III.
KÉT PÉLDA
A’ VOLTAIRE HENRIÁSANAK
hat lábú fordításábol.
I.
Már Páris nem akar bennünket uralni: sem engem’,
A’ ki Királyja vagyok, sem tégedet, a’ ki utánnam
Az lészesz. Tudják, hogy törvény, vér, ’s jeles érdem
Hóltom-utánn nem mást, tsak téged emelhet helyembe.
Máran azért, ettől tartván, nagy fényit irígylik
Méltóságodnak, ’s akadályt gördítnek elődbe,
Hogy soha, úgy mint Fejedelem, székemre ne ülhess,
Melly reszket velem, a’ mellyről majd majd le hanyattlok.
Róma dörög, ront, veszt: te reád lőtt mennyköves átka
Pörsöli jó híred’ szárnyát; zabolátlan haragja,
Melly katonák-nélkűl szanaszétt feles hartzokat indít,
Már a’ fenn-látó Spanyolok’ tetszésire bízta
Mennyköveit; már a’ jobbágyim, régi barátim,
És rokonim részént távoznak, ’s meszsze kerűlnek,
Részént fel-fegyverkezvén vesztemre rohannak.
A’ Spanyol annak örűl, hogy majd, mint a’ sebes árvíz,
R’ánk ütvén szabadon nyargalhat puszta hazánkban.
Olly sok, néki dühödtt, ’s boszszontásomra meg-esküdtt
Háborgók ellen, kik Frantzia főldön helyettem
Másunnan-jöttet fő méltóságra emelnek,
Menj, légy rajta, hogy a’ kegyes Ángliabéli Királyné
Szíves jó akaratjával részemre hajoljon.
Jól tudom, hogy gyűlől bennünket az Ánglusi nemzet:
Tartós eggyesség közttünk soha talpra nem állhat.
London mindenkor Párisnak irígye. De immár
Méltatlanúl meg-vettettem: nínts, a’ ki bötsűlne,
Nintsen hazám; nem-is esmérek már Frantzia népet;
Üldözöm, és méltó boszszúmat rajta ki tőltöm.
A’ ki velem tartand, azt tartom Frantzia Vérnek. ’s a’ t.
II.
Henrik tsüggedező elmével várta az égből
A’ fényt, melly szemeit meg-nyitná; most-is imillyen
Szókra fakadtt: – Hát nints mód benne, nagy Isten!
Bátor hatalmadban vagyon helyheztetve reményem,
Hát nints mód, hogy az óhajtott ösvényre találjak,
Melly az igazságnak gyönyörű fényére vezérel? –
Vaj bizony e’ mindentehető Urat, e’ kegyes Istent
Tisztelnők mindnyájan, ha tiszteltetni akarna. –
Hallá ezt a’ jámbor Öreg, ’s így szólla: – Tsudáljuk
Istennek bőlts végzésit, ’s fejet hajtva imádjuk.
Ő hozzá nem fér gyarló embernek hibája.
Láttam Kálvínus’ vallását Frantzia főldön
Első kezdetikor: félénk vala, gyenge, ’s erőtlen;
Tsak szurdékokban lappangott. Láttam ez undok
Tűndért, a’ mikoron, mérges fúlánkja ki tetszvén,
Szám-ki-vetésre szorúlt, ’s széllyel bújdosnia kellett.
Láttam végre, midőn nevekedvén tellyes erővel
Büszke fejét alatson porból fel emelte, ’s Királyi
Székre emelkedvén, mérgében el-hányta, tapodta
Boszszús lábával szent Oltárinkat. Azólta
Meszsze az Udvartól, e’ mély barlangnak homályos
Rejtekiben siratom fogytát a’ Római hitnek.
Egy, minek a’ vénségem örűl, ’s nem örűlhet hijába:
Illy új vallásnak nem lesz tartása örökké.
Emberi vélekedés hitván szüleménye, talámtán
Meg-látják végét azok-is, kik kezdetit értték.
Emberek el-múlnak, ’s el-múlnak az emberi dolgok. ’s a’ t.
RÁJNIS.