XI.
TIBULLUSNAK ELSŐ ALAGYÁJA.
Gyűjtsön más aranyat; bírjon nagy főldet; arasson
Róla kövér gabonát; tsűreit hordja teli:
A’ kit az ellenség mindúntalan hartzra riasszon;
A’ kinek a’ hadi kürt szúnyni se hagyja szemét.
Nékem, ha tűz-helyemen takarékos gyenge tüzetske
Pislog-is, e’ mellett tsendesen élnem, elég.
Gazda leszek; magam űltetem-el szőlőimet, és több
Féle gyümőltsős fák’ ágait egybe szabom.
Mindenkor szép asztagokat szűljön-ki Reményem;
1Az Istennek számába iktatott SPES Istenasszony.*
Mindenkor bőven folyjon utána borom.
Minthogy akár kő jegyzze, akár tsak tőke, határát
Főldemnek koszorút tartva: betsűlni szokom.
’S termő fáimnak leg-szebbkori zsenge-gyümőltsit
Áldozatúl a’ jó Isten elejbe rakom.
Templomod orrozatin főldem-termette kalászból
Fontt koszorúk fognak függeni, sárga Ceres!*
Kertemet a’ tolvaj madaraktól ójja veresből
Készűltt váz, ’s ha belé szállnak, ijessze tovább.
Hajdan nagy, most kis kertem’ Védelmei, házi
Istenim! áldozatot néktek-is adni fogok.
Akkor ünőt öltem; bárányt nyújtok-fel ezentúl:
Meg-szűkűltt vagyonom többre ’s nagyobra nem ér.
Bárányt nyújtok-fel; kurjongja körűle az apró
Pór sereg: haj! jó bor, ’s búza teremjen elég!
Most már fel-melegűltt kedvem be nem éri kevéssel,
Kintsre leső, hosszú útra se’ szánja magát.
Jobb hévség idején fa alatt hűtőzni, hol eggy friss
Tsermelye kellemetes tsergedezéssel ömöl. –
Ám de ne állíttsuk szégyennek, néha ekéhez
Nyúlni, vagy ostorral menni az ökrök után.
Sem restek ne legyünk fel-fogni az Anyja-felejtett
Bárányt, vagy ketskét, ’s vinni ölünkben haza.
Ti pedig e’ legelő nyájnak kedvezzetek éhes
Farkasok! a’ tolvaj kéz se kerűlje-meg ezt.
Kisded ez; ám pedig a’ sok ezerből öszve-sereglett
Testes tsordáknál kell ragadozni; nem itt.
Pásztorom’ itt esztendőnként meg-nézni szokásom
Nékem, ’s szórni Pales* tiszteletére tejet.
Jertek Mennybeliek! ne vegyétek rosz neven, a’ mit
Asztalom ád, bátor szűk, ’s az edény is agyag.
Illyen edényt szántó-ember először, keszíte
És poharat sárból alkota öszve-keze. –
Nem kívánom Atyám örökét; nem vágyok azokra
A’ miket Ősimnek gondja rakásra vere;
Kis vetemény is elég: – ha van eggy nyoszolyátska, hogy arra
Dűlhessen testem nyúgodalomra, elég.
Ah! mikor a’ szél zúg oda-kinn, melly édes heverni
Eggy hív társnénak szűz ölelési között!
Melly édes! mikoron meg-erednek az égi tsatornák
Tőlteni gond nélkűl, ’s alva az álmos időt!
Erre foly-el nyálom nekem-is; más a’ ki az ádáz
Tengert, ’s a’ záport tűrheti, tömje zsebét.
Ó! inkább, mint sem valamelly szép sírjon utánnunk. –
Minden gyöngyökkel vesszen aranyja oda! –
Űzz, te, hadat; forgass fegyvert, Messala!* fitogtasd
A’ mit az ellenség kéntelen által-hagyott.
Engemet eggy gyönyörű szűz’ lántza szorít-le. Reménylve
Üldögelek bé-zártt ajtaja’ talpa felett. –
Nem kell dítséret, szép Délia!* nékem: ha véled
Élhetek, ám légyen túnya örökre nevem.
Vég pillantatom is rajtad lankadjon-el. E’ két
Kéz ölelésid közt rúgja-ki élet-erét.
El-hidegűltt tetemimre, tudom, te könnyeket húllatsz,
’S könnyes tsókokkal fogsz le-borúlni reám.
Úgy lessz! El-hidegűltt tetemimre te könnyeket húllatsz
Mert a’ szív benned gyenge, ’s hatódni tudó.
Nem tér senki azon temetésről vissza, hogy ottan
Szánó könnyben elébb meg-ne feressze szemét. –
Nyugvó hamvaimat te ne bolygasd Délia! – kedvezz
Artzádnak, ’s a’ bú meg-ne keverje hajad’.
Míg az örök Végzés nem kűld a’ sírba, szeressünk!
Eggy kis idő – ’s meg-fog dönteni a’ vad halál.
Eggy kis idő – ’s bé-tsúsz a’ Vénség gyáva tagokkal,
Mellyben minden vér a’ szerelemre hideg.
Most enyelegjünk hát; most bújjanak-öszve szerelmink,
Míg illik vagy zárt törni, vagy hágni falat. –
Tsak magam hartzolok itt: dob, zászló, trombita távol
Menjetek! A’ sebeket szedje, ki kintsnek örűl;
Kintseket is szedjen. – Le-takarván asztagom’; a’ pénzt,
’S szükséget könnyű lessz ki-nevetni nekem.
MEDE PÁL.