XII.
EGGY HARAGOSHOZ.
1788.
Imé megint ropogtatod
Haragodnak tüzeit;
Reám sűrűn ugrattatod
Annak dühös íveit.
Nagyon érzi gyenge szívem
A’ kegyetlen sebeket
Alíg bírja szegény fejem
A’ rá gyűltt bús terheket.
A’ mikor tsak te egyedűl
Fenekedel ellenem,
Ugy látszik, hogy minden felűl
Lest hány a’ veszedelem.
Ugyan azért rab-kötéllel,
Szorongatom kedvemet
Egymást űző bús-tseppekkel
Feresztem kebelemet.
Tudom, nem adsz hitelt ennek:
De kérdezd-meg ágyamat
Meg-vallja ő, melly sok könnyek
Bontogatják álmamat.
Fájdalmim közt gyakor ízben
Serkenget e’ gondolat
Hogy nem érzem magam’ bünben,
’S vígasztalást adogat.
De, hogy ellened semmiben
Nem találom vétkemet,
Keserveim mérgesebben
Feszegetik meljemet.
Szánom hogy te engem gyűlölsz,
Epesztem-is lelkemet,
De hogy méltatlanúl gyülőlsz
Jobban szánlak tégedet.
Ugyan azért soká ’s nagyon
Hánytam ’s ráztam eszemet,
Hogy mi-módon fojtsam agyon
Lobbantt barom tüzedet?
Ezt véltem leg-jobbnak lenni
Ha szűlök eggy éneket,
Mert ez lággyá tudja tenni
Az átzélos szíveket.
Szánj-meg, Lelkem! ne űldözz már!
Jó kedvemet ne keverd,
’S ha bánatom le-nyugszik már
Kérlek többé fel-ne verd.
Szeretetedet nem kérem,
Sem hajlandóságodat!
Mind ezekre meg-esmérem
Méltatlannak magamat.
Tsak-hogy egyszer szedd már rendbe
Forró indúlatidat;
Ereszd mélyen a’ hüvelybe
Vagdalkózó kardodat!
DÖME KÁROLY.