1812/1813 Aa |
1828–1830 Ab |
|---|---|
Héj te, álnok csintalan leány, te!
Szóllj, mint érdemlettem azt tetőled,
Hogy pogányúl engem így elkínozz!
Hogy megszegd a’ mit tegnap fogadtál!
Jobbom’ estve még forrón szorítád,
’S édeskén ezt sugtad volt fülembe:
Menj most, Kedves, menj most! hajnaltájban,
Higyj szavamnak, én szobádban lészek.
Bé nem téve álla mindég ajtóm;
Sarkát gondosan megpróbálgattam,
’S mint örvendettem, hogy nem nyiszorgott!
Oh, melly rettegések’ éje múlt-el!
Minden órát ’s fertályt számlálgattam.
És ha az álom ollykor elnyomott is,
Szívem mindég ébren volt, ’s szünetlen’
Fel-felvert a’ lassu szunnyadásból.
Áldottam magamba’ az éj’ setétét,
Melly nagy nyúgalomban tarta mindent,
’S a’ közönséges csendnek örűltem.
Felfüleltem a’ mély nyúgalomban,
Itt vagy ott nem hallok e mozgást még.
„Volna gondolatja, mint nekem van,
Volna érezése, mint szívemnek,
Úgy nem várakoznék hajnallásig!
Úgy itt lenne már e’ pillantatban!”
A’ padon a’ macska ment ha végig,
A’ suton ha czinczogott egérke,
Vagy ha kocczanást hallék a’ háznál,
Mindég azt reméltem, hogy te jösz már!
Mindég azt gondoltam, téged látlak!
’S így forogtam eggyik oldalomról
Kínok köztt a’ másik oldalomra.
’S eggyszer múlni kezd az éj’ setéte,
’S itt is ott is mozgást hallok immár.
Csitt, ez ő! ez ő! mondám, ’s felűlék,
Félre lökvén a’ lepelt magamról.
’S felmeresztett szemmel néztem ajtóm’,
Melly az égnek csendes virradtától
A’ homályban már pirúlni kezdett.
Ah, hijába lestem megnyilását!
Veszteg állott az mind a’ két sarkán!
’S mindég jobban mindég jobban virrad.
Nyílni hallom már a’ szomszéd’ házát,
Kit szorgalma felkelésre szóllít.
Kezd zörögni már a’ sok szekér is.
A’ kaput megnyitják a’ poroszlók.
Egymást űzve gyűl-fel a’ piaczra
Holmijéval a’ vásári pórnép,
’S lárma ’s zajgás fogta-el a’ nagy úczát.
Jött, ment minden a’ háznál is. Lót, fut,
Grádicson és foly’són, a’ ki itten hált.
Ablak, ajtó csattog; vége az éjnek.
’S még is én az édes szép reménytől
Még hogy eljösz, úgy nem válhaték-meg,
Mintha testem válna-meg lelkétől.
A’ mint végre feljött a’ gyűlölt nap,
’S bélövellé hozzám tűzsugárait,
Ott hagyám az ágyat, ’s kertbe jöttem,
Égő mellyem’ lángjait a’ reggelnek
Szellőcskéji által enyhítetni.
Ah, de nem vagy sem komlóernyődben,
Sem, mint máskor szoktál, a’ hársalléen!
| Héj te, álnok csintalan leány, te!
Szólj*
Szó<l>lj mint érdemlém azt én tetőled,Hogy pogányúl így gyötörj el engem,
Hogy megszegd, a’ mit tegnap fogadtál!
Jobbom’ estve még forrón szorítád,
S édeskén ezt sugtad volt fülembe:
Menj most, Kedves, menj most; hajnaltájban,
Higyj szavamnak, én tenálad lészek.
Bé nem téve álla mindég ajtóm,
Sarkát gondosan megpróbálgattam,
S mint örvendék, az hogy*
<hogy> az hogy nem nyiszorgott!Oh melly rettegések’ éje múlt el!
Minden órát, fertályt, számolgattam;
És ha az álom ollykor elnyomott is,
Szívem mindég ébren volt, s szünetlen
Fel felvert a’ lassu szunnyadásból.
Áldottam magamba az éj’ sötétét,
Melly nagy nyúgalomban tarta mindent,
S a’ közönséges csendnek örűltem.
Felfüleltem a’ mély nyúgalomban,
Itt vagy ott nem hallok e mozgást még.
„Volna gondolatja, mint nekem van,
Volna érezése, mint szivemnek,
Úgy nem várakoznám hajnallásig,
Úgy itt lenne már e’ pillantásban!”
Padomon a’ macska ment ha végig,
Sutomon ha czinczogott egérke,
Vagy ha kocczanást hallék a’ háznál,
Mindég úgy reméltem, már te jössz itt,
Mindég úgy gondoltam, téged hallak.
S így forogtam eggyik oldalomról
Kínok közt a’ másik oldalomra.
Eggyszer múlni kezd az éj’ sötéte,
S itt is, ott is, mozgást hallok immár.
Csitt, ez Ő! ez Ő! mondám, s felűlék,
Félre lökvén a’ lepelt magamról;
S felmeresztett szemmel néztem ajtóm’,
Melly az égnek csendes virradtától
A’ homályban már pirúlni kezde.
Ah, hijába lestem megnyilását!
Veszteg álla, ’s némán, mind két sarkán.
S mindég jobban, mindég jobban virrad.
Nyílni hallom már szomszédom’ házát,
Kit szorgalma felkelésre szóllít.
Kezd zörögni már a’ sok szekér is.
A’ kaput megnyitják a’ cziklérek.
Egymást űzve gyűl meg’ gyűl piaczra
Holmijével a’ vásári pórnép,
S lárma s zajgás fogta el a’ nagy úczát.
Jött, ment minden a’ háznál is. Lót, fut
Grádicson és folysón, a’ ki itt szállott.
Ablak, ajtó csattog; vége az éjnek!
S még is én az édes szép reménytől,
Még hogy eljösz, úgy nem válhaték meg
Mintha testem válna meg lelkétől.
És midőn már feljött a’ gyűlölt nap,
S bélövellé hozzám tűzsugárit,
Ott hagyám az ágyat, s kertbe jöttem,
Égő keblem’ lángjait a’ reggelnek
Híves leblei által enyhítetni.
Ah, de lyányka, itt is csak hijába
Várálak, neved’ sohajtozgatva.
Nem talállak sem komlóernyődben,
Sem, hol lenni szoktál, a’ hársallén!
|