Ha eggy, a’ szélveszek által a’ kormányról le-üttetett, és a’ maga kedves Seregétől, azzal köz hajó törés által el-szakasztott Kormányosnak, nem lehet örömmel meg-nem telni, a’ midőn, a’ kegyetlen fergeteg meg-tsendesedésével; magát, és utolsó veszedelmek között hánykódott társait, az el-romlott hajó töredékjeihez fogózkodva, a’ rév-partban öszve-jöni, és már veszedelmen kívűl lenni szemlélheti; nem tsudálkozhatik, azt vélem, én rajtam is senki, ha most e’ mái napon, magamat ismét ezen velem eggyütt hajó törést szenvedett kedves hajótskámnak kormányja mellett látván, örömöm nagyságát el-nem titkolhatom, ’s el-titkolni nem-is kívánom. Melly örömömnek ámbátor, nem tagadhatom, hogy eggy illy szép nemes Seregnek igazgathatásából reám háromló, és a’ magam szeretetének olly nyájassan hizelkedő ditsősségnek meg-gondolása is, szerző oka ne lett légyen; Te tudod mindazonáltal szívemben olvasni túdó Isten! melly kitsinynek tartsam én ezt a’ magában nem kitsiny okot is, ahhoz képest, a’ mellyet ezen itt űlhetésemmel egyben köttetett édes Hazám sorsának jobbra fordúlásában fel-találok. Külömben is, ha a’ Hazánk dolgai mellett a’ magunkéról el-felejtkezni; akarmikor is a’ leg-szebb neme a’ feledékenységnek, nintsen, kivált most, hogy illy közönséges örömben részt végyünk, semmi szükségünk a’ magunkra való tekintetre. Elég tsak Hazafiaknak lennünk, sőt elég tsak embereknek is, hogy ebben az Isteni góndviselésnek, Hazánk körűl véghez vitt és szemben tűnő nagy remek munkájában gyönyörködjünk, és annak betsét méltóképpen érezvén; a’ háládatosságra fel serkenjünk. Igaz ugyan, hogy tsak a’ természet világánál is mentől tovább tapogatózunk, annal inkább meg-kell győzödnünk az Isteni gondviselésnek bizonyos vóltáról, de minthogy annak rendszerént való munkája tsendes, és a’ visgálásra nem alkalmatos szemek előtt, könnyen el-bújható erővel szokott folydogálni, úgy járunk mi azzal gyakorta, mint a’ hajón útazó eggyűgyű ember, tudni illik, hogy valamint őnéki, ha a’ hajója a’ szelektől nem tsapdostatván, annak fenekén tsendesen űlhet, eszébe sem jut, hogy van kórmány, van magneses tő, van hajós Mester, a’ ki őtet fel-tett tzéljára vezérli, hanem azt gondolja az ostoba, hogy a’ hajó magától, mégyen abba a’ rév-partba, a’ mellybe ő igyekezik; így mi is, az Isteni gondviselésnek mindennapi tanúbizonyságaihoz igen hozzá szókván, a’ nagy Hajós-Mesternek körűlöttünk való gondoskodásáról gyakorta vagy egészen el-felejtkezünk, vagy legalább azt eléggé betsűlni nem tudjuk. Hogy azért bennünket, az illyen eggyűgyű andalgásból, a’ maga jó téteményének meg-esmérésére fel-ébresszen a’ Világnak nagy Hajós-Mestere, ki-mégyen néha a’ maga gondviselésének szokott útjából, és rend kívűl való, ’s mind az értelemre, mind a’ szívre ellene álhatatlan erővel ható, példákban akarja a’ maga erejét, és böltsességét előnkbe terjeszteni. És már kétség kívül a’ Mennyei fő böltsességnek illyen okokból eredett munkájának lehet, és kell azt tartani, a’ mellyet, ez egynehány el-múltt esztendőkben két Magyar Hazánk’ sorsa forgatásában tapasztalhattunk. Mellyben akár nyomorúságunkat, akár az abból lett ki-szabaditatásunkat visgáljam, mind a’ kettőben az Isteni gondviselésnek nem rendszerént való folyamatját, hanem kézzel fogható nagy tsudáit szemlélem. Mert, hogy elébb nyomorúságunkat említsem, ki ne tartaná tsudának leg-először is, hogy eggy sok esztendők századjaitól fogva a’ szabadság ízihez hozzászokott, ’s ahhoz édesedet Nemes Nemzet igen kevés esztendők alatt azt egésszen el-veszthesse, és törvényeitől, azokon fundáltt^* szokásaitól nyelvétől, gondolkozása, sőt érzése módjától is meg-fosztathasson. Lassú munkája szokott az illyen romlás rendszerént lenni az időnek, és egynehány egymást követő emberi nyomokban az Uralkodóknak eggy tzélra, ’s sinór-mértékre, intézett dolgozások kívántatik az illyen nagy történeteknek véghez vitelére. De most, hogy az Ur Isten meg-mutassa, a’ mi bűntetésünkben, a’ maga erejét rövidítette ezt az útat, és a’ nyomorúság örvényébe nem le-botsátott, hanem hanyatt homlok rohantatott. Ki ne tartaná a’ mi szerentsétlenségünkben nagy tsudának továbbá még azt is, hogy az éppen abból az okból származott vala, a’ mellyből a’ népeknek bóldogsága szokott rendszerént származni, tudni-illik, ama szerentsétlen Fejedelemnek a’ mi bóldogságunkra felettébb siető igyekezetéből, a’ melly őtet az eszközök meg-választására elegendőképpen figyelmezni nem engedte. Harmadik, és a’ bóldogtalanságunkat annak szégyenével nevelő leg-szomorúbb tsudát abban látom én, hogy azon Hazánk romlásának, mellytől annyira iszonyodtunk, hogy arról könyhullatások nélkűl nem is emlékezhetünk, önnön magunk, és tsak nem mindnyájan: oh! mennyiben kerűl ezt meg-vallanom! eszközeivé válni nem iszonyodnunk. Abban látom, mondom, a’ nagy tsudát, hogy a’ midőn eggy illy maga szabadságát szerető nemes Nemzettől azt lehetett, és kellet[t] vólna, várni, hogy a’ veszedelmek által a’ maga szabadsága’ óltalmazására még jobban fel-ébredjen, és arra szűkséges illendő bátorsága az akadályok által nevekedjen, minket még-is a’ veszedelemnek tsak az árnyéka is, éppen ollyan Fejedelem alatt, a’ ki még az előtte leg kedvetlenebb igazságoknak ki mondását is el-szenvedte, jussainknak tsak panasszal való óltalmazásától is el-ijesztett. Szerentsétlen tsuda! a’ mellyet bár vagy a’ Hazánk történeteinek Iróji, azoknak le-irásából hagyhatnának-ki, vagyha azt az ő leg-főbb törvények, az igazság, nem engedi, bár tsak, midőn a’ maradékaink régi jó Eleinknek szabadságok’ fenn tartása körűl nagy lelkekhez illő, ’s ki nem fárasztható szorgalmatosságokat olvassák, és azt a’ mi magunk viselésével-egyben vetik, ollyannak lássék ez ő előttök, a’ millyen önnön magában, tudniillik, olly meg-foghatatlan dolognak, hogy hitelt nálok tellyességgel ne-is találjon.

 De ha e’ szerént a’ nyomorúságba’ lett merűlésünket méltán a’ természet rendes útjából ki-térttnek, és tsudálatosnak nevezhetem, nem találom kevessebb tsudáját a’ Mennyei gondviselésnek az abból lett ki-szabadúlásunknak modjában. Mert itt is ki ne látná, leg-elsőben-is, azt a’ tsudát, hogy nem elégedett-meg az Uraknak Ura azzal, hogy, az országok sorsának rendes folyamatja szerént, az eggyik igazgatásnak hibáit a’ következendő igazgatás hozza helybe, hanem, hogy a’ maga Királyok szívén való hatalmát egészen, ki mutassa, magával azzal a’ maga akaratját, akár melly akadályok között is, ki-vinni szerető Fejedelemmel, a’ maga talán leg-kedvessebb munkáját el-rontatta. Meg-állítá, tudni-illik, azt a’ független igazgatásra sebes lépésekkel siető Fejedelmet éppen a’ halál küszöbén, ’s ott az örökké-valóságnak elé-mutatásával uralkodásának el-múltt esztendeire vissza nézni kenszerité, és az által ama mostani örömünket okozó nagy áldozatot téteté véle az igasságnak. Nagy áldozatot, mondom, mert eggy ollyan Fejedelem a’ kinek leg-erőssebb indúlatja vólt a’ ditsősségre való törekedés, mitsoda nagyobb áldozatot vihetett vólna az Igazság Isten Asszonyának óltárára mint mikor azt az indúlatját a’ Hazánk bóldogságának olly maga meg-tagadásával fel-áldozta? A’ melly áldozatjának füstje valamint kétség kívül az Ur Isten előtt kedves vólt, úgy mi is méltónak itélhetjük, hogy minket is ennek a’ Fejedelemnek porával egészen meg-békéltessen. Tsuda továbbá a’ mi halálos sebeinkből lett fel-gyógyúlásunkban még az is, hogy rendszerént, valamint az emberi test, úgy az országok is sokáig meg-szokták sinleni az el-múltt nyavalyát, abból lett fel-gyógyúlások után-is; mi-nállunk pedig a’ nyavalya nagyobb erőt, és a’ bóldogtalanság nagyobb bóldogságot termett; úgy hogy mi mondhatjuk el azt igazán: Quae fuit durum pati, meminisse dulce est.^* Orvosság vólt bizony nálunk a’ nyavalya, és a’ bóldogtalanság által tanúltunk-meg bóldogokká lenni. Meg-tanúltuk, tudni-illik, az egyenetlenség káraiból az eggyességnek hasznát. Meg-tanúltuk, hogy a’ Vallás nem a’ gyűlölségre, hanem a’ szeretetre való, és hogy azt, annak Isteni szerzőjének tzélja ellen, gyűlölség és vissza vonás inditó okának tenni, a’ mi két Magyar Hazánkban, nem tsak erköltsi, hanem Politikai, Hazánk bóldogságát, ’s mind a’ két fél jussait fel-forgató, és eggy szóval Haza árulást magában foglaló, ’s annak büntetését érdemlő, nagy vétek. Meg-tanúltuk a’ magunk példáján, és kárán, hogy az Isteni félelemnek meg-hűlése, és az erköltsök feslettsége el-lágyítja az emberek szívének rúgójit, és a’ nagy tselekedetekre alkalmatlanokká tészi. Meg-tanúltuk, mondom, mind ezeket, és bár úgy tanúltuk vólna meg, hogy soha örökké el se felejtsük. Akkor mondhatnók magunkat valósággal, és állandóképpen bóldogoknak. Mellyet engedjen is a’ Magyarok’ nagy Istene szívemből óhajtom. De ha ezen tanúságaink által nevekedett a’ bóldogságunk, és annak állandóságáról való reménységünk, nevekedett kétség kívül nagy mértékben még az által is, hogy az Uralkodóink sok emberi nyomokig tartó tanúságot vehetnek közelebb ki-múltt Fejedelmünknek mind Uralkodásának példájából, mind pedig halála előtt kevéssel (és így éppen akkor, mikor a’ tettetésnek minden okai már meg-szüntek) az egész Világ előtt tett gyónásából, hogy az Uralkodók, ha szinte a’ Népek bóldogságára szükséges sok virtusokkal bírnak is, ha szinte azt elé mozdítani igyekeznek is, és ha szinte arra tzélozó sok valósággal jó rendeléseket tésznek is, még is a’ törvények tiszteletének fenn-tartása nélkűl, soha el-nem érhetik, se a’ Népeik bóldogságát, se az attól el-válhatatlan magok ditsősségét. Mit mondjak bóldogságunk nevekedésének arról a’ reménységéről, a’ mellyet ama Királyi Székünkbe ülendő nagy Fejedelemnek mind elméje, mind szíve szép tulajdonságaiból vehetünk? A’ ki nem tsak eddig is nagy remekjét mutatta igazgatásbéli tudományának; az eddig keze alatt lévö kitsiny tartománynak gazdagításával, bóldogságával, és közönséges szeretetével folytatott uralkodásában, hanem nékünk is még előre, hogy a’ törvényeinket akarja igazgatása sinór-mértékéül venni, meg-igérte, ’s igéretét mind egyéb eddig tett lépéseiben, mind pedig már is Országunk olly esdekelve kívántt Gyűlésének ki hirdetésében tellyesiteni el-kezdette. A’ mellyből ki ne reménylhetné méltán azt, hogy szeretettel, ígassággal, és nem erővel kiván bennünket igazgatni, tudván melly igaz légyen ama régi mondás

De mentől nagyobb okaink vagynak e’ szerént, Tekintetes Nemes Vármegye Sta-tussai!^* és Rendjei! hogy Hazánk közönséges, és olly méltó örömében részt végyünk, annál több okom vagyon énnékem hogy a’ Nemes Vármegyének eggy Romai Vers-Irónak ama szép intését: –

eszébe juttassam, és mindenre valami szent, ’s minthogy szentebbet semmit sem találok, a’ Haza szeretetére kérjem, hogy magunkat az öröm között olly mértékkel viseljük, hogy annak okát, úgymint édes Hazánk bóldogságát meg-ne sértsük. Viseljük e’ végre magunkat, tőrvényessen, illendően, okossan, és tsendes bátorsággal. Először is azt mondom, törvényesen; mert kinek illik magát inkább a’ törvény szerént viselni, mint annak, a’ ki a’ törvénytelenség ellen panaszol? Kétféle pedig a’ törvény, egyik a’ természeti, másik a’ polgári. Az első minden polgári törvényeknél régibb, szentebb, és váltózhatatlanabb. Mellynek az egész emberi Nemzettől meg-esmértt törvénye az, hogy a’ ki nékünk nem vétett; azt meg-sérteni ne kivánjuk. Tartsuk azért leg-szentebb kötelességünknek, hogy ezt a’ mi nékünk nem vétett, sőt, hogy soha véteni sem kíván, olly szentűl ígérő, és ígéretének hitelére, előbbeni kitsiny országának egész Europa előtt tudva lévő bóldogításával, kénszerítő szelid Fejedelmünket, a’ kinek eggy hizelkedni nem szokott, ’s nem is túdó nagy ember olly méltán adta nem régen a’ Filosofus Király nevet, semmi tselekedetünkkel meg-ne sértsük. Sőt viseltessűnk inkább ő hozzá azzal a’ háládatos tisztelettel, a’ mellyet eddig hozzánk való maga viselése bizonnyal meg-érdemel. Melly intésemmel koránt sem arra tzélozok, hogy a’ leg-méltóbb és leg-szebb reménység mellett is el-aludjunk, mert meg-tanúltam én azt Platotól,^* és még inkább a’ tapasztalásból, hogy a’ reménység az ébren lévőknek álma. Nem is arra tzélozok, hogy a’ háládatosságot annyira terjesszem, hogy annak, kedv-keresésből, szabadságainknak akár melly részét is fel-áldozzuk. Mert tudom, hogy az ilyen helytelen kedvezés által nem ártanánk kevesebbet a’ Fejedelemnek (mint a’ kinek valóságos haszna és kára el válhatatlan a’ miénktől) mint magunknak és maradékainknak. Nem az, mondom, a’ tzélom, hanem tsak az, hogy a’ hol semmi sérelem nints, mint a’ kisértettől félő ember ne képzeljünk magunknak sérelmet, és ezért a’ képzeltt sérelemért ne illessük valóságos sérelemmel a’ minékünk nem vétett Fejedelmet. Ezt kivánja tőlünk a’ természet törvénye. De tartsuk-meg szentűl a’ Hazánk törvényeit is. Látjuk ugyan is azokban a’ Nemes Vármegyéknek, országunk fel-állásával eggy idejü törvényes hatalmát, és míg az, újjabb törvények által, meg-nem változik, ne kivánjunk annak határán túl-lépni, és, a’ magunk különös tzéljaink el-érésének indúlatjából, ne alatsonyodjunk el-annyira, hogy törvényeinknél erőssebbek lenni kivánjunk.

 Szükség továbbá, hogy minden tselekedeteinkben illendő álhatatossággal ugyan, de tsendesen, és egymás alá-való áskálódás, erőszak, ’s lárma nélkűl viseljük magunkat. Eggy szóval az illendőségnek törvényére szorosson vígyázzunk, eszünkbe jutván, hogy nékünk, Nemesi rendnek kevesebb szabad e’ tekintetben a’ köz népnél.

 A’ Clazomeniusok^* régen a’ Spartai Ephorusok^* thronusát korommal való bé-mázo-lással meg-tsúfolni nem átalván, ezen igen illetlen tselekedetekért elégnek tartották a’ Spartabéliek azzal büntetni őket, hogy közönségessen ki-hirdettették, hogy szabad légyen a’ Clazomeniusoknak magokat illetlenűl viselni. Szomorú Privilegium! a’ mellyel valamint kéttség kívűl ők szégyenlettek élni, úgy mi is arra soha se vádgyódjunk.

 Légyünk továbbá okosak, az az mind a’ tzélt, mind az arra vivő eszközöket igyekezzünk minden Hazánkra intézett tselekedeteinkben másszor is ugyan, de kivált most, ebben az, annak jó vagy bal szerentséjével viselős, időben jól meg-választani, és hogy mindnyájan azon eggy tzélra, és eggyesűltt erővel siethessünk, igyekezzük az eggyességet, minden magunkra való tekintetnek fel-áldozásával, magunkévá tenni, meg-gondolván, hogy ezzel minden jóra mehetünk, e’ nélkűl semmire sem. Bizony ha valaha, most vagyon, ama sok tekintetben nagy Gyűlésben, szükségünk az okosságra, és az eggyesűltt akaratra. Mert úgy vagyon az erköltsi világban az indúlatoknak, mint a’ természeti világban, a’ mozgásban lévő testeknek a’ dolga, hogy tudni-illik, mentől inkább egymásba ütköznek, annál inkább el-rontják eggymás erejét, és kevessebbel siethetnek a’ fel tett tzélra. A’ Haza örökös átkát érdemlő ember azért az, sőt a’ Hazának: örökös átka, a’ ki, másszor is ugyan, de kiváltt most, a’ szeretetlenséget, gyülölséget, egymás alá való áskálódást, bosszú-állást űzni nem irtózik.

 Utóljára azt mondám, hogy légyünk bátrak, ’s vissza se mondom, de úgy, hogy a’ valóságos bátorságot az azt majmozó dé[l]tzegségtől, a’ tiszta aranyat az aranyfüst[t]ől meg-tudjuk jól külömböztetni. Légyünk bátrak, de tsak ott, a’ hol annak hellye, oka, és szüksége van. Egyébütt bátorságot mutatni, tsak félénkségünk’ titkolása, és hijjába való magunk vetése. Es már ugyan ezért nem tagadhatom én, hogy valamint eggyfelől, a’ midőn eggy jó Hazafit, a’ nyomorúságok idején, a’ Hazája mellett, minden veszedelmekkel küszködni, és maga nemes meg-tagadásával, magát minden szerentsétlenségnek ki-tenni látok, nem álhatom meg, hogy illyen viaskodásnak tekintetére fel ne kiáltsak Senecával: Ecce Spectaculum dignum ad quod respiciat intentus operi suo Deus! ecce par Deo dignum! Vir bonus cum mala fortuna compositus;^* úgy más felől, a’ midőn azokat a’ veszedelmek idején mottzanni sem merő, féltekben el ájultt embereket, a’ veszedelmek el múlásával, egyszersmind néki vitézülni, és meg-annyi Világ győző Nagy Sándorokká^* válni, ’s mindennel, a’ mit elől utól kapnak, és ha egyebet nem találnak, a’ levegő éggel is nagy mérészen vagdalkozni látom, ha nem akarnám is, lehetetlen, hogy a’ nagy hegynek kinos nyögése, és fájdalmai után lett apró szüleménye eszembe ne jusson. Légyünk azért bátrak, de ne hevesek; légyünk bátrak, de úgy hogy bátorságunknak sinór-mértéke légyen az okosság, a’ törvény, és azzal meg-eggyező Király, ’s Hazához való szoros kötelességünk. Ekkor pedig már ollyan bátrak tudjunk lenni, hogy kötelességünk el-mulatásától inkább féljünk, mint a reánk öszve-omló világnak töredékeitől. Igy lészen osztán, hogy, ha Haza-fiúi kötelességünkben jó lelki-esmérettel, illendőséggel, okossan, és bátran el-járunk, mostani örömünknek késő maradékainkra is által-menő állandóságát reménylhetjük. Melly kedves reménység, ki nem mondhatom, mennyire nevelje mostani örömömnek érzését-is. A’ melly, hogy egészen, és minden ki-fogás nélkül tökélletes lehessen, tsak az a’ hijja vagyon, hogy valamint most Fő-Ispáni székembe vissza tétettem, úgy azt a’ Nemes Vármegye Tekintetes Statussai hozzám mutatott szeretetét is, mellyel ez előtt ditsekedni méltó okom vólt, ezen Székkel eggyütt vissza-nyerhessem. Melly szeretetet, valamint minden vallás és személy válogatás nélkűl, egyedűl ezen Nemes Vármegyének bóldogságára, a’ törvények sinór mértéke szerént intézendő igazgatásommal meg-érdemleni igyekezem, úgy azon szeretetben magamat, a’ magaménak szíves, és bizonnyal tellyesitendő igérete mellett, állandóképpen ajánlom.