Láttam Horváthot, ’s ollyannak találtam őt, a’ millyennek képzeltem. Nem be-tsűlöm most kevesebbé, mint az előtt betsűltem, míg tsak az enthusiasmus ragadozott ölelésére. Ennél többet nem mondhatok.

 Octobernek utolsó napja vala az, a’ midőn én, Budáról 29dikben indúlván meg, Füredre értem. Nem gondolhatsz kedvetlenebb időt. Ködös vólt az ég; sokszor alíg lehetett három száz lépésnyire is el-látni, ’s az ősz hideg szele a’ parázs essőt kotsimba verte bé. – Már látszott a’ Balaton; látsza a’ Tihani fél-sziget, ’s annak kő-sziklás hegyeinek bértzein az Apátúrság kettős tornya; de olly homályosan, hogy azt ki-láthatni szerentsének tartottam. Szőlők közt kellett egynehány egymás mellett épűltt kis helységeken keresztűl-menni. A’ környék olly bokros, követses, dombos, valamint a’ Torna Vármegyeiek; ’s engemet a’ Balaton és a’ szélén lévő szőlő-hegyek, (hol Gróff Szécsényinek benn a’ szőlő közt egy két sorú nagy épűletje van) a’ Klopstock: Schön ist Mutter Naturja után a’ Zürichi szőlőkre ’s tóra, ’s valamelly kedves el-tévesztés é vagy öszve-hasonlítás által Bodmerre, Breitingerre, Gesznerre, Hirzelre ’s Horváthra álmodoztattak. Be sokszor mondtam azon Óda’ végét, mellyet Klopstock a’ Bódmer látása után írt, eggy kevés változtatással az én gondolkozásom szerint:

Végre ki-buktunk a’ szőlők közzűl, ’s Füredet, a’ disztelen Füredet, magunk előtt láttuk.

 Horváth Szántódon vólt, túl a’ Balatonon, hová Tihannak kelle menni. Emberei oda útasítottak, mert ezek engem annak a’ Bárczaynak gondoltak, kit Urok, Munkátsról írtt levelem után, ezekben a’ napokban várt vala. Lovaim nem mehettek tovább annyira ki-vóltak fáradva; a’ helységben pedig hirtelen ujjakat nem kaphattam, mert azok a’ legelőn vóltak. – A’ Nap hanyatlani kezde, a’ köd Szántódot és Tihant közelébb mutatta, a’ mint van valójában; én repűltem vólna Horváthhoz; – – ezek reá bírtak, hogy Aszalayval ’s tselédemmel, eggy szövétneket vévén kezünkbe gyalog útnak indúltam. – Te ezeket a’ kitsínységeket el-úntad hallgatni, úgy é? – De tudjad, azon napon, a’ mellyen én Horváthot leg-először szorítottam meljemre, nékem semmi érzés nem vólt kitsinység, ’s nem is lessz az, soha. – Az út alkalmatlan vólt; majd vizenyős réteken, majd meredek ’s nedves kő-sziklákon kelle mennem, ’s Tihan nints közel: de a’ nyughatatlanság szárnyakat fűze lábamra, ’s míg a’ révházhoz értem a’ Tihani fél-sziget tulsó óldalán, egészen el-estveledett. Kevéssel az előtt menének által a’ Hajósok, ’s tsak reggelre vártak-vissza. E’ szerint én a’ rév-házban vontam-meg magamat, melly annyira teli vólt, hogy több ember belé nem férhetett vólna; ’s búsan képzeltem-el, melly hosszú fog lenni éjjelem, hol sem ágyat nem kaphattam, sem egészen által-ázott őltőzetemen kívűl egyéb ruhám nem vólt. Végre meg-szántak az Istenek, ’s valamelly lármázás azt jelentette, hogy a’ hajósok vissza-jöttek. – Tsak másnap reggel akartak vissza-térni; de le-itattam lábokról, ’s meg-igértem, hogy ha majd hólnap vissza-jövök, ismét meg-itatom; ’s égő fáklya mellett léptünk a’ hajóba. A’ Legények danoltak, hátra dűltek, de sérelem nélkűl, ’s igen későre vették-észre hogy a’ tsólnakot farral hajtják-előre. A’ közepe táján a’ víznek el-óltatták a’ fáklyát, mert kűlönben az útat el-tévesztették vólna; ’s az inasom félelme (a’ kinek nem lévén Horváthja a’ kihez siessen, szíve haldoklói kínokkal küszködött) végtére tsak ugyan el-oszla, mert szerentsésen el-jutánk a’ parthoz, honnan Szántód felé a’ feneketlen ’s vermes ingoványon égő szövétnek mellett vezetett ismét a’ három ittas legény.

 El-űtötte vala a’ tizeneggyet, midőn Szántódra bé-értem, de Horváth még fen vólt ’s dolgozott. Haszontalan vólt fel-tenni hogy nevemet eggy ideig el-titkoljam; nem emlékezem egyébre, hanem hogy ezt mondám: Én vagyok –y, ’s meljére szorúltam, ’s ajakaink eggyé váltak. Öszve-fontt karral jártunk fel ’s alá szobájában, dolgainkat emlegettük, ’s szívünk érzette, hogy bóldogok vagyunk, hogy szerettetünk. – Nulla ancilla fuit, quae dicta foras evulget. Nem vala oda haza Felesége, ’s e’ szerint minden tartózkodás nélkül tettűnk mindent annyira mintha régi esmérősök, tesvérek vólnánk. Mutatta azon helyet, hol Kazinczynak halálán kesergett, mutatta könyvei felett fityegő képét, verseit olvasgatta ’s danolt, a’ mi néki elementuma. Közel vala 10. óra éjjel midön tsak számára készűltt vatsoráját fel-hozták, ettünk, danolt, ’s le-feküdtünk.

 Horváth harmintz esztendős, feleséges de gyermektelen, középszerű magasságú, igen nemes képezetű, de a’ mellyet szokatlan különösségeivel defigüriroz. Igen sokat hasonlítanak lineamentumi, kívált fekvő homloka, ’s nyerges orra IV. Henriknek Rúbens által festett ’s Janinet által rézbe vésett ’s színekkel nyomtatni szokott képéhez, tsak hogy ő iffjabb mint a’ Király akkor vala mikor fel-tettetett. Igen fekete szálas bajussza el-fedi száját; hajai pedig, mellyek természettől göndörök, mind oldalról, mind zopf gyanánt hátúl tsombók módra vannak meg-kötve; veres paszomántos nadrághoz eggy tenger színű rövíd mentét veszen, ’s eggy kalpag formára metszett nyusztos ’s veres bársonyú süveget. Víg, pajkos, tréfás, elmés és igen alkalmatos mindenre: de minden tselekedeteiből érettség, philosophiai tsendesség és a’ mértéken túl ható, de nem vak áhítatosság látszik. Innen van, hogy ő még verseibe is valahol elő-hozhatja, religiosumokat egyvelít; ’s meg-vallja, hogy ha valamelly napon imádkozni el-felejtkezett, retteg, és magát nem tudja eggy hamar meg-nyugtatni; innen van, hogy gondolkozásának módja azzal, a’ mit az Oskolában bé-szívott és tanúlt, olly szorossan eggyezik; ’s innen hogy a’ halál után vártt állapotról mind verseiben olly gyakorta emlékezik, mind azt elmélkedéseinek tárgyaivá olly gyakorta tészi. De tsak ugyan távol vagyon ő minden Lavateri phantastaságtól; elméje valóságos elmélkedésekhez szokott, ’s több férfiúi erővel bír, mintsem hogy Phantasmák által-el szédítessen.^* – Szíve jobbíthatatlan, jól-tévő, szelíd, erkőltsei tiszták, fedhetetlenek, ’s társasága igen kedves. A’ leg-kényesebb Parisi ízlésű Asszonyság is el-felejti hogy néki bajusz borítja-bé száját, hogy hajai tornyokra nintsenek fürtözve, hogy dohány parfümírozta ruháit ’s gyönyőrködve múlat társaságában. Cancellarius Gróf Teleky, ő Exc. Gróf Szécsényi, Septemviralista B. Ráday, a’ mi Rádaynknak fia, a’ vóltt Tihani Apátúr, őt kegyességekre ’s társalkodásokra méltóztatták.

 Mennyit tudnék még írni, a’ mellyek az én Horváthomat közelebbről esmértetik. Férjfiúi érettség, elevenség, pajkosság, tréfa, tűz, a’ leg-kedvesebb szelídséggel öszve-szőve, az, a’ mi őt a’ Néző előtt kedvessé tészi. – Novembernek 2dikán már tísztább vala az idő; által eveztünk Tihanra, egynehány Magyar Verseket mondtunk a’ Balatonnak, ’s éjtszakára Füredre menénk, honnan ma dél-után jöttem ide.

 Nem képzelheted-el, Barátom, melly kiesen-rút Tihan. Ollyan ő mint a’ Toilette mellett űlő borzas Lyányka, mikor bosszankodik hogy álmából fel-kőltötték. Cybele Anyánk a’ maga bizarrságát akarta mutatni mikor ezt a’ kis Cyprust tsinálta. Szebb Ánglus kertet nem lehetne készíteni sehol. Füredről jővén Tihannak darabos éktelen dombok, széles kő-repedések, két nádas tó, szántó főldek, szőlők tolják magokat a’ Néző elibe, ’s mindene van, a’ mivel a’ Természet pusztáságát fel-piperézni lehetne. A’ Helység kitsiny, és annak nagyobbodását reményleni nem is lehet, mert vidéki leányokat a’ Lakosok a’ víz fáradttságos fel-hordása miatt nem kapnak, ’s tsak egymás házához házasodnak.

 Füreden még fél napot múlattam. Az essős idő zárva tartott, annyira hogy tsak a’ fürdőhöz sem mehettem-ki, ’s Horváthnak a’ Balaton szélén most épűlő nagy házát tsak messziről láthattam. Szíves el-gyengűléssel váltam-el karjai közzül, ’s áldottam azt a’ bóldog órát, a’ melly őtet nékem, ’s engem néki szűlt.