Horvát, a’ ki neked levelem’ bényújtja, hogy őtet
Nálad ajánljam, ugyan nem kéri, de még is ajánlom.
Nem mivel e’ nélkül hozzád nem juthat: hanem hogy
Mind neki kedves, az én karomon fellépni teelődbe,
Mind nekem az, titeket, szeretett Nagyok! öszve csatolni
’S e’ munkát másnak, ’s a’ történetnek irígylem.
Néked, néki, nekeM azon oltár’ lángja lobog fényt a’ Penthemimeris itt
Pályánk’ szép koszorúja felé, de külömbözik útunk megszenvedi
És az határ, mellyen túl hágni nem enged Apollon. a’ rövid syllabát:
Én hátúl maradék: te korán legelőlre haladtál. Omnia vincit amOR,
Lustrumaid közzűl ma telik még nyolczadik, és ím et nos cedamus amori.
Már negyed ízben űlsz, nagy Képviselője Megyédnek,
A’ Haza’ Nagyjai köztt, tisztelve, csudálva, szeretve,
Mint nem senki. ’S az én nevem itten az országló Nép Országló nép – Populus
Gyűlésében zenge ajakidról! a’ TE ajakidról! late rex. Virgil.
Oh nem várt ragyogás! oh kedves zengzet! ez eggy fény,
És egyedűl ez az, a’ mellyért ha szabad vala vágynom,
Vágytam volna; – kevély lelkem pulya díszre nem ásít.
Ám ha szeretsz, ’s ha barátodnak kérésire hajlasz,
Nyelvünk VARROját te se késs kebeledbe fogadni,
’S hogy lelkes, hogy erős, hogy nyájas társat ölelsz, hidd