VII.
ZWEY ODEN VON KLOPSTOCK.
1) IHR TOD.
Schlaf sanft, Du Gröste deines Stammes,
Weil du die Menschlichste warst!
Das Warst Du, und das gräbt die ernste Geschichte
Die Todtenrichterin, in ihre Felsen.
Oft wollt ich dich fingen. Die Leyer stand
Klang von selbst in geliebterem Tone von Dir.
Ich liess sie klingen. Denn, wie Du
Alles was nicht edel war hasstest.
So hass’ ich
Bis auf ihren verlorensten Schein
Das schwindenste Wölkchen
Des Räucheraltars, die Schmeicheley.
Izt kann ich Dich singen. Die Schlangenzunge selbst
Dürste nun von jenem Scheine nicht zischen. Denn Du bist todt!
Aber ich habe geliebt: und vor Wehmuth
Sinket mir die Hand die Saiten herab.
Doch ein Laut der Götter-Sprache
Ein Flamenwort. Dein Sohn wird forschen stebend
Ringend, dürstend, weinend vor Ehrbegier:
Ob er Dich erreichen könne?
Friedrich mag sein graues Haupt
Hinsenken in die Zukunft: ob von Ihm
Erreichung melden werde
Die Felsenschrift der Todtenrichterin?
Schlaf, sanft, Theresia! – Du schlafen?
Nein, denn du thust jezo Thaten
Welche noch menschlicher sind,
Belohnt durch sie, in höheren Welten!
VII.
KLOPSTOCKNAK KÉT ÓDÁJA.
1) AZ Ő HALÁLA.
Aludj tsendesen, Te, leg-nagyobbika Törzsöködnek,
Mert a’ leg-szelídebb valál! –
Az vóltál Te; ’s azt vési felőled szirtjeibe
A’ Hólttak Itélője, az igaz História.
Sokszor akartalak Téged énekleni. Kész lantom
Magától zengett a’ leg-kedvesebb hangokkal Felöled.
Engedtem öt zengeni. Mert, valamint Te
Útáltad mind azt, a’ mi nem vala magában nemes
Ugy utálom én
A’ leg-utólsó el-tünéséiglen
Enyésző felhötskéjét
A’ temjénezők’ óltárának, a’ Hízelkedést
Most már bátran énekelhetlek. A’ kígyó-nyelv sem sziszegheti mostan
Felém az enyésző felhőt. Mert meg-hóltál:
Ah! de szerettelek Tégedet, ’s bánatomban kezem
Ajúlttan esik-el húrjaimról.
Eggy isteni szózat hangját tehát
Eggy láng-szót: Fiad törekedve, viaskodva, szomjan,
El-öntve a’ büszkeség könnyeitől, visgálja majd:
Ha téged el-érhet é?
Előre-nyújthatja Friedrich bízvást meg-öszűltt fejét
A’ jövendőbe: ha Felőle
El-érést említend é
A’ Hólttak’ ítélöjének szirt-írása.
Aludj tsendesen Theresia! – Te alszol é?
Nem; Te most olly tetteket tészessz a’ fentebb Világokon,
Mellyek még szelidebbek,
Meg-jutalmazva önnön-magok által!
Homályos az Originál! homályos a’ Fordítás! – Nem lehetne-é világosabb? – Igen; de el-veszti tömöttségét, ’s senki sem fogja többé Klopstockénak esmerni. Lássuk hát eggy kis Periphrasisban, és Minelliusi nótákkal.
IHR TOD. Kat’ exochen nevezi Theresiát SIE-nek, mintha azt mondaná, hogy nints senki az Asszonyi Nemben a’ ki Theresiával eggy karba tétettethessék. – Ti, a’ kiktől a’ Természet az elevenebb érzést meg-nem tagadta, érezzétek mit tészen ez a’ bátor példátlan újság.
PERIPHRASIS. – Aludj tsendesen, Te leg-nagyobbika Törzsöködnek! leg-nagyobbika mondom! mert azon Te valál a’ leg-szelídebb. Az vóltál te; ’s azt vési már, örök időkig el-tartandó szíkláiba a’ hízelkedni nem tudó História, a’ meg-hólttaknak részre nem hajló Itélője.
Sokszor akartalak Tégedet énekemmel magasztalni. Ditsöítésére kész lantom önnön-magától zendűlt-meg a’ leg-kedvesebb hangokkal. Nem szakasztám félbe zengését, mert valamint ő útált mindent a’ mi jó nem vólt, úgy útálom én a’ temjénezők óltárának leg el-vékonyúlttabb felhötskéjét is, a’ hizelkedést.
Most már bátrabban magasztalhatlak, mert nem élsz! Az Irígység’ kigyói sziszegése sem vádolhat most hizelkedéssel engemet. Forróan tiszteltelek én Téged mindenkor, ’s imé lantom húrjairól ájúlttan esnek-el kezeim bánatom miatt.
Tsak eggy lánggal lobogó szót tehát! tsak eggy Istenek beszédéhez hasonlító harsány szózatot: Fiad nemes büszkeségének hevében sírásra fakadva, hírt-szomjúzva, gátlásokkal törekedve, viaskodva fog probát tenni, ha Tégedet el-érhet é?
Tekintsen-bé az ősz fejű Friedrich a jövendő idökre, ha a’ Hólttaknak Itélője, a’ meg-nem vesztegethető História, azt mondja é felőle, hogy Téged el-ért.
Aludj tsendesen Theresia. – Álom lehetne é mostani lételed? Nem; Te most a’ jobb Világokon még szelídebb, még jól-tévőbb, még nemesebb tetteket követsz-el; ’s a’ leg-édesebb jutalmat leled azoknak el-követésekben.