XI.
BÚSLAKODÁS.
Mit kínozod újra Lelkemet
Bujtogatva tsúfolván?
’S mi kisztet örűlni engemet
Búm’ szünni parantsolván?
Holott tsak az is elég kín nékem,
Hogy van szív, mellyet az én énekem
Nem tehet a’ búban társává,
Szívemhez hasonlóvá.
Rosszat nem akarni senkinek
Tudom, köteles vagyok;
De irígye vagyok kedvinek
Valakik ollyan Nagyok,
Hogy minden szomorú történetet
Mint a’ mi másképpen nem lehetett,
’S mint szokott terhet, úgy viselnek,
Rá sem igen ügyelnek.
Minden szomorú körülöttem,
Tsak ember társam örül;
Ég-főld gyászba rémlik előttem
Reszketés fogott körül;
Végzésim, a’ mellyek rettentenek,
Mint nagy kő fejem felett függenek,
Új új gyötrelemre készítnek,
Új ütéssel rémítnek.
Hogy vagytok vídám indúlatok?
Hol? hova költöztetek
Jertek elő; a’ mit siratok
Hadd kérdezem tőletek;
Mert szívem hogy vérzik tsak azt érzi,
De szegényt azt sem tudja: mi vérzi?
’S a’ közt, a’ mi enyhít és éget
Nem tehet külömbséget.
A’ bóldogság’ tetején ültem,
Szerentse fija vóltam;
Mig még a’ búban is örültem
A’ gonddal sem gondoltam.
A’ sok jó miként vált sok rosszá? im!
El-múltak szerentsésebb óráim –
Oh! adj ama bóldog Angyalom-
Nak, eggy órát siralom! –
Tégy eggy probát bóldog Sors! velem,
Adj-meg mindent kedvemre,
Ott is, már előre képzelem
Mi esik nehezemre.
Mint a’ ki a’ méztől tsömört kapott;
Irtózik ha édesbe harapott,
Szívemnek is így ellensége
Az öröm’ édessége.
Hord-elő hát Furiáidat
Te bánatok’ Istene!
Tsattogasd tüzes korbátsidat
Hátamon Tisiphone!*
Ez talám keservemen változtat:
Oh nem; lám hiszen ez is irtóztat.
Egek! ki tud hát meg-kérlelni,
Ki bajomra felelni?
Senki sem; ez úgy van intézve,
Úgy akarják végzésim,
Hogy terhemet terhhel tetézve
Le-nyomják szenvedésim
Addig járja szívemet a’ méreg,
’S mind beljebb furja magát a’ féreg,
Míg örök el-szenderedésem
Meg-szünteti érzésem.
De lehet é illy tsudálatos
Neme is a’ Halálnak,
Hogy a’ vér ’s szív, eggy útálatos
Méreg táskává válnak?
’S a’ lelket gyötörvén míg érzenek,
Mikor már érzéseik nintsenek,
Rettenetes útra készítik,
Ki-menni kénszerítik.
Szüntessd Lelkem! a’ keserveket,
Légy Ura Te-magadnak,
Felejtsd a’ rémítő képeket
Kiket érzésid adnak;
Hogy mikor itt hagyod por testedet,
Ez a’ vád ne gyötörjön tégedet,
Hogy szolgádnak nem parantsoltál,
’S e’ tömlötzben rab vóltál. –
HORVÁTH.