X.
LELKEMHEZ.
SZÜLETÉSEM NAPJÁN
Májusnak 11dik 1789.
El-tőlt ismét eggy esztendő
Múlandó életemből,
Sijet az el-kőltözendő
Lélek-e’ por testemből.
Az el-tőltt idő múlandó
Vóltomat bizonyítja;
A’ Lélek, hogy ő halandó
Nem lehet, azt tanítja.
E’ kettö közt bízakodva –
Tántorgó reménységem
Azt kérdezi gyanakodva.
Lessz é? ’s mikor lessz végem?
Por testemnek változási
Eggy véget jelentgetnek:
De lelkemnek vágyódási
Édesen serkentgetnek
Azt mondja ez hogy éltemmel
Nem végződik lételem;
Oh hát a’ bíztos hiszemmel
Mint játszik a’ félelem?
Melly nagyon öszve lántzolta
E’ két ellenkezőket
A’ ki folyni parantsolta
’S haladni az időket
És Istentől vett lelkemet
Változáshoz szoktatta,
Mikor sárból lett testemet
Ő néki társúl adta.
’S azt véli a’ szegény Lélek
Bomlandó sátorában,
Hogy tsak úgy élek, ha élek
A’ Test társaságában. –
Ha tsak azt tészi az élet
A’ mint e’ testben élek;
Oh melly szerentsétlenné lett
Úgy ez az élő Lélek!
A’ mint sokasodnak ’s gyűlnek
A’ test apró részei
Úgy egyszersmind el-repűlnek
Renddel gőzölgései.
A’ ma született emberről
Azt mondják, most kezd élni;
De, kérd-meg bár, mást fog erről
A’ természet ítélni.
Sőt a’ mikor születtetünk
Ott kezdődik halálunk;
Halunk míg testi életünk
Végére nem találunk.
Halunk mindennap – meg-hóltunk
Mikor el-végeztetik
Életünk; ’s e’ tömlötz bóltunk
Élettel tseréltetik.
Amaz örökké-valóság’
Ajtaja fel-lessz nyitva;
’S mi vagy Te óh mulandóság!
Mi? ehhez hasonlítva, –
Eggy hatalom, a’ végetlen
Örökké valóságban,
Élt, és él, képzelhetetlen
Bóldog magánosságban.
Teremtett jó tetszéséből
Ez Hatalom, világot:
Az időben a’ semmiből
Hozott-ki valóságot.
Hogy hát vagyon a’ Világban
Idő, ’s idő-haladás,
Az örökké-valóságban
Nintsen azért szakadás:
Hanem mi, kik változásit
Szenvedjük az időnek,
’S látjuk a’ Napok’ folyásit
Hogy egymás után jőnek,
Azonban, mi is időben
Lettünk és van kezdetünk;
A’ végetlen Teremtőben
Semmit meg-nem érthetünk.
Úgy nézzük, a’ szakadatlan
Örökké valóságot,
Mint eggy el-gondolhatatlan
Határú hosszúságot.
De nintsen olly hasonlítás,
Melly ezt ki-fejezhesse,
Nints gondolat, sem gyanítás
A’ melly ezt képzelhesse –
Úgy teremtetett a’ Lélek,
Hogy örökké fog élni,
De míg e’ főld testben élek,
Azt sem tudom szemlélni;
Hogy meg-nem halni mit tészen?
Es élni szünetlenűl,
Az idők után mi lészen?
’S mi az a’ Végetlenűl?
Ha meg-frissíti testemet
Ama lelkeknek Atyja
Úgy, hogy örök lételemet
Ez por is meg-bírhatja,
Akkor a’ több teremtetett
Lelkek’ társaságában,
Látom az örök életet
Az Isten’ Országában.
De még is a’ minden testnek
’S minden Léleknek Atyja,
Magát nékem, mint Mósesnek
Tsak hátúlról mutatja.
Akkor is hát tsak értetlen
Érzem a’ bóldogságot,
A’ kezdet nélkűl végetlen
Örökké valóságot,
Lessz még is örök éltemnek
Eggy nagy gyönyörűsége;
Lessz tudományja lelkemnek
Arról, hogy nem lessz vége.
Érzeni fogom valóban
Istentől vett létemet,
Amaz őrökké-valóban
Látom eredetemet;
Értem tiszta természetét
Amaz örök Istennek,
De hogy kezdet nélkűl létét
Meg-nem foghatom ennek:
Mindég értem; – de egészen
Meg-nem fogom érteni;
’S ezt a’ fő jót annyit tészen
Mind örökké érzeni.
Ez a’ gyönyörűségeknek
Vég nélkűl való sora,
Mellyet érez sok lelkeknek
Angyaloknak Tábora.
Ismérni az Istent ’s látni,
Még is mindég találni
Benne, a’ mit tsudálhatni,
’S azt imádva tsudálni.
Mert valamint olly végetlen
Az örökké-valóság
És ollyan képzelhetetlen
El-nem-gondolhatóság;
Hogy mikor már addig mégyen
Az elme gondolatja;
Hogy most mindjárt vége légyen
’S meg-szűnjön folyamatja,
Még az, a’ mit végetlennek
Nevezünk, ott kezdődik,
Mert idő-szakasszal ennek
Hossza nem méretődik.
Az örök gyönyörűség is
Ollyan meg-foghatatlan,
Hogy ott a’ mérték ’s a’ vég is
Éppen gondolhatatlan. –
Én Lelkem! hát mit irtóznál
Meg-oszlattatásodtól?
Vétkeznél, ha siránkoznál
Hogy el-válsz test társadtól.
Halál ez a’ mi életünk
Ez a’ létel változás,
A’ mit ennyire szeretünk
Tsak tsupa fogyatkozás.
Új test kell a’ Lélek mellé
Hogy örökké élhessen: –
Oh! hát kívánni nem kell é
Hogy e’ test el-vettessen?
Hogy az, ha fel-támasztatik
Lehessen ronthatatlan,
A’ midőn vissza-adatik
Belé a’ halhatatlan.
Vétek é hát óhajtani?
Hogy a’ halál sijessen?
Hogy az örök: e’ mostani
Végesnek véget vessen?
Vagy írtóznál é? Oh Lélek!
Korábban haza menni,
Mellynek, akár meddig élek
Egyszer tsak meg-kell lenni.
Pálya futás ez az élet
’S a’ ki hosszabban futja,
Bár fáradtsága többé lett
Eggy tárgyra megy az útja.
Oh bóldogok a’ kisdedek
Kik korán meg-hóltanak;
’S míg én bujdosva szenvedek
Már haza jutottanak.
Fel-váltották álhatatlan
Sátorjokat az éggel,
’S élnek az el-fogyhatatlan
Örök gyönyörűséggel. –
Az én időmből el-tőlt már
Huszon kilentz esztendő;
Nem tudom még tovább hány vár?
’S hány lessz még érkezendő:
De, ha még száz ezerekkel
Hosszabbakat érnék is,
Minden élők’ életekkel
’S erejekkel bírnék is.
Meg-kell egyszer futásomban,
A’ végső ponton állnom;
Meg-kell halnom és azonban
Halhatatlanná válnom.
Fogoly vagyok, és naponként
A’ Halálra vitetem,
A’ tömlötzben apródonként
Fogyatkozik életem.
’S mikor halálra vitetni
Látom rab-társaimat
Előttem el-temettetni
Szemlélem barátimat:
Nem tsak, hogy meg-nem bátorít
Életem hosszabbsága,
Sőt jobban jobban szomorít
A’ példák sokasága.
A’ halálra rendeltettek
Két órával mit nyernek;?
Azt; hogy gyötrödést szerzettek
Az órák az embernek. –
Szünj meg-hát Nemes vóltodat
Azzal motskosítani
Lelkem! hogy ez rab házadat
Sajnálnád fel-váltani.
Mennyei bóldog hazádnak
Örök gyönyörűségénn
Teremtődnek és Atyádnak
Végetlen ditsősségén.
Buzdítsd Lelkem vágyásidat
Végy magadnak szárnyakat,
Nézd-meg lakos társaidat
A’ bóldog Angyalokat.
A’ kik szüntelen hangzanak
Szent Szent Szent énekléssel
Az Isten előtt állanak
Örök gyönyörködéssel.
Mikor lessz oh Imádandó
Isten! lelkeknek Atyja!
Hogy lelkem, ez el-bomlandó
Sár házat el-hagyhatja?
Mikor? óh! mikor mégyek-el
Atyámnak hajlékába?
A’ meg-dítsőűlt Lelkekkel
Fényeskedő Hazába?
HORVÁTH ÁDÁM.