Mélyen a’ víz alatt feküdtek már a’ márvány tornyozatok, ’s a’ hegyek’ teteji felett szörnyű habok hembergettek: tsak a’ leg-magassabb hegy’ bértze állott-ki még az áradásból. Irtóztató zajgás hallatszott bé-fertsegtetett óldalain: azoknak ’a bóldogtalanoknak jajgatásai, a’ kik el-tsüggedtten keresték itt menedék-hellyeket; a’ kiket a’ habokra űltt halál a’ kőszirtoknak űzött. – Itt eggy domb válik-el a’ hegytől, ’s a’ reája kapaszkodott emberekkel szakad a’ tajtékzó vízbe; amott eggy zápor-patak mossa-el a’ fiút, a’ ki haldokló Atyját fellyebb vontzorgatta; vagy a’ gyermekeit öszve-ölelő Anyát.

 A’ hegynek már tsak a’ leg-felsőbb ormója állott-ki az özönből; ide ragadta Szemín, eggy jámbor Ifjú, – tsak most esküdött nékí Szemíra, a’ szeretetre leg-méltóbb Leány örökös hűséget, – imádott Kedvesét. Magánosan állottak ők, (a’ többieket már mind el-seprette az áradó víz) itten az üvőltő szélvészben. A’ hánykódó hullámok rájok rohantak; felettek a’ menny kő, alattok a’ tenger dördűlt-meg. Rettentő homály vette-körűl őket, ’s tsak a’ fel-lobbant villám vetett irtóztató esetekre világosságot. Veszélyel ijeszte minden felleg, ’s minden hab ezer hólttakat zavart eggyüvé, tovább hembergett a’ fergetegben, ’s új zsákmányt keresett.

 – Szemirá^* dobogó szívére szorította Kedvesét; könnyek folytak-le az esső-vízzel el-halaványúltt ortzáján, ’s így szólla el-gyengűltt hanggal. Továbbá nints szabadúlás, Édesem! körűl vagyunk véve az ordító halál által. O Szemín! mindég közelébb-közelébb jön az! Ah! mellyik hab fog bennünket el-temetni? Tarts, tarts engemet reszkető karjaid közt, Édesem! Most mindjárt nem leszek; most mindjárt nem leszek; el-nyel a’ közönséges ítélet. Most – – – ó Isten! eminnen jő felénk. Közelébb látom már a’ villám’ fényjében. Most ó Isten! Isten! Itélő-bíró! – Igy szólla, ’s Szemínre dűle-el.

 Rettegő karja által-ölelte el-ájúltt Kedvesét; dadogó ajakai nem szóllottak; nem látta a’ veszélyt, tsak meljére szorúltt Kedvesét látta; ’s több vólt a’ mit érzett a’ halál borzasztasainál. Meg-tsókolta a’ hideg essőtől áztatott halvány ortzáit, erőssebben szorította meljére, ’s igy szóllott: Szemíra, édes Szemírám! Ébredj-fel, ó tsak még egyszer térj vissza erre az itélet veszélyére, hogy szemeid még eggyszer láthassanak, hogy még eggyszer mondhassák el-kékűltt ajakid, hogy hóltiglan szeretsz; egyszer még minek-előtte a’ hab el-ragad.

 Ezt mondá ő, ’s Szemíra fel-ébrede. Eggy szerelemmel meg-tőltt, el-tsüggedtt tekintetet vetett Szemíre,^* ’s körűl nézett a’ veszélyben. Isten! Biró! így kiálta-fel; ’s nintsen é szabadúlás? nints é irgalom? Ó mint szakadnak a’ habok! Mint bődűl-meg a’ Menny’ köve! Mitsoda veszély jelenti engesztelhetetlen bosszúdat! O Isten! Ártatlanságban múlnak-el a’ mi esztendeink, szeretetre leg-méltóbb Ifjú! Jaj! jaj! oda van életemnek minden öröme; oda vannak azok, a’ kik életemet kedvessé tették! Te, a’ ki nékem adtad azt! ó gyötrelmes látás! óldalom mellől szakaszta-el téged a’ víz; még egyszer emelted-fel fejedet és karodat; meg akarál áldani ’s el-nyelettettél! Ah, oda vannak ők mind! és még is, ó Szemin! Szemin! az el-dúltt, el-pusztitott Világ nékem te melletted paradítsom vólna. Óh Isten! ártatlanságban folytak-el esztendeink! Ah! nints é szabadúlás? nintsen é irgalom? – De mit mond meg-keseredett szívem? Oh Isten! botsáss-meg! Meg kell halnunk! Mitsoda az ember’ fedhetetlensége te előtted?

 Gondosan támogatta Szemín tántorgó Kedvesét, ’s úgy szólla: Az áradás el-seprett a’ föld színéről minden élőket, a’ veszély zajgásaiból nem hallatszik semmi emberi nyögés. Ó Édesem! édes Szemírám! a’ leg-közelébbi pertzentés nékünk végső pertzentésünk lessz. Ennek az életnek minden reménységei el-múltak! mind azon vártt bóldogságok, mellyeket szerelmünknek örvendező óráiban képzeltünk, oda vannak; meg kell halnunk! A’ Halál közelget felénk! már tsapkodja lábainkat az emelkedő vízzel; de, jer, ne várjuk azt úgy, mint a’ gonoszok. Meg kell halnunk! ’s ó Édesem, mi vólna a’ mi hosszan tartó víg életünk is? Eggy harmat tsepp, melly a’ kősziklán függ, ’s még Nap-kőltte előtt el-tseppen. – Emeld-fel magadat, édes Szemírám! ezen az életen-túl van az öröm és a’ bóldogság. Ne rettegj most midőn által-mégy; ölelj-meg engemet, ’s várd úgy a’ ki-menetelt. Majd ezen pusztúlás felett fog lebegni lelkünk; ki-beszéllhetetlen bóldogság’ érzésében lebegnek majd fel-felé azok. Ó Isten! illyen erőssen bízik Te benned az én lelkem. Emeljük-fel ő hozzá szemeinket, Szemíra. Kárhoztathatja é a’ Halandó az Ő útait? Az, a’ ki a’ lélekzetet fújta belénk, az kűldi a’ Halált az Igazhoz és Gonoszhoz. De bóldog az, a’ ki az ártatlanság ösvényén járt. Nem életünknek meg-hosszabbításáért esedezünk mi, ítélő-Bíró! Végy-el minket a’ Te ítélletedben: de elevenítsd-meg bennünk annak a’ ki-beszéllhetetlen bóldogságnak reménységét, mellyet nem háboríthat-fel a’ halál. Úgy osztán dördűlj menny-kő! dúlj-öszve mindent, áradás! mossatok-el bennünket habok! Áldott légyen Ő, az Igaz! áldott légyen Ő! Ez légyen utólsó gondolatunk, mellyet haldokló testeinkben lelkeink gondolni fognak.

 Öröm és vídámság tér-vissza Szemírának szebbé váló artzúlatjába. Fel emelte kezét a’ fergetegben, ’s így szólla: Érzem, érzem azokat a’ nagy reménységeket. Magasztald az Urat, szám! sírjatok öröm-tseppeket szemeim, míg a közelgető halál bé-fog. Bóldogsággal bővölködő Ég vár készen bennünket. Ti Kedveseim előttünk mentetek oda; már követünk, ’s majd – – – ó majd meg-látjuk egymást. Az ő királyi-széke előtt állanak ök, az igazak! Az ítéllet’ fergetegéből győjtötte őket az Úr maga-elébe. Dördűljetek menny-kövek! Üvőlts zivatar! ti az ő igasságának hirdetői vagytok. Hullámok, jertek felinkbe! Nézd, kedves Szemínem nézd, és ölelj-meg; imhol jön ő, a’ halál! Ezen a’ setét habon jön felénk. Ölelj-meg Szemín! ne eressz-el magadtól! Ó már emelget a’ tódúló víz.

 Ölellek Szemíra, felele az Ifjú, ölellek! Idvezz légy, Halál! Imhol vagyunk! Áldott légyen az Igaz!

 Igy szóllának; ’s a’ víz el-mosta az öszve-ölelkeztteket.

 Ez a’ Geszner Salamon Úr, eggy régi ’s nevezetes familiából született, ’s nagy tekintetben lévő Helvetus vólt, úgy mint a’ ki a’ Zűrichi belső Tanátsnak valóságos Tagja vala. Meg-hólt 2dik Martiusban 1781ben. – Két kötetbe szorított Írásai, mellyek Zürichben ugyan ezen esztendőben jöttek-ki utoljára és a’ mellyeket tulajdon’ kezének rézre-mettszettjeivel ékesíte, következő darabokat foglal magában: 1. Az Ábel halála. – 2. Daphnis. – 3. Az első Hajós. – 4. Az Éjtszaka. – 5. Idylliumost. – 6. Evander és Alcimna. – 7. Erast. – 8. Levél Füsslin Úrhoz, a’ Vidékek festése felől, (über die Landschafts-maleren) mellyben Geszner nagy tökélletességre lépett.

 Idylliumit én itten Landerernél 1787-ben adtam-ki; Éjtszakája pedig a’ MAGYAR MUZEUMNAK első darabjában vétettetett-fel. Az Ábel halálát ez-előtt már jóval le-fordítá az a’ jó igyekezetű Kónyi, kit Bessenyei a’ Marmontel Meséinek el-tsúfítások miatt érzékenyűl meg-korbátsola. Szerentséjekre azoknak, Barótzy kevéssel azután újjabb fordításban adta-ki, ’s ez által tökélletesen hellyre hozta a’ Marmontelen ejtett gyalázatot. Bár én is olly szerentsés lehetnék az Ábel halálának ujjabbi fordításában. Az tsak ugyan igaz, hogy egész erővel azon leszek, hogy Gesznernek minden írásait, mellyek közűl már tsak Ábel és Evander vagyon fordítatlanúl, a’ leg-közelébb bé-allandó esztendőben ki-botsáthassam; a’ minthogy már rendeléseket is tettem rézre mettszettjeinek készítések eránt.