MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
I.
Az 1741 diki Diéta,
vagyis
A’ régi jó Magyar Szív
Saját Királyihoz hív!
(Hamarjába készűlt a’ Régiek’ háládatos dítséretére ’s a’ Maiak’ vetélkedő felbuzdítására, Pozsonyban az Országgyűléskor 1769. – Kinyomtatódott a’ Diétai Múzsában, a’ 65. és köv. lev.)

Személyek.
A’ Magyarok’ Karja.
A’ Hír.
A’ Prímás, R. Sz. Bir Hertzeg, Galántai Gróf Eszterházy Imre, Esztergomi Érsek.
A’ Haza’ Géniusa, Magyarországnak Angyala.
A’ régi Vitézek’ Karja.
Mária Terézia, Magyarország’ Nőkirálya.
A’ Nádor, Erdődi Gróf Pálffy János, Fővezér.
A’ Duna.

A’ dolog történik a’ Pozsonyi Királyvárban, az Országgyűlés’ alkalmatosságával, Szeptember’ 19-dikén, 1741.

I. ÉNEK.

A’ Magyarok’ Karja.*
őrje Sh., ért. sz. em.
(Egy.)
Éljetek Nagyságos Rendek,
Kik nagy Őseink’ nyomában
A’ Magyar nemzet’ dolgában
Most is öszvegyűltetek.

Boldogítsatok bennünket,
’S vélünk édes Nemzetünket,
Mellynek állandó javára
Éljetek mind éljetek!
(Mind.)
Éljetek Nagyságos Rendek,
Boldogítsatok bennünket,
’S vélünk édes Nemzetünket;
Éljetek mind éljetek!
(Egy.)
Terjesszétek óh nagy Lelkek
Nemzetünknek régi fényjét
’S a’ Királyi ház’ reményjét
Mellyet vét tsak bennetek.
(Mind.)
Boldogítsatok bennünket,
’S vélünk édes Nemzetünket,
Mellynek állandó javára
Éljetek mind éljetek!
(Egy.)
Így fog a’ Király ’s az Ég is
Venni szárnya’ oltalmába,
’S a’ jövő idők’ folytába’
Élni fog majd híretek.
(Mind.)
Boldogítsatok bennünket,
’S vélünk édes Nemzetünket,
Mellynek állandó javára
Éljetek mind éljetek.

Éljetek Nagyságos Rendek,
Kik nagy Őseink’ nyomában
A’ Magyar nemzet’ dolgában
Most is öszvegyűltetek.

–––––––
II. ÉNEK.

A’ Hír.
Hatalmas Rendek, óh vitézi vérből
Kisarjazott nemes Magyar vitézek,
Ti bőlts Személyek, a’ kik híreteknél
Sokkal nagyobbak vagytok,
Kik e’ Királyi várba feljövétek,
Hogy a’ Magyar nevet naggyá tegyétek!
Örűl tinéktek a’ sebes Dunának
’S a’ kék Tiszának partja víg örömmel,
Mert a’ Magyar Hazának régi díszét
Ti bennetek szemléli tündökölni.
Ah boldog Nép! az ég takargat téged,
A’ tsendes Békeség lakik hazádban,
Örvendetes hang zengedez hegyedben,
Minden határid’ bátorság keríti,
Termékenység tsepeg minden meződre,
Híg nyúgalom ’s öröm lebeg feletted,
Ah boldog Nép! az ég vígyáz melletted. –
De ah reszkess, de ah rettegj Magyar nép:
Mert ellenséged ellened kizúdúlt,
’S dühösködő sereggel
Rohan határaidra,
Pusztít, öl, éget, ’s vakmerő dagállyal
Rabolja a’ sok kintset,
Mellyből kezedre verje a’ bilintset.
Feldúlta már Itáliát egészen,
Berontott a’ Tsehföldre tűzzel vassal,
A’ dölyfös Frantz ellepte táborával
A’ Rajna’ szép vidékét.
Mindenfelé elterjedt már az inség,
A’ jajgatás hallik minden határon,
Bellóna’ vérengző vasostorának
Tsapási már mindenfelé dörögnek,
Alatta a’ ledöntött népek nyögnek.
Közel, közel van, óh nemes Magyarság,
Ez a’ veszély, ez a’ tsapás hazádhoz,
A’ lángok már a’ Karpatokra sütnek,
A’ sok jajszó feléd jön a’ Dunával,
Az ellenség rettenti már határod’,
Szabad törvényed’ és Királyi széked’....
Ah hív Magyar! ha kedves
Előtted a’ szabadság,
Ha boldog lenni kívánsz
Királyod’ oltalmába’:
Menj, míg a’ tűz be nem ront Dátziába.
A’ bátorság menthet ki ’s a’ sietség:
Hajh kelj ki, kelj ki hát vitéz nemzetség!
Hajh*
Hahj Sh., értelemszerűen em.
kelj ki boldogságodért,
Törvényedért, Királyodért,
Vezessenek nagy tetteid
Nagy Őseid’ Nyomába.
A’ had szomszédid’ égeti,
Hazádat is rettegteti,
Rabol, pusztít a’ Frantzia:
Hajh kelj ki a’ Tsatába.

Kar.
Rabol pusztít a’ Frantzia,
Hajh kelj ki a’ Tsatába.


III. ÉNEK.

A’ Prímás.
Méltóságos Urak, jó Hazámfijai,
Tekintetes Rendek, Országunk’ Nagyjai,
Kellő ortzátokon ülnek a’ hazai
Forró szeretetnek fényes vonásai.

Elég igaz Magyar van még közöttetek,
Kik előtt féltő kints régi betsűletek,
Nemes, tiszta ’s bátor még a’ ti szívetek;
Ah élnek ditsőűlt Őseink bennetek.

Szemeim e’ Házban még sokakat lelnek,
Kik vitézi nevet méltán érdemelnek,
Úgy van! nagy lelkeik bennetek lehellnek
A’ nagy Átillának, a’ vitéz Lehelnek.

Mennyi sok veszély volt ’s inség hajdanába,
Melly sereggel rontott ez árva hazába,
Mennyi veszedelmek voltak egy summába,
Mellyek rettentettek; de mind tsak hijába!

Mennyi ellenségink ’s rablóink voltanak,
Kik dühös népekkel reánk rohantanak,
Hogy hazánkat ’s minket főldig raboljanak,
Kedvesinkkel együtt bilintsre hányjanak!

De ditső Atyáink bajnoki lélekkel
Küszködvén a’ rájok tódúlt veszélyekkel,
Megtartották nékünk tulajdon vérekkel
Ősi szabadságunk’ minden törvényekkel.

Hazánkban szabaddá lett minden szegelet,
A’ nyomorgatásnak, inségnek vége lett:
Ah űljön sírjokon az érdem ’s tisztelet,
Szent árnyék lebegjen áldott hamvok felett. –

Tudom ti sem fogtok tőlök elfajúlni,
Királyt, hazát készek lesztek megbosszúlni,
Készebbek a’ hartzon vitézűl kimúlni,
Mint a’ Magyar névvel homályba borúlni.

Már látom a’ fényes Ditsőség’ várába
Mint mentek bé elhúnytt Őseink sorába,
’S azt a’ fegyvert a’ melly szolgált a’ hazába
Rakjátok a’ jó hír’ örök Templomába.

’S a’ melly véreteket szerelmes hazátok
’S Királynétok mellett a’ hartzon ontjátok,
Azzal nagy nevetek’ ’s vitézi probátok’
A’ halhatatlanság’ falára írjátok.

Ah, már előre képzelem,
Hogy e’ Királyi védelem
Sok századig fog élni.

Magyarjaim! kívűl-belől
Mind a’ ti lelketek felől
Fog a’ Világ beszéllni.

Tisztelnek a’ Királyok is,
’S ezért gondjok lesz rátok is
Hatalmas bajnokokra:

Utóink áldnak tikteket,
’S örömmel tellyes könnyeket
Hullatnak sírotokra.

–––––––

IV. ÉNEK.
A’ Génius.
(Egy fényes felhőben leszáll a’ Magyar Rendek közzé, körűlvétetvén a’ Vitézek’ Karjátol.)
Leszállván a’ Mennynek fényes udvarából,
Szent István’, és László’ örök trónusából,
Lehozván e’ ditső Vitézek’ lelkeit,
És e’ századbéli fátomok’ könyveit,
Kedves Magyarjaim! jövök ti hozzátok,
A’ ti Pártfogótok szavait halljátok. –
Megindúlt szerető szívem sorsotokon,
Segítni óhajtok édes hazátokon:
Megszántam a’ dűlni kezdő Pannóniát,
Megszántam a’ Magyart, ’s azt a’ jó Tréziát,
Kit azért adattam az égből közzétek,
Hogy benne egy kegyes Helytartóm’ nézzétek:
Hogy ő gyógyítsa meg Hazátok’ sebjeit,
Ő rakja fel ennek öszvedűltt köveit;
Hogy a’ Magyar névnek ditsősége légyen,
’S minden panaszt a’ ti szátokból kivégyen;
Hogy boldogságtokat az égig emelje,
’S közöttetek saját személyem’ viselje.

A’ Kar.
Ez a’ kegyes Királyné,
Kit a’ nagy Károly nemzett,
Hogy benne minden nemzet
Tiszteljen jó anyát –

Ez a’ kegyes Királyné
Lesz néktek hív anyátok,
Alatta kis hazátok
Sok boldogságot lát.

A’ Génius.
De ím az ellenség magát öszveadta,
’S az én Felkenttemet haddal megtámadta:
A’ frígyesek az ő híveit gyilkolják,
Örökös országit pusztítják, rabolják:
Rátok is a’ véres kardot kezdik fenni.
Ah, ha ők rajtatok erőt fognak venni:
Ama’ boldogságban részetek nem lészen,
Mellyet a’ Végzés tart számotokra készen.
Mert én Tréziának kinyertem az égbe’
Hogy soká lehessen anyátok egy végbe.
Ez a’ jó Királyné – még azt meglátjátok –
Kivészi a’ porból, és szennyből hazátok’,
’S a’ Magyar főld az ő idejétől fogva
Mint nagy Lajos alatt virít mosolyogva.
Mihelyt a’ trónusba az ő kegyelme lép,
Arany időre jut a’ szegény Magyar nép,
És az apolgató békeség’ ölében
Örűlnek a’ Múzsák a’ Magyar Tempében,
Talpokra állanak a’ ledűltt törvények,
Élelmet, pártfogást kapnak a’ szegények,
És negyven esztendők’ tsendes folyásában
Az öröm ’s boldogság lakik a’ hazában.
A’ nagy Terézia mindkettőt meg ójja,
Igazság ’s kegyelem lévén őrállója.
Kiterjeszti kisded Országtok’ határát,
Pompáson felrakja Buda’ ’s Pozsony’ várát,
És a’ mi szépség van Pozsonyba’ ’s Budába’,
Mind bésommálja azt a’ nemes Gárdába.

A’ Kar.
Ez a’ kegyes Királyné,
Kit a’ nagy Károly nemzett,
Hogy benne minden Nemzet
Tiszteljen jó anyát –

Ez a’ kegyes Királyné
Lesz néktek hív anyátok,
Alatta kis hazátok
Sok boldogságot lát.

A’ Génius.
És bár ezek fényes jótétemények is:
De lésznek ezeknél még fényesebbek is,
Mellyekkel a’ hazát előre bíztatja
E’ kegyes anyának felséges magzatja,
József, kinek nem lesz félvilágon párja,
Ki minden Országit maga öszvejárja,
Hogy megesmérhesse saját jobbágyait,
Hogy megorvosolja a’ nép’ panasszait,
Hogy a’ porban fekvő virtust felkeresse,
Az érdemet fényes oltárra tehesse.
Tsak tíz esztendeig fog országolni ő,
De illy nagy Bajnoknak elég tíz esztendő.
Mert ha felszámláljuk nagyságos tetteit,
Századnak mondhatjuk minden esztendeit.
Óh nagy Uralkodó! előre képzelem,
Hogy a’ szent igazság, az erkőlts, értelem,
A’ szép tudományok minden mesterséggel,
A’ jó gazdasággal és a’ vitézséggel
Általad a’ régi por közzűl kinőnek,
’S a’ Magyar nép előtt betsűletbe jőnek.
Sok boldogtalannak te lész édes Atyja,
Éretted könnyeit sok árva hullatja,
Téged áld az őrűltt, a’ néma, a’ siket,
Te vígasztalod meg, József, mindeniket!
Te mint koronádnak fényes súgárával
Bétőltöd a’ főldet Virtussal, Példával.
Jobbágyid imádják nevedet, mert véled
A’ Mátyásban megholtt igazság feléled.
Barátid tisztelik felséges nevedet,
Minden ellenségid rettegnek tégedet.
A’ fagyos Sark alatt fekvő Szibéria,
A’ Marokki forró partok ’s Barbária,
A’ Kelet’ és Nyugot’ határitól fogva
A’ te érdemidtől zengedez harsogva.
Te bírsz virtusával minden Királyoknak,
Te fogsz fényes példát adni mindazoknak,
’S ha Friderik nagyobb lészen mindeniknél,
József! te nem lészel kissebb Frideriknél.

A’ Kar.
József! nevedbe’ minden
Nagy virtusok megvannak,
Örűl sok nemzet annak,
Örűl a’ főld, az ég.

E’ Név egész világon
Fog nyerni tisztelőket,
Ez a’ jövő időket
Megékesíti még.

A’ Génius.
A’ József’ tündöklő országa végtére
Elmulván, új öröm áll annak helyére;
’S jóltévő Angyalát a’ vártt békeségnek
Megadja LEOPOLD minden nemzetségnek,
És hogy minden lélek légyen néki híve,
Az ő kintse lészen jobbágyinak szíve.
El is vész alatta a’ jaj ’s a’ siralom,
Trónuson fog ülni a’ köz nyúgodalom.
Boldogság keríti pásztori páltzáját,
Bőség gyémántozza áldott koronáját.
Ama’ kedves Sándor kegyelmes szívével
Fog segédje lenni Nádorispány*
Nadorispány Sh., értelemszerűen em.
névvel;
Őtet közétekbe ő azért botsátja,
Hogy légyen a’ Magyar nemzetnek barátja.
Ah e’ jó Magzatnak és e’ jó Atyának
Országlása lelket ád a’ két hazának.

A’ Kar.
E’ két ditső Személyek
Bár hírtelen kimúlnak,
De sírba nem borúlnak
Jó tetteik soha.

A’ hív Magyar mindenkor
Kívánja emlegetni,
Nem fogja bétemetni
A’ vén idő’ moha.

A’ Génius.
Az ő esztendeik fénylő virtussokért,
’S a’ Magyar nemzettel közlött jóságjokért
A’ Tréziáénál még többek lennének,
És a’ Józsefénél jobban fénylenének:
De hogy megáldhassa az ég Pannóniát,
’S adhasson egy másik Ferentzet ’s Tréziát,
Fel fogja magához e’ boldog párt venni,
’S helyekbe Ferentzet ’s Tréziát fog tenni,
Kik népét törvénnyel ’s hittel kormányozzák,
És ama’ szerentsés időt vissza hozzák,
Mikor első Ferentz’ ’s első Tréziának
Országokkor arany esztendők folyának.

A’ Kar.
Ah éljen e’ ditső Pár,
Éljen sokáig éljen;
Sok szép időt szemléljen
Ferentz ’s Terézia.

Hogy e’ felséges Párnak
Királyi oltalmában
Örvendjen az hazában
Minden Magyar-fija.

A’ Génius.
És így ha meghal is kegyes Tréziátok,
Az ég Másikat fog kűldeni hozzátok,
Kit a’ Neápolis’ felséges Királya
A’ jövendő Tollak’ bő matériája,
’S néked is kedvellőd, nemes Magyar nemzet,
Sok tartományoknak Asszonyává nemzett;
Ki Teréziának olly mássa fog lenni,
Hogy alig lehessen külömbséget tenni;
Ki Europának szeme’ fényje lészen,
’S a’ Magyarokkal is ezer jókat tészen.

A’ Kar.
Engedjen a’ világon
A’ nagy Teréziának,
A’ népek’ hív anyjának
Az ég sok szép időt.

Ezer Királyi szépség
Tekintetén derűljön,
Szívén a’ virtus űljön,
És az nevelje őt.

A’ Génius.
Ha meghal is Ferentz Segédországlótok,
A’ bőlts Ferentz, kegyes szívű pártfogótok:
Helyébe a’ jó ég fog Másikat tenni,
Ki Pannóniának Tzírusa fog lenni. –
Ha a’ nagy Józseffel leszáll is végtére
A’ Királyi Virtus sírja’ fenekére:
Ferentzben a’ példát kikűldi sírjából,
Kit maga tanított az ég tanátsából,
Hogy a’ miket ő tsak elkezdett magában,
Ferentz mutassa ki saját példájában. –
Ha hív jobbágyitól az őket szerető
Leopoldot sírba zárja a’ temető:
De az ő jó szíve minden virtusával
Köztök fog maradni felséges Fijával.

A’ Kar.
Mindnyájokért Ferentz lesz
A’ népek’ édes atyja,
’S azoknak megmutatja
Hogy hív egy pásztor ő.

Az ég megáldja őtet
Kíséri a’ ditsőség,
A’ víg öröm s a’ bőség
Alatta visszajő.

A’ Génius.
Ha a’ Magyar nemet kedvellő Sándorban
Hazátok’ reményjét tészitek a’ porban:
Az ég a’ Nemzetnek siralmát megszánja,
’S József Sándor helyett lesz Nádorispányja.
Ki a’ Magyarságot úgy fogja kedvelni,
Úgy fogja hazátok’ díszét felemelni!
A’ mellynek még nagyobb ’s állandóbb javára
Soká gyönyörködik benne Buda’ vára.

A’ Kar.
Felséges Nádorispány!
Te léssz Budának fényje,
Te a’ Magyar’ reményje,
Kiért megáld az ég.

Az Angyalok hatalmas
Szárnyokkal bétakarnak,
Te érted a’ Magyarnak
Nagy szíve lánggal ég.

A’ Génius.
Mit látok? előmbe mi nagy Látás szaladt
A’ jövendő idők’ setét leple alatt?
Mi[c]soda*
Misoda Sh., értelemszerűen em.
Hérósok állnak ott sorjába
A’ Királyi Érdem’ fényes templomába’!
Kezekben olajág, babér a’ fejeken,
Elterjedt felséges Nevek a’ népeken;
Mennyei fény ragyog állóképek körűl,
Hogy légyenek minden Királynak tűkörűl;
Tetteik gyémántra vagynak metszve, ’s magok
Fénylenek mint első nagyságú tsillagok....
Ah felséges Lelkek! esmérlek titeket,
Látom képeteken a’ Bétsi jeleket.
Ti fogtok származni a’ Károly’ házából
Trézia’, Leopold’ ’s Ferentz ágyékából;
Ti tőltitek még bé hírrel a’ világot;
Ti állítjátok fel a’ köz boldogságot;
Ti a’ nemzetektől ezer áldást vésztek:
Hajh*
Hahj Sh., em.
felséges Lelkek, ti mind nagyok lésztek!

A’ Kar.
Virágozzék örökre
Olly sok ditső Királyért,
A’ Nemzetek javáért
Ez a’ Királyi Ház;

Hogy a’ sok fényes Héróst
Ennek minden fijában
Mind itthonn mind tsatában
Imádja minden Száz.

A’ Génius.
Ebből fog származni ama’ nagy Vitéz is,
Ki, ámbár a’ győzőt meggyőzni nehéz is,
Megvervén a’ rabló Frantzok’ ármadáját,
Ledönti e’ kevély nemzetnek dagályát.
Ama vitéz Károlyt mondom, ki végtére
Lessz a’ Magyar Hadnak szerentsés vezére,
Ki a’ tágas Duna’ partját a’ Rénussal
Bétölti nevével és sok triumfussal.
Óh hatalmas Vitéz! már látom előre,
Mint állsz ki fegyverben a’ véres mezőre:
Látom mint omlanak a’ Frantzia testek,
Mellyek Neved’ ’s ágyúd’ hangjára leestek:
Látom mint tsókolják a’ lántzból felszedett
Szabad tartományok felséges térdedet.

A’ Kar.
Ti népek tiszteljétek
Károly’ vitézi szívét,
Mert ellenségtek’ ívét
Le fogja törni ő.

Óh halhatatlan Érdem
Rakj oszlopot nevére,
Tégy zőld babért fejére
Melly templomodba’ nő.

A’ Génius.
Kedves Magyarjaim! mint a’ több nemzetek,
E’ Tsászári Háznak ti is örűljetek.
Hév kívánságtokat az ég meghallgatta,
Az óhajtott áldást tinéktek megadta;
A’ mellynek zsengéjét kegyes Tréziátok
Anyai ölében mindjárt meglátjátok.
Meglátjátok mindjárt ama’ kis Hertzeget,
Kiért mind örökké áldjátok az eget.
Már is rajta ama’ virtusok ragyognak,
Mellyek példájában tündökleni fognak:
E’ lesz ama’ Jó’sef a’ világ’ tsudája,
Ama’ nemzeteknek atyja és Királya. –
Ah majd magát éppen illyennek mutatja
A’ Második Ferentz’ ’s Trézia’ magzatja,
Ama’ kis FERDINÁND, kinek védelmére
Felkél még a’ Magyar a’ hartz’ mezejére;
Ki majd a’ jövendő idők’ aranyjában
Ditsőségesen űl Atyja’ trónussában. –
Ti boldogúltt Lelkek! adjátok azokat
A’ Paraditsomban nőtt liliomokat:
Hadd hintsem e’ boldog Gyermek’ bőltsőjére,
Mellyben fekszik annyi nagy Királyok’ vére,
Mellyben fekszik ez a’ jövő Világ’ fényje,
Az ég’ és a’ minden nemzetek’ reményje:
Hadd tudjak néki egy ajándékot tenni. –
Ah szép Gyermek, te még Ferdinánd fogsz lenni!

–––––––

A’ Kar.
Te Ferdinánd fogsz lenni,
’S végén a’ másik száznak
Te a’ Királyi Háznak
Szent trónusán ragyogsz.

Bőlts lelked fog behozni
A’ főldre békeséget,
És minden nemzetséget
Te boldogítni fogsz.


V. ÉNEK.
Mária Terézia.
Nagylelkű Magyarim! kikben még lángol a’ hűség,
Lángol az azt fedező régi vitézi erő;
Óh ti, kik ámbátor szabadonn óhajtotok élni,
Őrizitek szentűl a’ fejedelmi nevet;
Kik fényes Koronát kívántatok adni fejembe:
Ím karotok közzé most könyörögve jövök.
Most mikor a’ rabolók kirohantak trónusom ellen,
És már híveimet durva bilintsbe verik.
Ím a’ Németeket kitsikarják minden ezüstből,
Már a’ belga ’s olasz várakat öszve-törik.
A’ dühödő Frantz nép országimat égeti tűzzel,
’S rám gonoszúl több-több népet a’ hadra loval.
Most mikor ennyi Király fenyeget sok-ezernyi tsoporttal,
Most mikor ennyi veszély árva fejemre rohan:
Bennetek, óh ti nemes Magyarok, tsak bennetek érzem
A’ segedelmet adó hajdani lelket, erőt.
Ím fejedelmeteket látjátok előttetek állni,
Ím-ím könnye vitéz karjaitokra pereg.
E’ keserű könnyek nem buzdítnának e téged,
Óh Magyar, a’ kibe’ még verdes atyáid’ ere?
Oh te nemes Maradék, te maradnál messze azoknak
Bajnoki nyomdokitól sok deli példa után?
Tsak te valál régen bástyája Királyi nemünknek,
Édes Atyáimnak gyámola tsak te valál;
Kik nyomorúltt sorsodba’ viszont ezen árva hazádat
Béfogadák fedező szent koronájok alá,
A’ kik alatt kiderűlt országod a’ hajdani szennyből,
’S ködbe borúltt fényjét Dátzia vissza-nyeré,
Illy nagy Atyák’ vérét igyekeznék most letapodni:
’S nem buzog é Magyarom benned az ősi harag?
És ha az én már sírba leszálltt felséges Atyáim’
Érdemi gyengébbek, mintsem azokra ügyelj:
Nézzed az én benned bízó fejedelmi személyem’,
Mellyet az ellenség porba tiporni akar.
’S ah, a’ melly koronát kívántál tenni fejemre,
Ennyi dühös néptől menteni kelj ki Magyar!
Férjemet és magamat bátor lélekkel ajánlom
A’ te vitézséged ’s gondviselésed alá.
Nagylelkű Magyarok! buzdúljon szívetek Erre, *
Felemeli a’ félesztendős Józsefet.
Vessetek e’ tsetsemő Hertzegetekre szemet.
Még Ez virtusival bétőltheti északot és délt,
Még E’ hazátoknak gyámola ’s atyja lehet.
Óh ti e’ hérósok’ magvát ’s Európa’ reményjét
Porba ne hagyjátok dűlni időnap előtt.
Légyetek e’ mellett bokor ellenségei ellen,
Kik tűzzel-vassal perz[s]elik*
perzesik Sh., értelemszerűen em.
ősi javát.
Hát mikor eggy asszonyt ’s egy gyermeket annyi Királyok
Kívánnak dühösen rontani mint az ölyük:
Nem tüzel é Magyarom szívedbe’ a’ hajdani hűség?
Nem ragad é fegyvert érte vitézi karod?

Mert óh vitéz Nemzetség!
Ha nem leszel segítség,
Majd trónusom’ ledöntik,
’S tán vérem’ is kiöntik:
Ah légy erántam hív!

De jaj meggyűlt felettem
A’ kín, ’s ajkam’ lezárja:
Ah szóljon én helyettem
E’ néma könnyek’ árja,
Ez elfojtódott szív.

–––––––
VI. ÉNEK.
A’ Nádor.
Haljunk meg, vitéz Bajtársim! haljunk meg Királyunkért,
Álljunk, álljunk véres bosszút ő értte és magunkért.
Jobb ditsőséggel meghalni a’ holtt testek’ halmain,
Mint gyalázattal tapodni Atyáink’ Szent hamvain.
Több már ezer esztendőnél hogy itt lakik a’ Magyar:
Mégis minden próbák között magyar maradt a’ Magyar.
Megtartotta betsűletét mind a’ világ’ láttára;
Hát ugyan mi szolgálnánk é annak gyalázatjára?
Hát ugyan mi fajúlnánk el nagylelkű őseinktől?
Mi kóldúlnánk é kegyelmet gyáva ellenséginktől?
Mi tsörgetnénk é idegen lántzot szabad létünkre?
Mi tétetnénk örök nyerget győzni-tanúltt népünkre?
Éhj, előbb mintsem azt lássam, felkötöm fegyveremet,
’S vitéz-módra trombitaszón végzem el életemet.
És ha e’ példára nem lesz senkinek is készsége,
Rajta! haljon meg én bennem Nemzetem’ ditsősége.
Bosszankodva beszéllem el Árpádnak és Lehelnek,
Hogy elfajúltt unokáji asszonyszívet viselnek.
És ha minden könnytseppeket, a’ mellyek lehullának
Felséges szeméből magyar hazánk’ Királynéjának,
Elárasztott ellenséges vérhabbal nem mostok le:
Azt a’ magyar szívhez illő kardot mind rakjátok le,
Mellyet hajdan nagyapátok ellenségnyakra fene. –
De megvér a’ magyar névért a’ Magyarok’ Istene!
Megéritek még valaha hogy az illy puhálkodás....
De hová, hová ragadsz el méltatlan bosszankodás?
Hiszen mind Magyarok ezek, mind nagylelkű Magyarok,
A’ kiknek én most asszonyi ruhát szabni akarok.
Tudom mind Magyarok vagytok, rá esmerek nememre,
Vitéz tűz’ szikrája pattog szemetekről szememre,
Mellyet ha rettenthetetlen ortzáitokra vetek,
Átillát, Hunyadit látom, és Kinizsit bennetek:
Így űlnek elhúnytt Őseink ’s Bajnokink egy sorjában
A’ vitéz Lelkeknek szenteltt Ditsőség’ Templomában. –
Tudom hogy azt a’ víg órát békételen’ várjátok,
Mellyben a’ trombiták’ nemes serkentését halljátok,
Mellyben megmutathassátok a’ haza’ ellenségén,
Hogy most is magyaros kar van a’ magyaros kard’ végén.
Úgy van, vitézségtek mellett magam állok tanúba,
Én, én magam tapasztaltam azt minden háborúba’,
Mikor vélem űzvén vágván az ellenség’ táborát,
Eggyütt emberkedtünk, eggyütt nyeltük a’ hartzok’ porát.
Véres fegyverünkkel eggyütt vágtattunk a’ tsatába,
Eggyütt mentünk trombitaszón a’ Hétmogor’ nyomába.
Vajha az ég visszaadná hajdani jó erőmet,
Vajha inára állítná elhanyatlott időmet,
Mellyel három Királyomnak hűségesen szolgáltam,
’S minden hadi veszedelmet magyar szívvel kiálltam:
Víg lélekkel nyargalnék ki az ellenség’ nyakára
Megrázkódtatnám még egyszer a’ Pálfy’ név hangjára,
De bár megfáradt testemben az erek már megfagytak,
’S esztendeim’ terhe alatt vállaim leroskadtak:
Mégis felvészem e’ kardot reszkető markomba is,
Ikrás ez az ellenségnek aluttvérétől ma is.
Jertek óh vitéz Bajtársim! haljunk meg Királyunkért,
Jertek, álljunk véres bosszút ő értte és magunkért.
És ha nem sokat tészek is vén-létemre köztetek,
Legalább a’ Zrinyi’ útját megnyitom előttetek.
És ahol ez ősz haj látszik, ’s ahol legsűrűbb tűz ég,
Arra tartsatok Magyarok! ott Pálfy ’s a’ Ditsőség.

Rajta óh Vitézek!
Rajta! menjünk hartzra,
Várnak ellenségeink,
Verje őket artzra
A’ mi fegyverünk.

Óvjuk a’ Magyar hazát,
’S a’ kegyes Teréziát:
Bár a’ puska tsördűl,
Bár a’ bombi dördűl,
Meg ne rettenjünk!

(Az ősz Pálfy kivonja a’ kardját; utánna az egész Magyarság felzendűl. „Haljunk meg a’ Királyért, És a’ Magyar hazáért!” illyen szók harsognak azalatt, míg a’ Vitéz Magyarok a’ következendő Tsatadal’ zengése alatt a’ házból kivontt karddal ’s fegyverzörgetéssel kimennek.)

VII. ÉNEK.
A’ Magyarok’ Karja.

(Egy.*
A pont hiányzik, de a helye kimaradt, em.
)
Óh Magyar vitézek!
A’ kiknek szemében
Bátor lelket nézek
Mársnak fegyverében,
Jertek mind kövessük
Pálfy Fővezért.

Kardra óh Vitézek!
*
Ez a sor – hibásan – a többinél beljebb kezdődik, em.
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért.
(Mind.)
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért.
(Egy.*
A pont hiányzik, de a helye kimaradt, em.
)
Scytha nagylelkünkkel
Őtet béfedezzük,
Scytha fegyverünkkel
Őtet védelmezzük,
Ezt ha végbe-visszük,
Nyertünk drága bért.
(Mind.)
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért.
(Egy.)
Jó betsűletünket
Ezzel is nagyítsuk,
Szép Magyar nevünket
Bé ne motskosítsuk,
Melly egész világon
Már az égig ért.
(Mind.)
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Terézinkért
Ontsunk drága vért.
(A’ szőnyeg lefoly.)


Bérekesztés,
(LICENZA)

VIII. ÉNEK.

(A’ Theatrumban hírtelen nagy zugás és vízomlás hallatik, mellyre a’ Muzsika lármáson zeng reá; a’ Habok közzűl feljön az öreg Duna, a’ mint a’ Poétai festés kívánja, kezében van az ő nádból, sásból, és tserfából kötött koszorúja; feje németesen, mellye magyarosan, lába pedig törökösön van felöltöztetve; egy oszlophoz áll az ő hétágú villájával; szól, és a’ habok azonnal letsilapodnak, a’ Musika halkal elmúlik.)

A’ Duna.
Álljatok, egy kisded haladékra megálljatok itten
Habjaim! e’ fényes várnak négy tornyai mellett:
S e’ nemes Országnak míg e’ városba sereglett
Rendeihez szólok, tsilapítsátok le dagálytok’.
Halljátok meg örök bértzek, ekhózzatok erdők,
Rengjetek óh partok, paloták zendűljetek öszve,
A’ Duna szól – melly annyi kövér rétekre lefolyván
Sok gályákat emel hátán, sok réteket öntöz;
A’ Duna szól – Magyarok! szavamat fületekbe vegyétek.
Még mikoron hajdan ti se voltatok, őseitek se
Voltanak, én voltam; még a’ kezdetbe’ az Isten’
Zsámolyszéke alól a’ Légyen-szóra születtem.
Jól tudom én mi esett hajdann Europa’ vidékin,
Még a’ régi idők’ történeti jutnak eszembe.
Még elmémbe’ forog, mint jött e’ főldre Balember
Scyta vitézeivel, mint nyertenek ebbe’ hatalmat
Árpád és ama’ hét Kapitányok véres erővel.
Még jól emlékezem*
emlekezem Sh., értelemszerűen em.
sok tábori ütközetekre,
Mellyekben magyaros szívvel hartzoltanak a’ ti
Őseitek, zeng még a’ hadak’ lármája fülemben;
’S úgy tetszik most is sok ezer nép’ fegyvere zördűl
Partjaimon, sok ezer paripák’ nyoma porzik az égre,
És most is vizemet sok test, sok dárda dagasztja,
Mellyeket a’ vérnek tajtékjai hempelygetnek.
Most is az ellenség’ tüze köztt a’ régi vitézek’
’S a’ magyar Őszeknek hadi tábora rémlik előttem:
Most is öszvekevertt viadal’ felhőnyi porában
Látom Atyátoknak kardját villogni szememben.
Nem volt semmi veszély, sem semmi próba előttök,
Mellyre vitéz szívvel ki nem mertek volna rohanni
Őseitek, ha Királyt ’s Országot védeni kellett. –
Jól tudom én millyen szókkal harsogtanak akkor
Partjaim és e’ hegyek, mikor e’ vár’ kőfala mellett
A’ bosszú ’s a’ halál dörgött ki az égre keményen
Naggyaitok’ száján, mikor a’ szép Trézia mellett
Bátor bajnokitok kardra ’s paripára kelének.
Él is az ő tetemes hírek még sírjok után is,
Él a’ népek előtt, neveket kíséri ditsőség,
’S a’ lemenő Nappal Gánges bámúlva beszélli
Tetteket: Én magam is minden partommal örökre
Hirdetem áldandó Bajnokjait a’ Magyar égnek.
Míg-tsak az ő székén a’ Trézia gyermeki űlnek,
Míg a’ szent István’ koronája Apostoli főn lesz,
És Magyarországnak védelme fog Ausztria lenni:
A’ ti Atyáitokat Béts és Európa betsűli. –
Hát ti is illy nagy Atyák’ nagy Magzati! annyi Vitézek’
Szép maradéki! ugyan nem fogtok e annak örűlni,
Hogy van most alkalmas idő, a’ mellybe’ megújra
Hajdani hűségtek jeleit napfényre tegyétek,
És a’ Márs’ mezején kardot pengessetek ismét?
Hát nem hív, nem erős Magyarok vagytok ti is osztán?
Hát ti Királyotokért ’s a’ hazáért hadra kiszállni
Nem mernétek e már? ím néktek is újra kinyílik
A’ jó hír’ ösvényje megint, a’ mellybe’ nagyokká
Lettek Atyáitok is, mikor éles fegyvereikben
Az haza védelmet lele ’s a’ nagy Trézia gyámolt. –
Merjetek óh Magyarim! tudom én hogy bennetek is forr
A’ viadalra szokott bátorság ’s hajdani hűség;
Jól tudom én hogy még készek vagytok ti tsoportban
Jó fejedelmetekért ’s a’ Hazáért hartzra nyomúlni:
Rajta tehát ’s a’ míg nem üténd kezetekre bilintset
A’ dühös ellenség, kardra ’s paripára Vitézek!
Kardra vitéz lelkű Magyarim! – Kell győzni tinéktek!

Győzni kell tinéktek!
Légyetek tsak hívek,
A’ Scytháknak szívek
Bátor és vitéz.

A’ Királlyal eggyütt
A’ köz boldogság is,
Sőt mind a’ világ is
Kardotokra néz.


IX. ÉNEK.

A’ Sokaság.
Várnak ellenségeink!
Rajta! menjünk hartzra,
Verje őket artzra
A’ mi fegyverünk.

Óvjuk a’ Királyt, Hazát!
Bár a’ puska tsördűl,
Bár a’ bombi dördűl
Meg ne rettenjünk!!