Markót a’ királyfit:
„Édes bátyám, hős királyfi Marko!
Nem tudod mért botlik a’ te méned?
Megmondom mért botlik a’ te méned.
Téged sajnál, érted könnyez a’ mén,
Nem sokára meg fogsz válni tőle,
Nem sokára meg fog válni tőled.”
De boszúsan Marko vissza szóla:
„Szőke Víla, nyil száljon nyakadba!
Mért jövendölsz rosszat felsikoltva?
A’ világot jártam-bé lovammal,
Napnyugotról indúltam keletnek
’S tartományit láttam a’ keletnek;
Napkeletről napnyugotra tértem
’S a’ kerekded földet megkerűltem;
Mennyi vár van a’ fejér világban
Sáraczommal annyi várba’ jártam:
A’ kerekded földet bár bejártam,
Sem Sáracznál jobb mént nem találtam,
Sem magamnál jobb hőst nem találtam!
’S most meg kéne válnom Sáraczomtól?
Sáraczomnak válni kéne tőlem?
Szőke Víla, nyil száljon nyakadba!
Mért jövendölsz rosszat felsikoltva?
Nem vál Marko addig ménjétől-el
Míg két válla büszke lesz fejével.
És a’ szőke Víla visszaszóla:
„Édes bátyám, hős királyfi Marko!
Fojtsd boszúd’ el hősi nagy szivedben.
Senki téged meg nem foszt lovadtól,
Jó lovadtól, kedves Sáraczodtól,
És nem foszt-meg senki életedtől;
Mert te meg nem halhatsz hős kezektől,
Sem vitézek’ éles kardja által,
Sem buzgány vagy harczi kópja által:
De betegség által fogsz kidűlni,
Melly istentől szálni fog fejedre,
Istenedtől a’ vén vérölőtől.
Édes bátyám, hős királyfi Marko!
Fojtsd boszúd’ el hősi nagy szivedben,
Fojtsd boszúd’ el, ’s adj hitelt szavamnak:
Majd midőn a’ hegytetőre értél,
Pillants jobbról balfelé szemeddel,
’S megpillantasz két sudár fenyűfát.
A’ nagy erdőt fővel meghaladják,
Zöld lombjokkal szinte béborítják;
Tiszta vízü kút vagyon közöttük
Melly vizét a’ hegy’ szivéből issza,
Arra térj-el Sáracz jó lovaddal;
Szálj-le róla kössed a’ fenyűhöz,
És hajolj rá a’ forrás’ vizére:
Ez lefesti arczodat vizével
És meglátod arczodat vizében,
És orczádon írva lesz halálod,
A’ bús óra, mellybe’ jő halálod.
És elfojtja Marko nagy boszúját,
Nem mond átkot a’ bérczek’ szüzére,
Sőt szelíden engedő szavának.
A’ midőn felért a’ hegytetőre
Jobbról balra pillantott szemével,
Megpillanta két sudár fenyűfát;
A’ nagy erdőt fővel meghaladták,
Zöld lombjokkal szinte elboríták.
Arra tére Marko Sáraczával,
Ott leszállt és megköté a’ fához,
Ráhajolt a’ forrásnak vizére,
És meglátá orczáját a’ vízben,
És orczáján írva volt halála,
’S a’ bus óra, mellyben jő halála.
Megrendűle Marko hős szivében,
Sűrü könnyek fénylenek szemében
’S ajkáról a’ bánat így keserg-le:
Csalfa élet, zöldelő virágom!
Melly szép voltál, melly hamar lehúlltál
Három század múlva már lehúlltál,
Csalfa élet, zöldelő virágom!
Int a’ végzet, messze int halálom,
Változtatni kelletik világom’!
’S míg az erdő vissza-sírta hangját,
’S a’ közelhegy távolabb hegyeknek
Marko’ vesztét bérczhanggal panaszlá;
Marko hallgat mélyen elmerűlve,
Szörnyen hallgat Sáraczára nézve.
’S szánakodva nagy vasát kirántja
Elfordúlva jó lovába mártja;
Hogy ne jusson a’ török’ kezébe,
Hogy ne légyen rabja a’ töröknek.
Sáracz ménjét eltemette Marko;
Szebben a’ mént, mint András rokonját.
Éles kardját négy darabra törte,
Hogy ne jusson a’ török’ kezébe,
És kérkedve a’ török ne mondja:
Im e’ büszke kard Markó’ vagyonja,
Hős Markóról szállott birtokomba;
Hogy Markóra átkokat ne szórjon
A’ keresztet tisztelők’ seregje.
Hadkópjáját két darabra törte,
’S fölvetette a’ sudár fenyűre.
Vette Marko buzgányát kezébe,
’S meglóbálván rendítő kezével,
Szörny-erőben messze elröpíté.
És a’ buzgány bérczes Urvináról
A’ mélységes kék tengerbe szállott.
’S a’ buzgányhoz ekként szóla Marko:
A’ midőn a’ tengerből e’ buzgány
Napvilágra jő, akkor terem csak
Olly kalandor, mint királyfi Marko. –
Végzett Marko minden fegyverével. –
Öv mellől az író szert kivette,
Zsebjéből egy íratlan papirost
’S illy levélt írt hős királyfi Marko:
Vándor! hogyha bérczin Urvinának
E’ fenyűkhöz fog vezetni útad,
’S a’ fenyűk közt csörge hűs pataknál
Ott találod földön fekve Markót,
Tudjad, Marko halva fekszik ottan.
Nála három tűsző, telt arannyal.
Eggyik tűszőt annak hagyja Marko,
A’ ki testét eltemetni fogja;
Másik tűszőt hagyja templomokra,
Hogy díszt ’s éket nyerjenek belőle;
Eggyet hágy a’ bénáknak ’s vakoknak,
Hogy bejárják szerte a’ világot,
’S emlegessék énekelve Markót.
A’ levélt föltette a’ fenyűnek
Zöld ágára, melly az út felé néz,
Hogy ki arra mén a’ széles úton
Megláthassa a’ fenyűnek ágán.
Tintaműjét kút’ vizébe dobta. –
Zöld dolmányát most leoldja Marko,
’S árnyékában a’ sudár fenyűnek
Elteríté hajladó füvekre.
És buzogva föltekint az égre,
Háromszor vet buzgóan keresztet
’S elterített dolmányára rá ül,
Kalpagját levonja két szemére,
És lefekszik – ’s többé fel sem is kel;
Mert halálos hosszu álmot alszik.
Már hetekké vála a’ folyó nap
A’ mióta Marko halva fekszik
A’ forrásnál a’ sudár fenyűk közt;
’S bár sok vándor mén-át a’ nagy úton
És meglátja hős királyfi Markót,
Mind azt vélvén, hogy csak alszik a hős,
Óvakodva messze elkerűli,
Álmából, hogy fel ne költse Markót.
Mindig együtt jár a’ két szerencse
Jószerencse és a’ balszerencse:
Jószerencse arra hozta Vászát,
A’ szent hegynek tisztes Hegumanját,
*Hegumen; kisebb kolostor főnökének titulusa a keleti ortodox egyházban.
A’ Vilindár szent egyháznak atyját,
*A szent Vilindár (Hilandar) templomnak, kolostornak (Athos hegyén).
Egy nevendék ifju szerzetessel.
A’ mint Vásza megpillantja Markót,
Jobb kezével int a’ szerzetesnek:
„Lassan érintsd a’ földet lábaddal,
Álmából a’ hőst, hogy fel ne költsed,
Mert rosz kedvü Marko álma’ tüntén,
’S rosz kedvében tán megölne minket.”
Nézi a’ pap a’ hős’ édes álmát,
’S megpillantja a’ levélt az ágon,
Átolvassa csendesen magában.
A’ levélben áll, hogy Marko meghalt.
Ekkor a’ pap ménjéről leugrik,
Megtapintja Marko hőst kezével,
O de Marko régen halva volt már.
Sűrü könnyet könnyez a’ Heguman,
Mert ő Markót sajnálá szivében. –
Marko’ három tűszőit leoldja,
És tulajdon oldalára zárja.
Gondol gondol, hosszan gondol a’ pap,
Hol temesse sírba Marko’ testét;
Eszmél eszmél, mindig egyet eszmél.
Marko’ testét feltevé lovára,
Véle tenger-part felé elindúlt.
Ott hajóra űle a’ tetemmel
És elvitte Athos’ szent hegyére,
*görögországi hegy, ortodox kolostorokkal.
Melly benyúl a’ nagy tenger’
*Égei-tenger.
szivébe.
Rajta sok szent klastromok ragyognak
’S szent Vilindár-templom is közöttük.
Szent Vilindár’ templomába vitte,
Szent igéket olvasott felette,
Szent halotti dalt zengett felette,
Millyet holtnak énekelni szoktak;
Eltemette a’ templom-középre,
Emléket nem állitott felette,
Hogy ne tudná senki Marko’ sírját,
Hogy ne keljen ellensége gúnyra
Vígadozva Marko hős’ halálán.
Karloviczi Sz. J.
