Mások, a’ kiknek szerentséje vala a’ még bóldogabb időkben űlni a’ kormányon; a’ kiket az eggyütt-evezés mindennapivá tett ’s szorossabb barátságra kaptsolt azzal a’ felejthetetlen Hajós-Mesterrel, a’ ki, a’ nyári meleg estve tsendességében, tsillagos éjtszakát ’s ki-derűltt reggelt reménylvén, ki-szállott a’ hajóból, ’s annak igazgatását ember-kort értt fijára bízta,¹ mások, mondom, barátságos bízodalommal látogatják ezt a’ szent Öreget: én a’ ki tsak ki-szállásával vettem a’ lapátot erőtlen kezembe², a’ kinek tsak arra való ideje sem vólt, hogy fiatal hevét mutassa, azt nem mertem eddig. Mostan ugrom-ki eggy kis ladikba, hogy hírt vihessek kedves Igazgatómnak, mi történt leg-közelébb hajónkkal. Ez a’ ki-szaladásom, ez a’ hír-vitelem légyen jele, melly igazán tisztelem őt; ’s mint forr háládatos szívem az eránt, kinek felőllem vetett reményje űltetett az evezőpadhoz. – – – – –

Azon vén Hajós, ki szinte eggy esztendő előtt repedezett hajójából ki-szállván, még tsendes időben, békés révparton száratgatta penyészes tzeletzuláját, ’s el-ázott, meg-avúltt keteputájából ki-választván még féliben haszna vehető entzenbentzit, le-szedte (a’) szélttől szaggatott vitorlákat, ’s meg-égette (a’) szú-ette lapátokat árbotz fájával eggyütt, olly reménységgel, hogy (a’) nálánál izmosabb erőssebb hajós-Kapitány meg-újítván hajóját, (az) új révészekkel, kiket (a’) vén Hajós válogatott³, Kamtsatka felé, hol még eggy bóldog Nemzet tündöklő thronuson imádja az igazságot, el-eredvén, szerentsés szelekkel meg-tér, ’s meg-hozza azt a’ drága gyöngyöt, mellyből (az) Europai Nemzetek a’ köz bóldogságot készítik, – azon vén Hajós minden reménységében meg-tsalattatott. Az új Kormányos hajó-törést szenvedett, ’s más Kapitánynak adatott-által a’ kormány. Ez tsajkákra űltette Révész-társait, ’s nem függ (a’) habokat-támasztó szelektől; hajójának sorsát nem bízza vászon lepedőkre, maga erőss karjával kormányt tartván; társaival egyenlő zuhanással bé-mártván az evezőket, húzatja merevedett inakkal hegyes orrú tsajkáját, és sebessen vezérli oda, a’ hol a’ hatalmasoktól el-nyomatott, vagy le-tapodott Igazság segítséget kér. – –

 Nem tsuda tehát ha mind az Öreg, mind az Iffjabb Kormányosokról el-felejtkezett azon Vidék, hol 20. esztendeig dolgoztunk, sokak’, mindenek bóldogításán, Ez ám az emberek’ sorsa! Társok, Barátok, Vérek el-felejtkeznek rólunk. Ezen kis jó Barát, kinek irok, első az Abaújvármegyei el-hagyott Társaim közzűl, ki írásával meg-betsűlt. Élj bóldogúl, kedves Kazinczym, és hitesd-el magaddal, hogy valamikor írásoddal engemet meg-keresel, kedves lészessz, és ezen jószívűségedet, mellyet tapasztalva ismérek, nagyra betsűlvén, nemes erkőltsű személyjedet mindenkor betsűlni fogom, ’s ha miben szerentsédnek elő-mozdításában szolgálhatok, el-nem múlatom.

P. S. Hát mint vagyon Kelcz Úr? mint Zombory és a’ többiek?⁴ Vallyon a’ Teuto nyelvén tudnak é torzsolkodni? Tsak el-hiszem tsendesek most a’ Gyűlések! Ditez moi, mon cher Kazinczy, Comment vonts les affaires publiques? s’ il y a entre le Magistrat l’harmonie requise? – – – Ecrivez moi quelque fois, et faitez moi partes des nouvelles de Haut-hongrie. Comment ’s est fait la Restauration du Comitat de Zemplin? – Votre Correspondence me seroit toute fois chere. Adieu!

Szokott Cortézia nélkűl kűldöm Levelemet, és ez nagy hiba vólt a’ régi világban; mindazáltal most botsátandó vétek, mivel nékem tudtomra nem adatott mi hívatalba lépett az az én kis Barátotskám⁵ kinek szerentséjű elő-menetelén mindenkor örvendeztem. El-várom tehát (az) arról való tudósítást, ’s akkor helyre hozom, mit el-múlattam. Vallyon nem a’ Pesti új Táblához kaptsolta é Felséges Urunk’ kegyelme? Ha úgy, tellyes lészen örömem!

 Szánom valóban a’ fel-főldet, hogy amaz veszett-farkas⁶ ki már sok jó embert meg- mart, ismét elő-jött, és, a’ mi rosszabb, eggy vad-bikát bikát^* fogadott társaságába. E’ két állat valóban nagy pusztúlást tehetne a’ juh-nyájban; főképpen ha Pásztor félénk és szunyáta vólna. Leskődött az eggyik utánnam is! de az Ország útján nem mert reám ütni, tudván, tőltött fegyverrel járok a’ hol veszedelem vagyon.

 Azonban igaz a’ Poéta mondása:

 Vallyon meddig tart Hazánkban az árúlók’ betse?⁷ Valahol járok kelek mindenütt látom e’ nemzettséget, fent-viseltt fejjel, értz homlokkal sétálni. A’ Királyi Városok’ Bírái közzé ugyan úgy bé tsaptak, hogy alig találkozhatik eggy, kit számkivetésbe nem kűldöttek. A’ mint látom, e’ tévelygő, tigris-tejen neveltt Oroszlán-kölykök most a’ kormányon ülö Nagyok ellen agyarkodnak. Kullognak ’s lest hánynak, mint ejthessék tőrbe prédájokat; fenik fogokat azok ellen, kiknek hatalom a’ kezekben, ’s mivel tüzet hintettek a’ hamu alá, valóban vigyázva lépjenek a’ Tisztviselők. Tőr, hurok, lépes-vessző, farkas-verem közt járván, árgosi szemű légyen, ki a’ veszedelmet el-kerűlheti. Mindazáltal recte faciendo… Hívatalját híven bé-tőltő Igazság’ szerető Pólgárnak még el-nem múlt betse; és, tandem bona causa triumphat.

 El-múlik reménylem ezen égi háború Hazánk felől, ’s a’ zápor után fel-derűl szép Napunk. Igen kezdi a’ Felsőség esmérni ezen árúlók’ seregét, és már zárja a’ réseket, mellyen mászkáltak titkos sekrestyéjekbe. Valóban úgy nézem magánosságomban a’ forgó dolgokat, szűnik a’ szélvész Világ’ tengerén, tsendesednek a’ habok, és a’ gondviselő Felség a’ bóldogságunkra való eszközöket tellyes erővel szerzi. – Adjunk már valamit a’ Muzsáknak is. Pétzeli’ Magyar Henriássa ki-jött. Most kezemen forog, ’s gyönyörködöm melly jól fordította Voltairnak munkáját. Vagyok jó Barátja.