Megyek tehát, ’s éltemnek karjaid köztt
Fogom kiélni négy öt szép hetét;
Megyek, ’s tenálad szállok; asztalodnál
Élősködöm, kifárasztom cselédid’,
Kifárasztom lovad’; míg kénytelen lész’sz,
Ha majd lefoly pöröm, ’s Bíráim a’
Pro J. vad gyilkolójinak kezekből
Kirántanak, ezt mondanod magadban:
„Hideg vendég nem volt a’ szemtelen.”
Therésiánk alatt, míg a’ Magyar
Még nem tudá, mint már most, Bécs hol áll,
Eggy Kecskeméti dúzs polgárt baja
Rá kényszeríté, hogy kedves lakását
Hagyná-el, és a’ Lejtán lépne túl.
Útjában azzal élt, a’ mit magával
Hazulról vitt, ’s Komáromban veve.
De a’ Wolfstháli Motozók kövér
Sódrától, kolbászától, mind kifoszták;
’S őt Riegelsbrunnban
*R<é>iegelsbrunnban Ráírással javítva.
az üres tarisznya
’S üres gyomor csapszékbe kergeték.
Csak bort akart. A’ fürge Kellner itt
Malacczal kínálá-meg, és midőn
Eggy portziót már felropogtata,
Még eggyet, ismét eggyet tőn elébe.
Becsűletes legény a’ Németecske,
Mond György magában; majd ha az Isten eggyszer
Elhozza közzénk, ’s ő is fenn-akad,
Jóakaratja vissza lesz fizetve.
Meglátja Mikli, mit tud a’ Magyar
Azokhoz, a’ kik érdemlik, mutatni.
De a’ midőn hálálkodásait
Elkezdte, ’s menni akart, Beczólt! kiált
A’ fürge Sógor. Akkor látta György,
Mit tészen Riegelsbrunnban
*R<é>iegelsbrunnban Ráírással javítva.
a’ becsűlet.
Te nem fogsz engem porczogó malacczal
Jól tartogatni; hogy midőn megyek,
Házmestered rám nyujtsa tenyerét.
De én sem mondom, hogy ha az Isten eggyszer
Felém vezérl, leróvom a’ rovást.
Mint te nem átalsz vélem tenni jót,
Úgy én nem a’ jót tőled elfogadni.
’S bár Szemerém is hív, bár Vitkovics,
És Bártfaim, ’s a’ lelkes Fáy, készek
Lakásokat velem megosztani;
’S én nálok kényén ’s nyüg nélkül lehetnék;
Bár a’ nem-régen épűlt Zrínyi, ’s az
Arany-Hajó, szobájikat kinyitni,
Előttem is nem késedelmeznének;
Önkénytt repűlök a’ te karjaidba,
És hogy te fogsz-el büszkén hirdetem.
És majd ha nálad lészek, és ha benned
A’ szeretetre legméltóbb halandót,
A’ tiszta főt, a’ tiszta keblet, és
Kedves társalkodót immár kilaktam;
Ha majd csudálva nézem, mint levél,
Tizenkét esztendők’ lefolyta alatt,
Te, bölcs pazar, kincsekben gazdagabbá;
S irígyeddé lesz tisztelőd, barátod;
’S a’ nagy gyönyör megkönnyűlésre szóllít:
Jer akkor, és vezess-el te Ferenczynk’
Graphídionához, hogy felejtve mindent,
De nem, hogy azt honunknak hős fija
Teremté, csókom a’ márványra szálljon.
A’ csaknem hetven-esztendős öreg
Eléggé ifjú még lángra gyúladozni,
Keblét ha Szépség és a’ Hon hevítik.
Most útamat Horvátunkhoz veszem,
A’ nagyhoz, jóhoz, szenthez. De te rántsd-el
A’ gondolatlant, ’s sugjad ezt fülébe:
A’ négy fiú, három lyány, ’s hitvesed
Számlálnak minden órát; láss dologhoz.
Essél előbb keresztül a’ pörön,
’S éld akkor osztán szíved’ kényeit.
A’ Burkus-háborúban eggy Huszár-Tiszt,
Kinek csak két szemét ’s hosszúra-nyult bajusszát
Hagyá-meg épségökben puska, kard,
Tört karral, czombbal tére-meg Tokajba,
Hogy szőlejét mivelvén, Istenének
Élhessen; eddig a’ világnak élt.
De ő Tokajban is csak Kapitány,
’S nem szőlős-gazda volt; ’s midőn vagy ő
Ment látogatni mást, vagy mások őtet,
Beszéllgeté, ’s nagy tűzzel, mint veré-meg
Collín alatt ő a’ nagy F i d r i g e t;
Berlínben ő mint volt Hadikkal; és
Lódonnak ő mint nyert eggy Schweidnitzot.
’S László (mert ez volt vezetékneve,
Pál a’ kereszt) addig beszéllgeté
Collínját, Berlínjét, és Schweidnitzát,
Hogy szőlejei kapálatlan maradtak.
Szüretkor még is csak kiméne; ’s látván,
Hogy más furmintot széd tökéjiről,
Sárgát mint a’ méz és arany, de néki
Csak egrest ád a’ parlag; és hogy a’
Szomszédok’ szőlejei, mint a’ mivelt kert,
Tisztán mosolyognak a’ néző szemébe;
De farkas-bundaként a’ többi köztt
Az ő parlagja, szürkén a’ magas
Gordontól és cseplyétől; pisztolyát
Belé süté, ’s kaczagva hirdeté-el,
Hogy ő farkast löve; vegye, a’ kinek kell;
’S tovább is hirdetgette Schweidnitzait.
Te sugd a’ László Pál’ nevét neki,
És ha nem enged, űzdd Prókátorához.