Horvát, a’ ki neked levelem bényújtja, hogy őtet
Nálad ajánljam, ugyan nem kéri, de még is ajánlom.
Nem mivel e’ nélkűl hozzád nem juthat, hanem hogy
Mind neki kedves, az én karomon fellépni teelődbe
Mind nekem az, titeket, szeretett Nagyok! öszve csatolni;
’S e’ munkát másnak ’s a’ történetnek irígylem.
Néked, néki, NekeM azon oltár’ lángja lobog fényt a’ Penthemineris megszenvedi
Pályánk’ szép koszorúja felé, de külömbözik útunk itt a’ rövid syllabát:
És az határ, mellyen túl hágni nem enged Apollon. omnia vincit amOR,
Én hátúl maradék: te korán legelőlre haladtál. et nos cedamus amori
Lustrumaid közzűl ma telik még nyolczadik, és ím
Már negyed ízben űlsz, nagy Képviselője Megyédnek,
A’ Haza Vénei köztt, tisztelve, csudálva, szeretve,
Mint nem senki. ’S az én nevem itten az Országló nép’populum latè regem. Virgil.
Gyűlésében zenge ajakidról! a’ Te ajakidról!
Oh nem várt ragyogás! oh kedves zengzet! Ez eggy fény,
És egyedűl ez az, a’ mellyért ha szabad vala vágynom,
Vágytam volna; kevély lelkem pulya díszre nem ásít.
Ám ha szeretsz, ’s ha barátodnak kérelmire hajlasz,
Nyelvünk’ Varro-ját te se késs kebeledbe fogadni,
’S hogy lelkes, hogy erős, hogy nyájas társat ölelsz, hidd.