Végezd már álmodat, ’s vesd rám szemeidet,
Imé Calliroe fogja kezeidet.
Hideg ugyan minden tagja árnyékomnak;
De ég most is tüze hajlandóságomnak.
Meg-ne reműlj kérlek halavány képemtől,
Mert a’ sír meg-fosztott minden szépségemtől.
Melly két szemeimet kékség borította,
A’ halál hamuvá ’s porrá fordította,
Két rózsát képzeltél függeni ortzámon,
’S vér patak látszatott hömpölygeni számon,
De már rózsáimnak el-hervadt szépsége,
Mint mellyet a’ Napnak éget hevessége.
Ki-száradt a’ patak, meg-szűnt a’ forrása,
Sőt helyjét sem tudnád merre vólt folyása.
Gesztenye szín hajam le hullott fejemről,
El-enyészett fejér gyengeség képemről.
Lát’d mint meg-változhat eggy ki-nyíló virág!
Még-is bálványozva imádja a’ Világ,
Mindentől meg-fosztott a’ Halál törvénye;
El-fonnyasztott mindent a’ sírnak ösvénye.
Egyedűl szívemnek maradt-meg épsége
Mert erre el-nem hat Halál’ tehettsége.
Ezért az éjjelnek tsendes homályában
Midőn minden állat szunnyadoz álmában
Fel-kelék koporsóm’ híves rejtekéből,
Gyuladván szívemnek esküdtt szerelméből.
Te hozzád sietnek el-bádjadtt lábaim
’S most téged ölelnek testetlen karjaim.
Neved napját hozza jövő Világosság,
Ah! tőltse szívedet érzékeny vígasság.
Én mást nem adhatok mostani sorsomban
Mert nintsen tehettség setét koporsomban.
Azért ezer áldást hintek életedre,
Nézzen kegyelmesen az Ég személyedre.
Ha pedig el-végzed pállya futásodat,
Isten’ Angyalival tőltsd bóldogságodat! –
El-tőlt már az óra; már nem múlathatok
Ah! mért szűnet nélkűl veled nem lakhatok?
Te élj! én síromban noha el-rothadok,
Olvassd hamvaimon hogy híved maradok.
ÁNYOS PÁL.