Vidd el gyöngyeidënn, óh! sebës Innʼ vize!
mëlly rabtornyom alatt, aʼ Dunaʼ szélihëz,
ʼs ennek habjaival hirtelen elsietsz
aʼ bajszos Magyarokʼ drága határira;
vidd el csókjaimot Lauraʼ lakásihoz;
ʼs majd ammint szomorú elmefutási köztt
kristálycsöppeidët sírva bëszürcsöli,
tüzd gyëngén azokot bájos ajakira.
Mond, hogy vad Tirolisʼ messze vidékeinn
szívemben viselëm képeʼ hasonlatit,
ammint rósa gyanánt homloka fëlderül,
vagy mély gondgyaitúl búba boríttatik.
Mond, hogy hű tüzemët sëm komor öblei,
sëm hóval födözött képtelen ormai,
még földgyénn maradok, mëg nem emészthetik.
Itt is napjaimot, mint mikor ajakinn oldala
ott hőn csüggedëzék, csak neki szentëlëm; mellett
itt is leggyönyörűbb képzetëk énnekëm
nyilván mëgmutatott tiszta szerelmei,
ʼs mëghitt karjainak víg apolási köztt
csókjaibúl eredëtt édës örömeim. őrűletim
Laurát zëngedëzik szüntelen énekim,
mëllyektűl rekeszëmʼ bóttyai rëngenek;
Laurámʼ képeivel közli reménnyeit
szentebb lantolatom, mëllyel az embëri
nëmnek fejtëgetëm mënnyei czéllyait;
Laurának keresik tölteni kedveit
mëllyemben pözsögő főbb ügyekëzetim; férjfi tökélletim
Laurát emlëgetik nappali gondgyaim,
Laurámʼ arczaival játszanak álmaim.
És hogy szërtelenebb szívëpedésivel
mëgkíméllye magát, még haza érkëzëk,
mond: hogy nem viselëm mostoha sorsomot
délczëg pára gyanánt, aʼ ki bilincsëkët
érdemlött dühödő embërölésivel,
vagy másét ragadó vágyakodásival.
Belső nyúgodalom támogat engëmët.
Mëlly aʼ legnehezebb ütközetëk között
szent ösvénnyeitűl el nem osonkodott
erkölcsnek gyönyörű tudtaibúl ered,
és aʼ jámborokot, még buta fellegëk
hánnyák vészhabokonn gyënge hajójokot,
bajnokságnevelő vigadozásihoz napfénnyel ragyogó csëndës örömihëz
bátor szárnyaival fëlfëlemelgeti.