IV.
ETELE a’ TSONKA-TORONYBAN.
Egek! – értzes Egek! mire juttattatok?
Vallyon mit vétettem hogy rám borzadtatok?
Tsak szerettem; – híven szerettem:
Mind ez az, a’ mit vétettem.
Még-is így dühöskedtek!
Szívemben mérges tőrt kevertek!
Fejedelem vóltam; tekinteteskedtem.
Reménlő hív szívvel Honnyomból ki-tértem;
Hogy Etelka, ama Liliom!
Lenne hóltig-való társom – –
De jaj! oda mindenem!
El-röppent, füstbe ment reményem.
Győzedelmeskedett az Istentelenség;
Egész porig tepert a’ ravasz irígység.
Im rab vagyok. – Otsmány fog-lyukban,
Rettentő kemény békóban
Durva lántzot pengetek;
Testemben, Lelkemben reszketek.
Hol vagy szép Etelka? – Jer nézzed Hívedet
Ki úgy kedveltelek mint saját éltemet. –
Oh Kegyesem! Érted szenvedek:
Azért örömest szenvedek,
Tsak hogy majdan elé-lép
A’ Halál, melly engem széllyel-tép.
Szívem dobog; várom a’ végső rendelést,
Ártatlan fejemre a’ halálos végzést. –
Jaj! ki lészen, a’ ki segíttsen?
E’ gyalázattól meg-mentsen?
Oh küldj mérget kedvesem!
Inkább igy húnyjon-el életem.
E’ tömlötz, mellynek most fenekén heverek,
’S a’ rágó Vasak közt reszketve pihegek,
Tesz majd vallást néked felőlem,
Hogy hozzád kötött szerelmem
Addig forrott szívemben,
Mig a’ vér meg-nem hűlt eremben.
DÖME.