VI.
NAGYON TISZTEL. BÉLIK JÓSEF ÚRNAK
Előbb az Erköltsi Tudomány érdemes Oktatójának,
most pedig a’ Posonyi Nevendékség eggyik Al-Igazgatójának
Neve napjára. 1788.
Kedvre! magyar Múzsám! a’ bút vesd félre. Törőld-ki
Fel-pötztzett könnyes szemedet. Szóllítsd-le meg-aggott
Rántzait artzádról a’ fójtó gondnak. Emeld-fel
Régen alá tsüggő fejedet. Szedd egybe le-húllott
Ékességeidet; ’s aggassad viszsza magadra,
A’ miket a’ mérges búnak vad körme le-tépett
Rólad: Szűntelenűl új fájdalmakba kevervén
Lelkedet. Ébredjen Szived. Tsillogva fesűljön
Homlokod a’ Ködből; valamint a’ gyenge virágszál,
Melly (mikor a’ jéggel zajgó tél fogytig el-olvad,
És a’ Nap melegebb súgárokat hint-le nyakunkba)
Meg-repedett kis tokjaból mosolyogva teként-ki.
Ime öröm tsillag vídám nap támad az Égen: –
Mindenek újúlnak; vígadnak mindenek. A’ rét
És erdő serken; készűl fel vonni ruháját.
A’ mord fergetegek gyorsan takarodnak előlünk.
Meg-dűltt már Boreás;* fáradtt pihegéseket ugrat
Mellyéből; sír, ri; nyökörög; nem emelheti rontsos
Szárnyait; el-gyengűltt, ki-rekedtt a’ vastag erőből.
A’ nyájas Zephirus* kezd már repdesni helyette,
Melly a’ fel-költött szín port karikákba tekervén,
’S így a’ fényt tőlünk meg-lopván egy kis időre
Szem-be-kötést játszik. Minden vőlgy melly az el-ázott
Hóból többetskét hörpentett, nyilik ez által,
Józanodik, ki-derűl. – Bőves nedv öszve fogodzván
Lépdegel, és szűrődik alá a’ törpe hegyeknek
Oldaliról, minthogy Zephirus nyalogatja azoknak
Bértzeit. A’ szárnyas nép tollát rázza: ki-nézgél
Téli lakásából; billegteti szárnyait; a’ lágy
Égnek örűl: vídám tsevegést ereget-ki begyéből.
Három négy nap után minden völgy, hegy, berek, erdő
Zengeni fog, ’s az egész Természet örömre fakadni. – –
Mind ezeken, kinek úgy tetszik köszörűlheti kedvét:
Engem más újít – Jósef’ kies hajnala virrad –
Nossza pitzin lantom! szedegesd hamar húrodat öszve:
Pengj örömet! Neve BÉLIKNEK futamodjon az égig
Hangoddal – vígyázz: BÉLIKNEK drága Nevéről Szóllok.
Melly nagy Név! te pedig melly gyenge vagy hozzá!
Félek igen ne talán töredezvén hangod alatta,
A’ mikoron vele kívánnál fel-evezni, le-tseppenj. –
Kezd-el Múzsám már készen van, egyengeti torkát,
Eggyütt fogja kötött dalait pergetni te véled:
Fel-éleszt ez a’ nap; artzám vídúl;
Szelidűl bánatom, ’s alám hódúl.
Vérem ébrenttebben
Szőkdétsel mellyemben,
Gondom el-fúl!
Fel-éleszt ez a’ nap, artzám vídúl.
Béliknek örvendek; azt tisztelem.
Kit maga nemzett, ’s szűlt a’ Kegyelem.
Valaki így érzel,
’S Szívemmel eggyezel.
Jöszte velem!
Béliknek örvendek; azt tisztelem.
Ő benne minden jó rakásba gyűl,
Ajakin nevető szelédség űl,
A’ bölts szó, melly nyelvén
Meg-érett ki-kelvén
Mézzel vegyűl!
Ő benne minden jó rakásba gyűl,
Elméje bé-ható mint a’ friss Tűz;
Mellyel sok Tudományt tsomóba fűz.
Akár melly gátokat,
Vakító gántsokat
Gyorsan el-űz;
Elméje bé-ható mint a’ friss Tűz,
Nagy, még is kitsinynek tartja magát,
Mindenhez kegyesen osztja szavát,
Okosan intézi
Emberűl végezi
Minden dolgát
Nagy, még is kitsinynek tartja magát.
Szívének ereje mint a’ gyémánt:
Rajta a’ szerentse nem széd Zsákmánt.
Mind üldözésire,
Mind kedvezésire,
Néz eggy aránt.
Szívének ereje mint a’ gyémánt:
A’ rosz nyelv’ nyilait tsak neveti,
A’ bosszút bosszúval nem fizeti,
Mire más háborog,
Ő arra mosolyog
Kedvét tölti
A’ rosz nyelv’ nyilait tsak neveti,
Az ékes erkőltsre útat terét,
Bé tömi a’ bűnnek minden erét,
Mint keljen azt űzni,
Ezt pedig el-űzni
Adja szerét.
Az ékes erkőltsre útat terét,
Maga-is bé-veszi a’ mit ki-ád;
Szép oktatásinak nagy erőt ád:
Mert panaszt ki tehet
Éltére? ki lehet
Ellene vád?
Maga-is bé-veszi a’ mit ki-ád;
Bóldog toll! melly őtet hirdetheti,
Ritka! melly eléggé dítsérheti
Itt tárgyát mind Máro*
Mind maga Apolló*
El-vétheti.
Bóldog toll! melly őtet hirdetheti,
Engedj-meg kegyes Úr! nem lehet már!
Hű Szívem még ugyan többet-is zár,
De szavam ki-fogyott,
Nyelvem el-fáradott
’S düllögve jár?
Engedj-meg Kegyes &c.