Piros hajnal’ szép sugára,
Mért nyílsz szívem’ fájdalmára?
Mit ér nekem fényes lángod,
Ha rózsámat nem mutatod?
Tisztán süt a’ nap a’ földre,
Zöld színt von a’ síkmezőkre;
Ha rózsám rám tekintene
Én szívem is kiderűlne.
Sötét az éj, csendesség van,
Minden nyugszik mély álomban:
De én, rózsám, ébren vagyok,
Rólad ébren álmodozok.
Mi lelt engem, hová legyek?
Szivem mitől ollyan beteg?
Kökény szemű leány’ arcza!
Az vitt engem bubánatra.