Megyek tehát, ’s éltemnek karjaid köztt
Fogom kiélni négy öt szép hetét;
Megyek, tenálad szállok, asztalodról
Élősködöm, kifárasztom cselédid’,
Kifárasztom lovad’, míg kénytelen lész’sz,
Ha majd lefoly pöröm, ’s Bíráim a’
Pro J. vad gyilkolójinak kezekből
Kirántanak, ezt mondanod magadban:
„Hideg vendég nem volt a’ szemtelen.”
Theresiánk alatt, míg a’ Magyar
Nem tudta még, mint már most, Bécs hol áll,
Eggy Kecskeméti dúzs polgárt baja
Rá kényszeríté, hogy kedves lakását
Hagyná-el, és a’ Lejtán lépne túl.
Útjában azzal éle, a’ mit magával
Hazulról vitt, ’s Komáromban veve.
De a’ Wolfstháli Motozók kövér
Sódrából, kolbászából, mind kifoszták,
’S őt Riegelsbrunnban az üres tarisznya
’S üres gyomor csapszékbe kergeték.
Csak bort akart. A’ fürge Kellner itt
Malacczal kínálá-meg, és midőn
Eggy portziót már felropogtata,
Még eggyet, ismét eggyet tőn elébe.
Becsűletes legény a’ Németecske,
Mond György magában; majd ha az Isten eggyszer
Elhozza közzénk, ’s ő is fenn-akad,
Jóakaratja vissza lesz fizetve.
Meglátja Mikli, mit tud a’ Magyar
Azokhoz, a’ kik érdemlik, mutatni.
De a’ midőn halálkodásait
Elkezdte, ’s menni akart, Beczólt! kiált
A’ fürge Sógor. Akkor látta György,
Mit tészen Riegelsbrunnban a’ becsűlet.
Te nem fogsz engem porczogó malacczal
Jól tartogatni, hogy midőn megyek,
Házmestered rám nyujtsa tenyerét.
De én sem mondom, hogy ha az Isten eggyszer
Felém vezérl, leróvom a’ rovást.
Mint te nem átalsz vélem tenni jót,
Úgy én nem a’ jót tőled elfogadni.
’S bár Szemerém is hí, bár Vitkovics,
És Bártfaim, ’s a’ lelkes Fáy, készek
Lakásokat velem megosztani,
’S én nálok kényen ’s nyüg nélkül lehetnék;
Bár a’ nem régen épűlt Zrínyi ’s az
Arany-Hajó szobájikat kinyitni
Előttem is nem késedelmeznének:
Önkénytt repűlök a’ te karjaidba,
És hogy te fogsz-el, büszkén hirdetem.
És majd, ha nálad lészek, és ha majd
A’ szeretetre legméltóbb halandót,
A’ tiszta főt és tiszta szívet, a’
Kedves társalkodót immár kilaktam;
Ha majd csudálva nézem, mint levél
Tizenkét esztendők lefolyta alatt
Te bölcs pazar, kincsekben gazdagabbá,
’S irígyeddé lesz tisztelőd, barátod,
’S a’ nagy gyönyör megkönnyűlésre szóllít:
Jer akkor, és vezess-el te Ferenczynk’
Graphídionához, hogy felejtve mindent,
De nem, hogy azt honunknak hős fija
Teremté, csókom a’ márványra szálljon.
A’ már-már hetvenesztendős öreg
Eléggé ifjú még lángra gyúladozni,
Keblét ha szépség, és ha hon hevítik.
Most útamat Horvátunkhoz veszem,
A’ nagyhoz, jóhoz, szenthez. De te rántsd-el
A’ gondolatlant, és sugd ezt fülébe:
A’ négy fiú, három lyány, ’s hitvesed
Számlálnak minden órát; láss dologhoz.
Essél elébb keresztül a’ pörön,
’S éld akkor osztán szíved’ kényeit.
A’ Burkus-háborúban eggy Huszár-Tiszt
Kinek csak két szemét ’s hosszúra nyúlt bajusszát
Hagyá meg épségökben puska, kard,
Tört czombbal, karral, tére-meg Tokajba,
Hogy szőlejeit mivelvén, Istenének
Élhessen; eddig a’ világnak élt.
De ő Tokajban is csak Kapitány,
Nem szőlős-gazda volt, ’s midőn vagy ő
Ment látogatni mást, vagy mások őtet,
Beszéllgeté, ’s nagy tűzzel, mint veré-meg
Collin alatt ő a’ nagy F i d r i g e t,
Berlínben ő mint volt Hadikkal, és
Lódonnak ő mint nyert eggy Schweidnitzot.
’S László (mert ez volt vezetékneve,
Pál a’ kereszt) addig beszéllgeté
Collinját, Berlinjét, és Schweidnitzát,
Hogy szőlejei kapálatlan maradtak.
Szüretkor még is csak kiméne, ’s látván
Hogy más furmintot széd tőkéjiről,
Sárgát, mint a’ méz és arany, de néki
Csak egrest ád a’ parlag, és hogy a’
Szomszédok szőlejei, mint a’ mivelt kert
Tisztán mosolygnak a’ Néző szemébe;
De farkas-bundaként
1A’ Hegyalján, Zemplényben, a’ míveletlenűl hagyott szőlőt, a’ dér által fakóvá festett dudvától, farkas-bundának szokták csúfolni.
a’ többi köztt
Az ő parlagja, szürkén a’ magas
Gordontól és cseplyétől, pisztolyát
Belé süté, ’s kaczagva hirdeté-el,
Hogy ő farkast löve; vegye, a’ kinek kell
’S tovább is hirdetgette Schweidnitzait.
Te sugd a’ László Pál’ nevét neki,
És ha nem enged, űzzd Prokátorához.