MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
diétai
magyar múzsa.


ki adja
csokonai mihály.


Pozsonyban,
Wéber Simon Péter’ betűivel.
1796.
Sedula nos exercet inertia.
HORATIUS.
A’
FŐ TISZTELETŰ, MÉLTOSÁGÚ,
és
TEKÍNTETŰ
RENDEKHEZ
A’ DIÉTAI MÚZSA.
El jöttetek hát, óh HAZA’ NAGYJAI,
Ditső Személyek! – TIK, kiket a’ mai
Idők örömmel énekelnek,
’S Glória’ vára felé emelnek! –

NAGYSÁGTOK’ élő Érdemi mind nagyok,
De én tsak eggy kis Múzsa-leány vagyok:
És így talám homályosítnám
Majd ha nagy Érdemitek’ nagyítnám.

Elég tsudálnom Bennetek a’ Nemet.
’S ezt díszesítő százszeres Érdemet:
Én hát, ki e’ kis vőlgybe űlök,
Mélly özönébe nem is merűlök.

TI a’ nagy Árpád’ nagy Maradékai,
Nagy Nemzetünknek légyetek Atyjai!
Hadd zengjen illyen szíves Ének
A’ Magyarok’ kegyes Istenének:

Ditső Hazánknak RENDEI éljetek,
Lakjék az Érdem’ Lelke Közöttetek;
Hogy a’ Ditsőség szárnyra végyen,
’S több koszorút Fejetekre tégyen!”

Így zengedez már a’ Duna’ partja is,
Illy hanggal ekhóz Karpatus’ alja is:
Én is tehát Pindus’ tövében
Lantolok illy Haza’ innepében.

’S bár Tempe’ vőlgyén még fiatal vagyok,
Hárfám’ erőtlen húrjai sem nagyok,
Hogy ennyi HÉRÓST énekeljen,
’S illy NAGYOK’ Érdemivel be teljen:

Még is hogy ezzel tiszteletet tegyek,
NAGYSÁGTOK’ áldott Szárnya alá megyek;
Hadd mentsen illy hatalmas Aegis’
Béfedezése alatt az Ég is.


Előbeszéd.

Ha a' Múzsa kevés alkalmatosságra - való versezetekkel fog szolgálni, annak azt az okát adja, hogy a' Thémis' és a' Politika' tornátzában még kevés ideig múlatván, az ollyanokba könnyen meg találna botlani. - E' szerént tehát ő tsak bőltselkedni fog, 's néha néha tréfálódni. Mind a' kettőt véghez kívánja pedig vinni, hogy az Érdemes Olvasók' mind a' két Nemének udvarolhasson.
Ez okon, alázatosan ki kéri a' nyájasabbakban gyönyörködő Ifjú Szívektől, hogy ha néha rántzba szedett homlokkal a' Zénó' palástjában jelenik is meg, el ne kedvetlenedjen tőle. Úgy színtén méllységes tisztelettel reménykedik a' valódi bőltsességű Ősz Fejeknek, hogy ne kátói keménységgel méltóztassák meg ítélni, ha amazoknak kedvekért ollykor ollykor enyelgő tekíntettel áll is elő a' Zaffó' könnyű kantusában. Ő ollyan eggyűgyű, hogy mindennek óhajtana tetszeni; pedig én már eleget mondottam néki, hogy az lehetetlenség.
Kívántam még azt a' híradást is tenni, hogy ha az Érdemes Olvasó Urak és Aszszonyságok közűl némellyek, az ezen írásba előfordúló Daloknak kótájit magok múlatságokra meg kívánják szerezni, kész szívességgel fogok szólgálni azokkal is jövendőben: mert Hazánkban még muzsikához való typographia nem lévén, rézre kell metszeni a' kótákat, az pedig időbe is, kőltségbe is sokba kerűl.
Ezt a' tsonkaságot pedig, a' mit a' könyv' eleje 's az előbeszéd tsinált az árkusba, jövő Kedden két árkussal fogom ki pótolni. - Addig is magamat és Múzsámat nagy Érdemű Olvasóimnak Kegyelme és Pártfogása alá mélly tisztelettel és alázatossággal botsátom, 's Bennek a' Hazának sok szerentsét kívánok. Írám Pozsonyban, I. Nov. 1796.


AZ ESTVE.
A’ napnak hanyatlik tündöklő hintaja,
Nyitva várja a’ szép enyészet’ ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt el enyésznek.
Az aranyos felhők tetején le festve
Mosolyog a’ híves szárnyan járó estve;
Mellynek új balzsammal bíztató harmatja
Tseppetskéjit a’ nyílt rózsákba hullatja.
A’ madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak bútsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát ki sírta,
Szomorún hangitsált fészkén a’ patsírta.
A’ vadak farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjába belől bömböl a’ mord medve. –

Ah! ti tsendes Szellők fúvallati jertek,
Jertek füleimbe ti édes concertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A’ ti nyájasságtok minden bút el temet.
Lengjetek óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek? míg szólok, eggy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a’ fák’ árnyékinál
Eggy fűszerszámozott teátromot tsinál
Mellybe a’ grátziák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek
Hol a’ tsendes berek barna rajzolatja
Magát a’ hóld’ rezgő fényénél ingatja.
Eggy szóval, e’ vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.

Késsél még setét éj komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgy is e’ világba semmi részem nintsen,
Melly bádgyadt lelkemre megnyúgovást hintsen
Mikor a’ világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek tsörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
’S kényjektől részegen eggymásra tolongnak.

Te vagy még egyedűl, óh arany hóldvilág,
Mellyet árendába nem ád még a’ világ.
Te vagy még, éltető levegő! a’ mellyen
Indsenéri duktus nem járt semmi hellyen.
Téged még, óh legszebb hangú szinfónia,
Ingyen is hallgathat minden ember’ fia
’S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a’ szegény pásztorok ’s munkások:
Mikor a’ mesterség’ gyáva hangjainál
A’ kényes nagy világ fárasztó Bált tsinál. –

Óh áldott természet! óh tsak te vagy nékem
Az a’ te tőled nyert Birtokom ’s Vidékem,
Mellynek én örökös főldes ura lettem,
Mihelyt te általad embernek születtem.


ZSUGORI URAM.
Esmérek én eggy Vént. – – Ki az? – – Neve nintsen;
Régen el adta már aztat is a’ kintsen:
Sőt míg bírt is véle magában tartotta,
Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. –
Hol lakik? – Ott látszik ama’ kapu megett
Eggy ház, mellyet náddal önnön maga szegett.
Van két palotája a’ piatz útszába,
De azt a’ rátzoknak adta árendába;
Maga e’ kunyhóba éhezvén kutzorog,
’S elméjébe mindég a’ drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén a’ mammont örök áldozattal.
A’ bús gond béesett ortzájában hever,
Mérget kedveltető kintseiből kever.
Olly sárgák ortzája’ sovárgó gödrei,
Mint aranyjára vert királyok’ képei:
Mint a’ sírból feljött halott’ útálsága,
A’ mellyről minden húst a’ párka le rága.

Most is azért sóhajt és dúlfúl magába,
M’ért nem adhatja az áert árendába.
’S öszve calculálván saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! – így kiált vádolván az eget, –
Lám, tsak eggy rövid Nap mennyit elveszteget:
Ma tsak 30 arany jött bé a’ kasszába,
Még is 90 pénzt adtam ki hijába.
Azonba melly szörnyű károm következe: –
Itt jajgat, ’s fejére kútsolódik keze. –
Melly szörnyű kár! eggy szél pénzem’ el rablotta,
Lantornás ablakom’ ketté szakasztotta! –

Úgy tűnödik; ’s talám azt is sajnálja ő,
Hogy a’ versbe ingyen ’s potomra jött elő.


A’ SZÍNESSÉG
Vélnéd, hogy a’ nyalkán pirosló Szodoma*
Zsodoma Sh., em.
A legjobb gyümőltsök szép paraditsoma:
Pedig ha almája szádba ketté válik,
Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik.
Gyakran a’ kázsia illatú epernek
Apró leveli közt kígyok is hevernek:
Ne hidj a’ magához tsalogató partnak,
S ne véld hogy sikamló hantjai meg tartnak.

A szív igen titkos helyre vagyon zárva,
Az ábrázat sokra fordítható lárva
Sőt még a’ beszéd is eggy olly tsalható jel,
Hogy minden szándékot palástolhatsz ezzel
Sőt a mosolygó száj s a’ vigyorgó szemek
Eggy ártalmas lelket fedező tetemek
Sőt mit mondok? vagynak ollyan tsókolások,
Mellyekkel tisztelnek árúló Júdások.

Óh Jupiter! ha már a hamis arannak
Olly tiszta jelei és próbái vannak:
Ugyan hát a’ gonosz erkőltsű embernek
Testén illyen jegyek miért nem hevernek?
Különben ki millyen portékákat árúl,
Azoknak jutalma mind magára hárúl.


A’ SZERENTSE.
Bár szemét rád a’ sors mosolyogva nyissa,
Bár feléd fordúljon tsalfa golyóbissa,
Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,
’S páva módra fénylő szárnyakra emelni,
Bár jöjjön kintsekkel talpig bé takarva,
Nála hízelkedjen a’ Bőségnek szarva:
Ne hidj néki, ne hidj; mert sokan meg esnek,
Mikor nála boldog életet keresnek.
Ne hidj; mert a’ midőn legjobban ketsegtet,
Forrót alád épen az alatt tsepegtet.
Midőn legnyájasabb karokkal öleled,
Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled’;
Akkor repűl véled az ég’ tetejére,
Hogy méllyebben vessen pokol’ fenekére.
Ne hidj hát, barátom! ne hidj mondom neki,
Mert halálra tsalnak szíreni éneki.

De azért ha bánt is; meg ne rettenj tőle,
Bátor szívvel vond el magadat előle.
Ő aszszony ’s szerentse; minden pontba fordúl
Nem sok, akár vígan légyen, akár mordúl.
Azért hát, barátom! bár szíved’ rettentse,
Meg ne rettenj tőle; ő aszszony ’s szerentse.
Ellene a’ virtus fog lenni kő-bástya,
Az ártatlanságnak bé fed szent palástja.
Ez az a’ conductor, a’ mellytől mennyköve
Semmi igaz bőltset soha meg nem löve.
Ez az a’ Gibráltár, ez az a’ Tzitadell,
Mellyre minden bombit haszontalan lövell. –

Barátom! kitsiny az, kit vagy el felejtett
Szúrni a’ szerentse, vagy kétségbe ejtett.
Rajta vitéz szívvel! ez által lettenek
Herkulestől fogva minden Félistenek.
Tudod e’ világban minden nagy test forog,
Tsekély mind az, a’ mi nyugszik, vagy tántorog:
Hát a’ Napnak dísze már azért el múla,
Hogy tsekély főldünknek alája borúla?
Nem: mert maga szerzi főldünk’ ábrázatja,
Hogy fele lakossa e’ fényt nem láthatja.
A’ mi világunknak szintúgy van sférája;
Ha felette űltünk, borúlunk alája:
Még is a’ mi fényünk épen tsak a’ lészen,
Tsak hogy a’ vak világ nem láthat egészen.
Ha a’ nyugvó virtus az élet’ rózsája:
Arany virtus, melly a’ tüzet is ki állja.
’S nyomorúlt ember az, kinek homlokában
Látszik szerentséje, mint tűkörformában.
Te, ha ortzád’ épen más színre vonítod,
A’ játszi szerentsét öszve tébolyítod.
Ha ő mosolyogva ketsegtet tégedet:
Szedd komor rántzokra stóikus képedet.
Ha ő gorgonhanggal agyarkodik te rád:
Nevesd el magadat; ’s azonnal hátat ád.

Bolond a’ szerentse, hidd el azt barátom!
Én a’ bőlts észt tsupán a’ bőlts észbe látom.


Asztali dal.
(Olaszból Márkgróf Mafféi után.)
Pajtás, pajtás, kész az asztal!
Már ne gyermekeskedjetek,
Minden gondot kergessetek
Ördögbe pokolba:
Mert az ég akár derűl,
Akár felhőbe merűl,
Jó napunk lesz itt ma.

Ha én az asztalnál űlök,
A’ Mogollal nem tserélek,
Az adósságtól nem félek,
Annak gondja nem fúr:
Űljünk le víg elmével,
Vígadozzunk békével,
Aggjon Creditor Úr.

Hogy az a’ sok mord zsugori
Veszne mind anyja’ kínjába!
Jövendőre a’ ládába
Eb a’ ki pénzt gyűlyt bé.
’S én tartsak holnapra is?
Tudja é az apja is,
Még holnap élek é?

De ha azt hányják szemünkre
Hogy mindég tsak eszünk épen;
Igyunk is hát, mert így szépen
Megy a’ Concoctio:
Ott a’ pint az orrossal
Fejér borral ’s pirossal,
Ez az élet a’ jó!

Hajdan ha eggy szem lankasztott,
Ha eggy szép melyet öleltem,
Minden kedvem ebbe leltem:
Bolondság, ifjú szél!
Mennél jobb így múlatni,
A’ kantsókat forgatni,
Míg fel ázik a’ bél!

Ámor minket pityeregtet,
A’ bor nevetés közt megyen:
Ámor akárkié legyen,
Nékem a’ bor kell ám.
Előttem, bár nyalka is,
Úgy kap fel a’ Dáma is,
Ha kantsót köszön rám.


A’ szépség
(Eggy madrigál olaszból Lemene után.)
Belé szeretvén a’ rózsa magába
Nézte díszét a’ rétnél
Eggy sebes pataknak kristály habjába:
’S eggyszer meg rázza ágát
Véletlen eggy forgó szél
’S le fosztja szép virágát:
A’ vizbe húllt minden dísze ’s magokkal
El tünt a’ gyors habokkal. –
És illy sebessen, ’s ah még
Sebessebben fut el néha a’ szépség!


EGY ORVOSNAK SÍRVERSE*
ZVERSE Sh., em.
Itt fekszik, a’ ki által
Sokan feküsznek itten.


A’ MOSTANI HÁBORÚBAN VITÉZKEDŐ
MAGYAROKHOZ.
Óh Múzsám! mi veszély, mi tsapás rettegteti mostan
A’ réműlt Európa’ felét? mi kegyetlen időket
Szűltek az eggybe veszett rendű Európai népek?
Vér-patakok folynak, ’s bennek sok régi vitéznek
Kardjai, puskáji ’s véretlen testei úsznak.
A’ feldúlt falukat látom, látom mint dűltenek öszve
Már sok erős várak, mellyeknek puszta falában
Róka-fiak ’s a’ gyász éjnek denevéri huhognak.
Melly szörnyű fegyver-ropogás! melly szívet epesztő
Rettenetes dörgés! mint verdesik a’ magos égre
A’ port a’ paripák! melly mérges lárma, kiáltás!

Trombita kell, Múzsám! függeszd mirtusra erőtlen
Lantodat, a’ mellyel Rózsim’ kebelébe danoltál
A’ pitziny Ámornak, kedvelte is a’ pitziny Ámor.
Most Erató szűnjön, dörgőbb hangokra tanítson
Melpomene; hadakat látok, ’s középen a’ hadaknak
Rénus’ füstölgő partján már látom az Árpád’
Kardra szokott fiait, tsorog a’ vér görbe vasáról,
’S tőle az ellenség fut ’s omlik előtte rakásra.
Trombita kell! e’ Márs’ fiait harsogva rikoltó
Trombita! mellynek erős hangjától rengjen az erdő,
Ordítson Ligeris, repedezzen az álpesi kőszál.

Vajha te Gyöngyösinek hadi kürtjét olly teli hanggal
Harsogtathatnád Magyaridnak, vajha te Horváth’
Trombita-szóra tanúlt Múzsáját hímzeni tudnád:
Úgy se Keményt, se magát Hunyadit később unokáink
A’ te vitézidnél nem fognák nézni nagyobbnak.

Merj még is! vedd fel hadi kürtödet! Ím az el osztott
Táborok indúlnak tsörög a’ kard, az hadi lárma
Verdesi a’ felhőt, dobog a’ dob, ezer paripának
Reng a’ főld dübögése alatt, a’ trombita zendűl,
’S már a’ puskáknak lyukainn a’ sárga halálok
Omlanak, a’ ropogó réz ágyúk’ bombija dördűl,
Rettenetes morgása darás módjára dorombol.
Orditnak Treviris’ mezején a’ Rénus’ el áradt
Partjai, borzasztó hanggal riadoznak az erdők
Spíra között, ’s a’ hegyek’ barlangjai rá bömbölnek.

Ím már a’ vérnek tágas mezejére ki*
kí Sh., értelemszerűen em.
szállnak
A’ seregek: rohan a’ Felkentnek véribe ázott
Frantzia nép, – Páris’ nadrágtalan asszonyi népe.
Ellene ront vértől párádzó görbe vasával
A’ Magyar, óh mi vitéz tűz szikrázik ki szeméből!
Ím már büszke lován villám módjára ki pattan,
Kardján űl a’ halál, réműlés mégyen előtte,
’S öldöklés kíséri nyomát; száz tarka kokárdát,
Száz sapkát látok lov’ alatt a’ porba heverni.
Mint mikor az haragos felhőknek terhes öléből
A’ rohanó zápor széllel dörgéssel el indúl,
És jéggé válván a’ tarka mezőkre le omlik,
’S a’ vereses pipatsok’ fejeit mi[n]d*
mid Sh., értelemszerűen em.
öszve tiporja:
Így dörög a’ vérnek mezején, így tördeli őszve
A’ vér-szín sapkás kaponyákat Scytha vitézünk.

Rajta Magyar! hartzon kell pálmát szedni tenéked,
Hartzra vitéz Nemzet! természet is arra tanított
Hogy paripán űljél, hogy kard legyen a’ te kezedbe.
Rajta Magyar! magyaros bátor szívedbe buzog még
Ősi vitézséged, zászlód e’ légyen a’ hadban,
Hogy hadi szép hírét elejidnek meg ne setétítsd.
E’ légyen vezetőd, mikor a’ Frantz’ fegyvere villog
Ellened, Árpádot ’s Hunyadit forgasd az eszedbe,
Légy Magyar, és mint ők légy a’ Márs’ embere. – Győzöl!
Rajta vitéz Nemzet! lám jó fejedelmed örökké
Benned ’s a’ magyaros szívben tartotta reményjét.
Verd le, tipord le dühös seregét a’ Frantzia népnek,
Melly mikor a’ törvény ellen meg ölette királyját,
Durva bilintseivel rettenteni kezdi hazánkat.

Rettegi már Páris, ’s az egész Európa tsudálja
Ritka vitézséged’, nints olly szöge a’ kerek égnek,
Melly nagy tetteidet ne beszéllné, óh hadi Nemzet!
Míg Rénus le felé fog folyni Batávia’ földén,
’S a’ német’ mezején tsupa tenger nem fog eredni,
Míg az olasz bértzek vőlggyé nem válnak egészen:
Ah Magyarim! nevetek tündökleni fognak örökké.

Vajha vitézségtek’ szép híre nagy Őseitekhez,
Kedvesim! az hóltak’ siket országába mehetne:
Ah melly édes öröm lepné meg Scytha Atyáink’
Lelkeit, ah millyen kedves hír lenne azoknak,
Hogy még a’ Magyar él, ’s él benne a’ hajdani lélek;
Mint vígadna vitéz unokájinak Attila ’s Árpád!


RÚT ÁBRÁZAT ’S SZÉP ÉSZ
Azt mondod, barátom, hogy én otsmány vagyok,
’S ortzám’ fertelmei írtóztató nagyok.
Hogy én ha magamnak zőld kantust vehetnék,
Olvasva a’ majmok között el mehetnék.
És hogy te nem szántál már engemet másnak,
Hanem tsak eggy meggyfán lebegő tamásnak;
Mellyen ha illy tzirmos képpel hirintóznék,
A’ veréb még felém jönni is irtóznék.
És hogy én ne végyek reám semmi harát,
Magam képe is tud játszani maskarát.
Azért így szól rólam véled sok goromba,
Hogy: ez tsak eggy esős időbe nött gomba,
Ez eggy lóganéjon nőtt hitvány pöfeteg,*
pöfetep sh., em.
Mellyre tekínteni a’ szemnek viszketeg. –

De meg állj, barátom! illyen itéletet
A’ régi időben még Mídás Úr se tett.
Meg állj, szép ostoba, ’s festett fejű szamár!
Kiben tsak eggy szóra kong a’ kaponya már.
Lélektelen szép test, és pengő tzimbalom!
Mért lettél tsak tzifra makhina, fájdalom. –
Szép vékonyak lábad’ egyenes szárai:
Még szebbeken járnak a’ szarvas’ borjai.
Súgár derekadat ne tsudáltasd vélünk:
Az Ánglus tsikókba szebbet is szemlélünk.
Még fejér mellyed sem olly betses portéka;
Mert tsak eggy kotlós szív’ pompásabb hajléka.
Síma kezeiddel ne fitogasd magad’;
A’ márvány képektől e’ díszt meg ne tagadd.
Se nyakadnak ne légy olly magasztalója:
Illene rá a’ tseh ló’ nyakravalója.
Rózsa színnek se mondd vereses pofádat:
Mert én veresebbnek láttam eggy kutyádat.
Frizérozott hajad hosszan fedi nyakad:
Még ez, szép Absolon! hátha tserfán akad.

Te a’ főbe tartod minden szépségedet:
Meg nézetem tehát Múzsámmal fejedet.
Ez jóllehet tsínos, ’s módija mostani,
Még sem merne reá a’ tzinke szállani.
Épen, míg még el nem száradt a’ törzsökje,
Illyen vólt a’ Jónás’ fél érésű tökje.
Tsak elől is vólna eggy keveset lompos,
Hordhatná a’ nyájba az első kolompos.

Nintsen hát, barátom! benned eggy bakma is,
A’ melly meg ne vólna még a’ baromba is.
Úgy is a’ természet nem ugrik. ’S ha igaz,
Hogy ember ’s majom közt nexus van: te vagy az.
Sőt olly állatok is elegenn akadnak,
Kik a’ talentomba téged meg haladnak.
Betsűlnek tántzodért? ne mondd azt kérkedve,
Több betsűlőt talál még eggy oláh medve.
Erős vagy? ’s le vered az erőseket is,
Erősebb az ökör, ’s le vér tégedet is. –

Illy tarka madárka vagy hát te, barátom!
Ezzel tépett tested’ szárnyára botsátom.
Lebegj te a’ felhőn, ’s fitogasd magadat,
Büszkén tsattogtatván aranyos szárnyadat:
Én főldszínt maradok formátlan testemmel,
Tökélletesítvén őtet is eszemmel.
Ha ti gyaláztok is, majd mondják valakik:
Kár hogy az a’ szép ész olly rút házba lakik!


A rózsa.
(Olaszból Lemene után.)
Ah, szép szűzek, mit mutatok! –
Melly édesen ragad most el
A’ született rózsa reggel. –
(Szépek lenni tanúljatok.)

Szépségét, melly szállt az égből,
Tövis nyillal rakja meg ő,
Rejti magát; ’s még inkább nő
Dísze a’ szemérmességből.

E’ virágos táblázatok
Mint kezdenek örűlni már!
Így kezd szólni: (halljátok bár,
’S bőltsek lenni tanúljatok!)

„Mint örűlök e’ pompának,
Látván azt hogy minden imád,
’S minden virág koronát ád
Hogy tégyen királynéjának.

„Nékem méllyen meg hajola,
Bár a’ több virágok között
Ő légyen is első szülött, –
A’ kellemes kis viola.

„Nem vetélkedik én velem
A’ viola, fagyal, jázmín;
Mert hószínjek nints olly szép szín,
Mint az én piros kebelem.

„Piros ortzámra Klítzia,
Gondolván a’ nap’ fényjének
’S Május’ első reggelének,
Szerelmesen katsíntott ma:

„Országom’ minden virági
A’ szerelmest észre vették;
Meg tévedt tüzét nevették,
Nevettem, ’s mind nevettünk mi:

„Ekkor víg nevetésünkkel
A’ mosolygó tavasz szebben,
Pompásabban, díszesebben
Emelte víg ortzáját fel. –

„Reggel engem minden madár
Köszönt szíves énekekkel,
Hajnalba víg tsergésekkel
A’ friss patak magasztal már.

„A’ szerelmes Zefir sereg
Sohajtozik fúvásával,
’S én, szám’ kedves illatjával,
Magam édesítem azt meg. –

„De mit hányom, balgatag ész!
Illy tündér kellemességem’?
Az én gyönyörű szépségem
Eggy villám, melly fénylik, ’s el vész.

„A’ nappal eggyütt ez el száll,
Ha a’ nappal születtete;
És az ő egész élete
A’ nap’ eggy fordúltába áll.

„Jól tudom én, melly tartatlan
Ez az én pompás szépségem:
De van eggy szebb betsem nékem,
Melly ditső, és halhatatlan.

„Ennél már mit reménylhetni
Ritkább sorsot ’s föbb örömet?
Szűz Mária engem szeret,
’S rólam kíván neveztetni.

„’S ha a’ világ több névvel is
Szólítja meg szűz Máriát
Kérvén az ő grátziáját:
Szólítja az enyímmel is.

„És ő, ki alázatosan
Regnál olly nagy ditsőségbe,
Örűl hogy rózsa az égbe,
’S nevem’ nem veti meg ottan.

„Ha hát eggy déli hévségben
El vész múlandó szépségem;
Máriáért az én nevem
Mind örökké tart az égben. – –

Ah, szűz lyánykák! a’ rózsa’ szép
Tanátsát szabjátok rátok;
És ha hasonlít hozzátok,
Légyen néktek tűkör és kép.

És te, kegyes Szűz, ne vesd el
A’ halandókról szemedet,
’S vígasztald meg, ki tégedet
Kér a’ rózsa’ szép nevével!


AZ ŐSZ.
(Szeptember)
Már a’ víg szüretnek örűl minden ember,
Mellyel örvendeztet bennünket Szeptember.
Októbert olly formán bíztatja előre,
Hogy nektár lesz a’ bor, és máslás a’ lőre.
Setétűl a’ setét gohér a’ vesszőkön,
Barna színt vér vissza a’ többi szőlőkön;
A’ mellyeknek által világló kristályja
A’ nézőt már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
A’ veres bársonyba kevélykedő bakar.
A’ sárgálló almák, a’ piros körtvélyek
Le görbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Fája alatt hever a’ főtt berkenye,*
berekenye sh., em.
A’ kövér noszpolya, a’ borzas gesztenye.
Meg terhelte az ősz a’ fáknak ágait,
Vastagon rá fűzte gazdag áldásait.
Tsak az a’ baj, hogy már hűvösök a’ szelek,
Néha eggy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a’ Mértéket hogy Fébus el érte,
A’ napot az éjjel egyenlőnek mérte.

De még is barátom jer, ha ki sétálunk,
Az őszben is elég örömöt találunk.
Ha nints is olly pompás mint a’ víg kikelet,
De még is sok részben ditsekszik e’ felett.
Van édes szőlője, van szagos gyümöltse,
Mellyel a’ sétáló’ kebelét meg töltse.
Ha a’ szép virág is ollyan kedves maga;
Hát a’ gyümölts, mellynek íze is van ’s szaga?
Az ugyan ébreszti de tsak látásunkat,
Ez ízlésünket is, ’s véle szaglásunkat.
És így ha a’ tavasz a’ leg gyönyörűbb rész,
Az ősz meg leg jobb is, leg gyönyörűbb is lész.
Levegő ege is dél után enyhesebb,
A’ szent Mihály’ nyara most leg kellemesebb.
Van a’ hegyen eggy kis szőlőm és szilvásom,
Itt esik illyenkor leg szebb múlatásom.
De ha te sem sajnálsz vélem meg jelenni,
Ez a’ gyönyörűség kétszeres fog lenni.
Eszünk körtvélyt, almát, s’ barna gohérokat,
Nem irígylünk semmi rakott asztalokat.

Október.
Már hát el érkezett a’ víg Október is,
Melly után sohajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a’ víg szüret, ’s mustos kádja körűl
A’ szüretelőknek víg tábora örűl.
Mellybe hordogatja a’ meg-ért szőlőket,
Víg tántzal ’s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak tseppjeik,
Jó kedvel bíztatnak zavaros leveik.
A’ sajtó örvendő lármával tsikorog,
Oldalán a’ piros nektár zúgva tsorog.
A’ lutskos parasztok szurtos képpel járnak,
Néki néki mennek a’ tele sajtárnak.
Az idejit szűrik, isszák a’ tavalyit,
Jövő esztendőre tartják majd a’ mait.
Az újnak örűlnek, ’s ótól kurjongatnak,
Mert markokba telyes kulatsot forgatnak.
Tántorgó lábokkal és reszkető kézzel,
Még is sok hordókat tőltnek meg mustmézzel.
’S míg a’ zúgó léhón le felé foly a’ must,
Az alatt a’ hordó mellett isznak víg tust.
Haragszik a’ gyermek Bakhus a’ hordóba,
Míg eggy részét ki nem szedik a’ lopóba.
Mérgébe tajtékját*
tajtékjat sh., em.
túrja a’ szájára,
Ki üti fenekét, ’s el fut utóljára.

Kapj az általaghoz, ne szégyenld barátom,
Ne szégyenld; látd én is a’ számat nem tátom.
Gyönyörű munka ez, ha színte lutskos is,
Örömmel nyúl ehez a’ paszamántos is.
Még must korába is a’ bor víggá tészen,
’S minden reá-tartást a’ szívből el vészen.
Hát ha még férjfi kort érhet a’ hordóba,
’S mint királyi székbe ki száll a’ kantsóba?
Melly édesen pezseg! már előre látom,
Melly vígakká tészen ő akkor, barátom! –

Idvez légy Liéus, jóltévő Istenség!
Te tőled szívünkből fut a’ kedvetlenség,
Te a’ barátságot ’s örömöt érleled:
Légy jó! ím kezet fog az ember te veled.

November.
El jött már November’ didergő hónapja,
Hideg szele a’ fák’ ágait meg tsapja.
Meg halva el hullnak a’ sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A’ zőld ligeteket ’s mezőket meg nyúzza.
Hideg eső tsorog tsepeg egész éjjel,
A’ fázékony Auszter havat is hány széllyel.
A’ borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.

Jer barátom, minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszéllgetésünkkel:
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
Van dió; mellyik kell? mind jó bor-kortsolya.
A’ gesztenye még is jobb lesz a’ diónál,
Rakással süssük majd itt a’ kandallónál.
Az az orros kantsó megint jár közöttünk,
Tudod mint tegnap is, mikor haza jöttünk.
Még ugyan a’ borom nem forrt ki egésszen,
De semmi; potomra minek heverésszen?
Most még jobban esik, mert édes valóba,
’S külömben sem látszik színe a’ kantsóba.
És ha az elsőtől még kedved nem dúzzad,
A’ másik kantsót is köröm hegyig húzzad.
Magam is így fogok te utánnad tenni:
Törik, szakad, még is vígan kell ma lenni.
Vígan ma barátom! és ha pitizálunk,
Mantziról is eggy két sort dallarizálunk.
’S ki tudja? hát ha még tántzot*
utzot sh., em.
is kell várni?
’S hatos minétet is fogunk ketten járni?
Neveted? de több is történhetik itt még:
Bolond az, barátom, a’ ki okos mindég!
Le kell a’ mord képet néha néha tenni.
’S ha ennyi hívságra nem fogunk is menni:
Jer legalább minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszéllgetésünkkel!


SERKENTÉSE A’ MÚZSÁNAK
Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,
Hogy ama’ bértzes kőszálakat
Meg tetézhessük azokkal;
Láthassuk várát a’ Hónornak,
Hol a’ Múzsák eggy nagy tábornak
Fejét fűzik laurusokkal.

A’ halhatatlanság felette
Örök templomát építette,
A’ mellybe meg hólt a’ halál.
Itt, ki szerette a’ múzsákat,
Nevével kérkedő táblákat
Merő gyémántokból talál.

A’ ditsőségnek trombitája
Nevét harsogva prédikálja
Mindenütt a’ nemzeteknek,
Ezt a’ hír fel vévén szárnyára,
Viszi a’ világ négy sarkára,
Hogy által adja ezeknek.

Székulumi az elmúlásnak
Által adják őtet eggymásnak,
És meg őrizik hűséggel;
És mikor sírjára mutatnak,
Örömnek könnyeit hullatnak,
Koronázván ditsőséggel.

Népei a’ fagyos északnak,
’S kik a’ forró nap alatt laknak,
Hírdetik, ki vólt Homérus!
Örömmel tapsolnak ő néki
A’ Gángesnek gazdag környéki,
Vissza ekhózik Ibérus.

Vajha én reám tekíntene
Nyájas szemekkel Melpómene,
És éneklője lehetnék!
Úgy mind halált, mind más veszélyt ’s kárt,
Melly a’ leg nagyobbaknak is árt,
Bátor lélekkel nevetnék.


Miért ne innánk?
Igyunk barátim! a’ komor
Bú’ lángja nem tsatázik,
Ha mádi borral a’ gyomor
A’ kis pokol meg ázik.
Igyál! ne, e’ szőlő-gerezd’
Levével öblödet fereszd.
Vígadj ötsém! ma-holnap
Zsákjába dughat a’ pap.

Mi gondod a’ továbbira,
’S világodat hogy’ éled?
Tekínts tsak e’ jó mádira,
Szíved tudom meg éled.
Más hadd gyötörje a’ fejét
Töltvén bolond esztendejét;
Éljünk rövid napunkkal
Múlatva víg igyunkkal.

A’ Bakhus úr’ pintzéjibe
Magam leszek vezértek:
Nunc est bibendum! ennyibe
Horáttzal eggyet értek.(1
Horatius. Carm. Lib. I. Od. 37.
)
Igyunk, eb a’ ki nem barát!
Tegyünk le minden maskarát,
’S már most no, poculatim
Igyunk vidor barátim!


HÍVÁSA A’ MÚZSÁNAK.
Jer, kit mérges gondok rágnak,
Jer a’ zőld Tempére,
Ez ártatlan múlatságnak
Ébresztő helyére.

Itt örvendhetsz a’ víg ekhóval,
Játszadozván muzsika-szóval,
Az örömök’ táborában,
A’ grátziák’ sátorában
Vígadván a múzsákkal.


A’ MAGYAR GAVALLÉR.
Gavallérok minden Nemzet közűl telnek,
Kik a’ néző szemtől tsudát érdemelnek.
Mindeniknek tzifránn tsillog ruházatja,
De magát a’ Magyar ditsőbbnek mutatja.
Ah ditsőbb eggy Magyar Gavallér Levente,
Nagyobb méltóságot ád a’ magyar mente.
Mellynek zőld posztóját ragyogással szántja
Gazdagon pazérlott arany paszamántja.
Ásiai veres nadrág fénylik rajta,
Mutatja hogy ő is véres magyar fajta.
Arany sarkantyúja peng kartsú tsizmáján,
Hármóniás ütést tesz ezüst szablyáján.
Almás szürke tsődör lovát tántzoltatja,
Lejtős fordúlással kerengve ugratja.
Tündöklő serényje játszik a’ szellővel,
Az arany szerszámra hányja gőges fővel.
Most büszkén rúgkapál, majd harsogva nyerít,
Orrán sebes szellőt fúvall és tekerít.
Ragyog hátán selyem posztóval vont nyereg,
Tsótárján az arany Meánder tekereg.
Merőn meg űl rajta vitéz Leventája,
Nem mozdúl semmije, tsak a’ bokrétája,
Mellynek kótsagtollból kötött szála között
Az arany boglárba a’ fény meg ütközött.
Tsillámló pirossa nyusztos kalpagjának
Szégyeníti haját az Ánglus Dámának.
Barna szemöldöke, ’s hollószín bajússza
Képének pirosló tejét büszkén ússza.
Bársony szín hajai a’ széltől suhognak,
Reá tekergődzött szárnyain lobognak.

Az ő ortzáját is szerelem ígézi,
De e’ szerelem is ő benne vitézi.
Ettől sem puhúl el eggy Magyar Gavallér,
Szívében Vénus is Bellóna is el fér.
E’ kettő ád néki kettős ékességet,
Felséges kellemet ’s kellemes felséget.
’S a’ millyen vólt Hektor mikor fegyverbe állt,
’S Andromakhéjától tsókok között meg vált:
Olly szerelmes vitéz a’ Magyar’ Gyermeke,
Ez a’ szép természet nagyságos remeke!


MAGYAR! HAJNAL HASAD!
Vígadj, Magyar haza! ’s meg ne tagadd tömött
Javaidtól azt a’ valódi örömöt,
A mellyért víg hanggal ekhózik a’ Mátra,
Az egész országban harsogó vivátra.
Vége van már, vége a’ hajdani gyásznak,
Le hasadoztak*
hasadostak Sh., em.
már a’ fekete vásznak,
Mellyeket a’ fényes világosság előtt
A’ hajdani idők’ mostohás keze szőtt.
Az el tépett gyásznak rongyainál fogva
Tündöklik eggy nyájas hajnal mosol[y]ogva.*
mosologva Sh., em.
Setét vőlgyeinkre súgárit ereszti,
Mellyel a’ meg rögzött vak homályt széllyeszti.
Bíztatja hazánkat vídámító képe;
Hogy már a’ Magyarok’ napja is ki lépe.
’S rövid időn fel hág egünk’ Délpontjára,
Hogy világosságot hintsen valahára.

Kelj fel azért, Magyar! álmodból serkenj fel,
Már ortzáidra süt e’ nyájas égi jel.
Kelj fel! ’s Ázsiai Múzsáddal köszöntsed,
Elibe háláló indúlatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a’ setét éjtszaka,
Meg nyílt a’ napkelet’ bársonyos ablaka.
Ez által eggy kövér reménység táplálhat,
Hogy még napod fényes delére fel szállhat.
Lesz még a’ Magyarnak ollyan ditső neve,
A’ millyen vólt a’ Márs’ mezején eleve.
’S még azok is laurust fűznek magyarinkra,
Kik most finnyás órral néznek hérósinkra.

Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,
Víg egünkön mutasd mosolygó ortzádat.
Jer! ímé Nimfái már a’ víg Dunának
Elődbe koszorús fővel indúlának. –

Ezt minap eggy jámbor Magyar énekelte;
S benne a’ huszadik századot képzelte.


A’ NYÁR.
A’ nap kettőztetvén hév tüzét a’ rákon,
Magossan tündöklik a’ hideg klímákon.
Hevűl a’ Neméa’ sárga oroszlányja,
Mert súgárit a’ nap rá közelről hányja.
Vévén a’ Szírius tőle melegséget,
Tüzes tsillagával minden határt éget:
’S mihelyt dögleletes fényű tsillagzatja
Magát a’ rá fordúlt égen ki mutatja
Azonnal a’ tavasz’ szépségi hervadnak,
A’ kies ligetek, mezők el fonnyadnak.
A’ tőle meg-aszalt természetnek szomja
A’ rétek’ haldokló virágit le nyomja.
Le konyúl a’ beteg liliom ’s tulipánt,
Mellyeket belől eggy száraz hektika bánt.
Illatos kebelek Flórához temjénez,
Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.
Néki alázatos szárok’ meg hajlítják,
Az újító esőt nyílt szájjal áhítják.
El is jön az eső néha nagy felhővel,
De széllel, dörgéssel, villámmal ’s mennykővel.
A’ forgó szél öszve tördeli a’ fákat,
El sodorja a’ szép vetést és plántákat.
A’ rohanó zápor a’ rétet el mossa,
A’ virágok’ nemző részit le tsapdossa.
A’ tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,
A’ lángozó mennykő minden felé ront, tör.
Kopog a’ jég-eső, tördel mindeneket,
Mind potsékká tészi a’ szántó főldeket.
De mihelyt a’ setét felhők el repűlnek,
A’ haragos egek ismét ki derűlnek.
A’ mosdott nap eggy fél felhőre könyököl,
A’ meg szűrt áerben vídámon tündököl.
Szépen villogtatja a’ szagos rétekben,
Apró képetskéjit a’ kristály tseppekben.
A’ meg éledt barmok ’s vadak úgrándoznak,
A’ víg madarakkal az erdők hangoznak. –
Eggy illy hűs esőért mennyit sohajtozott,
A’ kit az izzadság és por bé sározott.*
szározott Sh., em.
A’ ki lankadt karral vonta már kaszáját,
Beg édes örömmel kezdi most munkáját.
Beg ártatlan élet, be’ kedves nyúgalom,
Mellynek meg sózója a’ munka ’s szorgalom.
Be’ jól esik a’ szűk étel, ha eleve
A’ munkás gyomrába minden vérré leve.
Óh, be’ kedves álom, melly az el fáradott
Inaknak szükséges meg tágúlást adott! –
Ti, kiknek nem édes sem álom, sem étel,
Lássátok, millyen jó ez a’ dolog-tétel.
Ti puhák, a’ gyepre fekünni sem mertek,
Sőt a’ lágy párnán is sziszegve hevertek.
Páva módon fénylő baglyok, kik módiból
Éjtszakát tsináltok a’ nap’ órájiból;
Ti el puhúlt testtel ürögtök forogtok,
Vagy egész nap estig ájúltan hortyogtok.
Mikor öszve főtök a’ forró dunyhába,
Érzésetek zsibbadt, agyvelőtök kába.
Finnyás henyék, kiknek a’ has istenetek,
Herék, kik tsak azért éltek, hogy egyetek.
Hány fogásba esett jó ízűn eggy falat,
Hogy hasfájás nem jött reátok az alatt?
’S a’ munkás kenyerét, sajtját elő veszi:
Délbe, estve, mindég jó ízűen eszi;
Tiszta forrás vízzel enyhűl igaz szomja:
Mikor fejeteket a’ sok bor el nyomja.
Így mikor sok kintsbe áll néktek a’ halál:
Ő eggy napi számból új életre talál.
’S mikor nyavalyák közt henyél a’ negédes:
Néki a’ munka közt éte, álma édes. – –
Te szegény arató, ki uradnak a’ nagy
Szerentsét irígyled, hallgass: boldogabb vagy!


A’ TENGERI HÁBORÚ.
Bé borúl hírtelen a’ nap’ nyájas fényje,
Elzárván a’ setét felhők’ szövevényje,
Mellyeket a’ gyors szél felvévén hátára,
Nyargal véle az ég’ felsőbb határára.
Megborzad a’ setét tenger, mivel hallja
Melly bús hangon mormol a’ réműlt ég’ alja.
A’ megszakadt zápor özönnel töltődik,
A’ tenger sikoltó zúgással verődik.
Le rohan a’ felhő megnyílt tsatornával,
Eggyesűl a’ tenger’ atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
A’ tüzes mennykövek pattogva húllanak.
Rá dördűl a’ felhők’ fegyveres tárházza,
Az égnek mind a’ két sarkait meg rázza.
A’ darab felhők közt dühögve dörömböl,
A’ meg rendűlt tenger’ torka mind rá bömböl.
A’ szelek halomnyi habokat görgetnek,
Mindenikbe eggy eggy halált hempelygetnek:
Most a’ hajót ollyan magosra fel tolják,
Hogy már az árbotzfák a’ hóldat korholják;
Majd köztök a’ hajó olly méllységbe tsúszik,
Hogy a’ Perzefone’ feje felett úszik.
Tsikorog a’ kötél, az árbotzfa törik,
Kötésit a’ dühös habok öszve törik.

Az eget verdesi a’ jajszó századja,
Mellyre az a’ választ mennykövesen adja.
A’ halál kevélyen nyargal a’ habokon,
Nyilait ordítva szórja el azokon.
Az írtózás véle, a’ kék rettegéssel,
A’ sárga félelem ’s kétségbeeséssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széllyel,
Szörnyebbekké tévén e’ nappali éjjel.
Eggyik tsupa néma, más tsak a’ jajt szólja,
Remegő szavait ketté darabolja,
Némellyik sír, ordít őröngő lármával,
Némellyik tsak piheg, nem bírván magával.

Az alatt lobbannak a’ szörnyű villámok,
A’ rettentő tüzek hullnak, nintsen számok.
Ropog a’ ki-pattant mennykő és le görög,
Az égnek meg-rendűlt sarka hosszan dörög.
Sikoltnak Éolus’ dühös seregei,
Nagy tsatát kevernek vad forgó szelei.
Újabb zavarodás lázzad a’ tengeren,
Verődnek a’ habok eggymáshoz ezeren.

Meg érzi Neptúnus, meg jelentvén néki
Híg palotájának le-húllt omladéki.
Ki üti a’ fejét, széllyel tekínt várán,
Hát látja a’ szörnyű pusztúlást határán:
Néki mindjárt, öszve hívja a’ szeleket,
’S meg dorgálván őket ’s dühös vezérjeket
Jól meg eggyengeti őket tridensével;
Így mind haza felé ereszti békével.*
békével, Sh., em.

Akkor nyájas színnel fel űl szekerébe,
Triton és Nimfáji mennek seregébe,
Kikkel eggyütt a’ vad tengert tsilapítja,
’S a’ fel-duzzadt habok’ hátait símítja.
Azok alázatos kérelemhez nyúlnak,
’S hízelkedve urok’ lábához borúlnak. –
Szakadoz a’ felhők’ setétes kárpitja,
Az el-zárt egeknek kékségét meg nyítja.
A’ nap a’ felhőkből ki derítvén fényjét,
Édesen bíztatja a’ vizek’ örvényjét.
Végre minden felhők messze el enyésznek,
A’ ki-derűlt egek már telyes fényt vésznek,
’S meg mutatja a’ nap a’ fellegek megett
Az égnek a’ főldet, ’s a’ főldnek az eget. –

Így beszélte végig, újítván félelmét,
Ama gazdag hajós saját veszedelmét.
Még akkor is lutskos vala a’ ruhája,*
ruhájaj Sh., a vessző helyére egy j betű került, em.
Ábrázatján űlt még a’ halál’ formája,
’S kétségbeesését tsak az enyhítette,
Hogy kintsét elvesztvén magát meg menthette.
Irtózva tekíntett még eggyszer útjára,
Meg rázkódott, ’s ekként szóllott utóljára:

Halász! te ez odvas fűzfa’ árnyékában,
E’ magános sziget’ fövenyes partjában
Bóldog szegénységben éled világodat,
Áldott tsendességgel várod halálodat;
Mellyet én aggódó gond közt siettetek,
’S a’ tenger’ rémítő habjain kergetek. –
Jámbor öreg! millyen érzékenyen veszem
E’ kenyérkét tőled, mellyet sírva eszem.
Melly nyúgodva űlök zsombokos párnádon,
A’ zűrzavart kívűl látván kalyibádon.
És bár sokat érő kintseim vesztek el:
Nem kereskedem már, ’s innen nem megyek el.

Így szólott a’ kalmár, ’s a’ halász’ kezeit
Meg fogván, rá sűrűn hullatta könnyeit.
Mellyre a’ bőlts öreg ekképen felele:
Édes uram! mit is értél eddig vele?
Mit használt, hogy kintsed’ öszve gyűlytögetted,
Ha rettegtél, ’s semmi hasznát nem vehetted?
Fáradságos élet, aggódás és halál
Vólt szűntelen társad, míg dús kalmár valál.
Mit ér úgy az élet, ha tsendességünk nints?
Mit ér az elégség nélkűl akármi kints?
Bolondság! – Az ember kevéssel meg éri,
Mihelyt kívánságát szükségéhez méri.
De ez a’ majmoknak leg kevélyebb fajja
Szívével az egész világot fel falja.
Így tészi az ember az embert szegénnyé,
Mihelyt a’ kevélység válik fő törvénnyé;
’S mihelyt a’ fagy ellen készített ruhára
Arany mívnek is kell hágni utóljára. –
Uram! te miólta sok tengert próbáltál,
Gályádon sok féle portékát találtál,
Mellyért te nem szántál szorúlni deszkára,
Az emberek pedig koldús tarisznyára.
Mond meg nékem; vólt é eggy meg-külömbözött
Szükséges portéka annyi árúk között,
Melly nélkűl az ember boldog nem lehetne;
Ha a’ mennyi szükség, tsak annyit szeretne?
Vólt é száz közűl eggy? .... Vállat vonítsz látom:
Egyenességedet betsűlöm, barátom!
Ah! meg érdemli ez, hogy barátod legyek,
’S elődbe eggy szíves tanátsot is tegyek. –
A’ haboktól maradt még annyi jószágod,
Hogy abból boldogúl élheted világod’:
Élj magadnak már most ’s tulajdon házadnak,
Hazádnak munkálkodj, és ember-társadnak.
Ha én e’ tsekélyből vígan el élhetek,
’S még a’ gazdaggal is látod jól tehetek:
M’ért nem élhetnél te a’ többől mint eggy bőlts?
Tsak haszontalanra ’s rosszra soha se kőlts.
Soha sem jóltévőbb a’ dúzs, mint a’ szegény;
Tsakhogy többet adhat, mint a’ szegény legény.
Néha még többet tesz a’ nyomorúlt körűl,
Ha rajta eggy másik nyomorúlt könyörűl.
Többet eggy kis kenyér, ’s eggy vígasztaló szó;
Mint a’ gazdag kézből nyúlytott panaszos jó.
Bóldog lehetsz tehát; tsak jó ember legyél,
Vígan ’s mértékkel élj, szeress és jól tegyél. –

E’ szókra a’ kalmár szemét felemelte,
Térdére két könnyet ejtett, ’s ezt felelte:
Öregem! barátom! jer el te is velem,
Elvesztett kintsemet te benned fel lelem.
Hadd fizessem vissza jótéteményedet,
Hóltig barátomnak tartalak tégedet. –

Ekkor kezet fogtak szíves tsókolással,
’S még az nap’ a’ parton maradtak eggymással.
A’ halász búsabban vált meg kunyhójától
Másnap, mint a’ kalmár Neptún’ országától.


A Viola.
(Olaszból Chiabrera után.)
A’ kis viola,
Kit ki burkola
A’ gyepenn a’ szép reggel,
Kékes levelét
Szagos kebelét
Nem delin nyitja é fel?

Úgy vagyon; nedves
Kelyhéből kedves
Fűszerszám’ illatja jő;
Szemet ígéző
Színnel a’ néző’
Lelkét meg vídítja ő.

Szépen kékellik,
És veressellik,
Míg leng a’ hajnali szél;
Május’ ninfája’
Leg szebb lyánykája:
De végtére mire kél?

Ah, eggy meleggel,
Mint a’ szép reggel,
Tőlünk el tűnik még ma:
Im’ már bádgyadtan,
Im’ már hervadtan
Áll a’ szegény viola! –

Te, szépségeddel,
Ifjú léteddel
Ki olly kevély vagy és vak,
Édes kínzója,
Kedves békója
Keserves rabságomnak!

Ah, végy magáról
E’ violáról,
Tanátsot, míg ifjú léssz:
Mert szépségednek,
Deliségednek
Dísze olly hamar el vész.


A’ MATSKA ÉS A’ SAJT.
(Roberti’ meséji közűl olaszból.)
A’ szem-fül majoros első szunnyadásába
Zörgést és tsörömpölést hall a’ kamarába,
Észre veszi hogy eggy egér az ajtó-sark felől
A’ poltzon a’ kövér sajtot rágitskálja belől.
Eggy vén matskát fel vesz a’ patkáról, és saját
Élés-házába veti, rá zárván ajtaját.
A’ jó matska a’ kártékonyt mindjárt ki végzette,
De osztán a’ sajtot is mind eggy tseppig meg ette.

Eggy torkos pajtásod néha tesz több kárt,
Mint a’ mennyit rabló ellenséged árt.


A’ HÍR.
A’ méltóság, a’ pénz, ’s mindenféle vagyon,
A’ Szerentse játszi ujjai közt vagyon.
A’ betegség mindent hatalma alá vét,
Végre meg szégyenít akármelly Burhávét.
Majd a’ Halál mindent sírhalomba temet,
Nem nézvén sem kintset, sem nagyságos nemet.
Mindent a’ mi tzifrán fénylett az életbe,
Az emberrel eggyütt mélly sírba temet be. –

Két királyja van az emberi nemzetnek,
Nagyok ezek, mindent magok alá vetnek:
Eggyik a’ szerentse, melly míg itten élünk,
Laptaként hajigál, ’s játszadozik vélünk;
A’ másik a’ mindent öszve-rontó halál,
Melly a’ rakás hamvak felett kész nyillal áll.

E’ két hatalmasság alatt van mindenünk,
E’ kettő áll készen mindenkor ellenünk:
De van eggy pártfogónk, ki sokkal jól teve,
Ki mindenik ellen védelmezőnk leve,
Ki állandó marad, soha meg nem retten,
Bár e’ két hatalmok ostromolják ketten.
Ez a’ Hír. – A’ virtust ez mindég dítséri,
A’ vétket bűntető átkokkal kíséri.
Ez, bár a’ szerentse valakit le vere,
’S a’ méltatlanságok’ méllyére tekere,
Vígyáz, nyájaskodik a’ szenvedő körűl,
Szemeiről minden könnyeket le-törűl;
’S ha a’ balsors nyomja ezer szenvedéssel,
Vídítja eggy édes meg-elégedéssel.*
meg-élégedéssel Sh., em.
Ez, mikor a’ halál valakit le taszít,
Minden ditsőségtől ’s fénytől meg kopaszít,
Mikor testünk felett űl a’ sírhalomra,
Hogy prédáját ki ne adja a’ főld’ gyomra;
Ez le száll akkor is sírjára az égből,
És ki veszi annak nevét a’ méllységből,
Fel repűl, hogy véle minden részt bé tőltsön,
’S a’ népek eggymásnak adogassák kőltsön.

Hanem ő, a’ millyen kegyes jóltévője
Annak, ki a’ virtus’ igaz követője;
Olly nagy ellensége azon embereknek
Kik híven szolgálni szoktak a véteknek. –
Mert bár a’ szerentse édes mosolyogva
Valakit pompásan vigyen kézen fogva;
Még is a’ bátor hír meg nem ijjed ettől,
Meg fosztja mindenütt a’ várt tisztelettől:
Ez, bátor a’ halál némellynek kedvezzen,
Hozzája igen sok időkig érkezzen:
Ez, a’ tökélletlen embert le vereti,
Még, a’ mi kínosabb élvén el temeti. –

Óh hír! vidd hírűl ezt kérlek te magadnak,
Hogy verseim néked illy dítsérést adnak:
Majd talám fel vészi nevemet szárnyára,
’S pengeti azt egész hazám’ hallatára.*
hallattára Sh., em.



A’ TÉL.
Mormolnak szelei a’ fagyos északnak,
A’ zsindelyre vastag jégtsapokat raknak;
El lepik a’ főldet sűrű fergeteggel,
A’ folyóvizeket meg kötik hideggel;
Mellyeket őszítnek a’ havak és derek,
Az öreg tél’ fején villogó puderek.
Zúzmarázos a’ Bak’ tsillámló szakálla,
Tsörög a’ jég miatt minden szőri szála.
Vége felé járván a’ fagyos Detzember,
Detzembert*
Détzembert Sh., em.
hordoz már magán minden ember.
Szellős vólna nagyon az ing ’s a’ paputs ma.
Bezzeg betsbe is van a’ bunda ’s a’ kutsma.
A’ vékony rokolyás leánynak ’s a’ pőre
Gatyájú legénynek borzad minden szőre.
A’ farkasok, medvék, rókák hébe hóba
A’ sűrű erdőbe mennek prédálóba.
A’ többi állatok merűlvén álomba
Alusznak az ősszel készített alomba.
A’ madarak’ nagyobb része el útaza,
Tsak veréb, tsak varjú maradt ide haza.
Az is a’ városhoz közelebb szivárog,
’S a’ disznó-torokba öröm nótát károg.
Komor minden, minden szomorúnak tetszik,
Mihelyt a’ tél’ borzas tsillaga fel tetszik:
Mindent öszve bádgyaszt és puhít ostoba
Levegő egével a’ bé-fűtött szoba. –
Tsupán az örvendő Fársáng’ víg zászlója
Lett az el-zsibbadt szív’ meg-vígasztalója.
Melly víg kiáltással fel emelvén fejét
Ugrál az új havon, nem találja helyét.
Őltözik magára sok féle maskarát,
Ugrós kozák tántzra billegteti farát.
Víg ebédeket tart terített asztalán,
Markába petsenye, kulats az oldalán.
Tántzos*
Tántszos Sh., em.
szobájába víg muzsikát penget,
Kurjongat, ’s a’ búnak jó ’tszakát izenget.
Szánkáz, ’s esik néha ollyan is a’ szánba,
A’ millyent nem igen tennének Románba.
Követi sok gavar, tsirippol utánna
Sok dáma, ki három férjet is kívánna. –
Balgatag nagy világ! ez é a’ múlatság,
A’ mellyet únalom követ és fáradság?
Ez é a’ múlatság? a’ mellynek utánna
A’ test még eggy másik múlatást kívánna;
Hogy vissza nyerhesse azt az állapatot,
A’ mellybe addig vólt, míg még nem múlatott.
Lármás vígasságok, eltikkasztó bálok,
Bennetek melly kevés örömöt találok!
Adnak é a’ magát meg-únt természetnek
Újúlást, a’ mellyek ezekből születnek:
A’ sok szófi beszéd, ki-tsapongó Ámor,
Komor álmatlanság, harmad napi mámor?
Múlattat é ollyan mis más gyülekezet,
Mellyet oda tántz, bor, ’s nem barátság vezet?
Mert kit baráttá tesz a’ bál’ tántza ’s bora,
Az nem barát; hanem tsak pajtás ’s tzimbora.
De a’ tántz? Hát úgy jő vissza egésségünk,
Ha előbb a’ tántzba el vész frisseségünk?
’S úgy vídít meg a’ bor, ha délig hortyogva
Fekszünk krápulába virradtától fogva?
Úgy megy majd gyomrunkba jól a’ concoctio,
Ha mind dosztig esszük a’ bálba, a’ mi jó?
Igaz, van retzipe: meg-terhelt és heves
Gyomrunknak új erőt*
érőt Sh., em.
ád a korhel leves;
’S a’ nem alvás után jól esik az álom,
Lehet más nap estig aludni. – Sajnálom! –
Osztán a’ bál nem áll tsupán dobzódásba,
Evésbe, ivásba, tántzba, ugrálásba:
Ha az ember magát illyekbe nem ártja,
Van dáma beszéllni, van játszani kártya.*
kártja Sh., em.
Igaz: de ezekért mennyi esztelenek
Eggymásnak költséget s lármát szereztenek?
Mit ér a’ kártya-pénz? kétséges nyereség.
Mit ér a’ bál-dáma? másé a’ feleség.
’S a’ fülekbe illy szó mennyiszer ütközött
A’ dámázók között ’s a’ kártyázók között:
Ní a’ huntzfut tőlem Trészit el ragadta! –
„Hiszen nem is Pikket adott az – atta! –
’S ez a’ szép múlatság így mégyen előre
Lármáról szitokra ’s végre gyíklesőre. –
De hagyjuk el; ’s a’ Bál-istent ne gúnyoljuk,
Mert a’ nagy világnak orrát fel borsoljuk.
Hagyjuk el; már is sok – – –
Sok ifjú Gavallér öszve szid engemet,
’S ki veti a’ kaput’ zsebjéből könyvemet.
Sok módi Kisasszony mint paraszt verseket
A’ toalettéről le szórja ezeket, –
De méltóztassanak meg engedni kérem,
Hogy ezt az úriás lármát nem dítsérem.
Reménylem az Urak többet is találnak,
A’ kik nem hajtottak még térdet*
térdek Sh., ért. sz. em.
a bálnak. –
Vojtára, langauszra, puntsra nem mehetek,
Két barátom van itt, vélek beszéllgetek.
Szerelmeskedni is Póppal vagy Gesznerrel
Jobb’ szeretek mint ott sok kotyfity stutzerrel.


L Á T Á S
Írta Deák nyelven Udv. Tanátsos Denisz Úr.
Németre fordította Säulenfeld Úr.
Melly különös látás jelenik meg előttem az éjnek
Béke homályában? zeng a’ rózsákra akasztott
Páfusi kis lantom ’s már trombita módra zörögvén
Tábori hangokkal dobját siketíti fülemnek!
Rettentő hadakat látok, küszködnek erővel
A’ viadalra kiszáltt hadi népek, az égi homályban
Tsillog az eggybe zavart seregeknek kardja szemembe.
Lármák ’s por felhők sűrűn kavarodnak az égre
A’ Duna’ két partján, zördűl a’ tábori dobszó,
És sok ezer paripák körmére dobognak az erdők.

Ah már látom amott, hol az Árpád’*
Arpád Sh., em.
főld e’ határán
Vára’ ditsőségét Pozsony a’ felhőkbe mutatja,
Látom amott, látom, koronázott fővel az ország’
Fényes Rendei közt a’ kellő Trézia mint áll.
Trézia; Károlynak, ’s olly sok tsászári Atyáknak
Gyermeke, sok gazdag főldeknek örök fejedelme!
Rajta az ifjuság’ rózsáji virágzanak épen,
Homloka kellemetes, gyönyörű ortzája hasonlít
Eggy istennéhez, de azonn a’ bánatok űlnek,
És nedves szemein keserű könnytseppek omolnak.

„Óh te nemes Nemzet! mellybenn a’ régi vitézség’
És az igaz hívség’ leg forróbb lángjai égnek.
Ím hozzád kíván folyamodni ez árva Leánya
Károlynak, szabadítsd veszedelmes ügyébe Királynéd’.
Most hogy az eggybe tsatolt ellenség’ mérge szorongat,
Karjaitokba vetem minden szívbéli reményem’.
És nem tsak magamért kérlek, kér vélem ez árva
Kisded is (el bádgyadt karral fel tartja öléből
Gyenge fiát) ím e’ kisded, sok régi Királyok’
Vére, ki eggy édes szerelemnek záloga nálam!
Ah, ha ti nem fogtok Magyarim! meg menteni minket
A’ veszedelmektől, e’ bánatos édes Anyának
’S gyenge szülötjének ki fog oltalmára ki állni?”

Így szóll, ’s érzékeny karral fel tartja öléből
Gyenge fiát, ki mutatja nekik, ’s még szólani kíván. – –
Ah! de elég. – E’ bús stzénát nem tűrhetik immár
A’ nemesebb lelkű Magyarok, buzdúlnak a’ házban
Mindenek, és dagadó Hérós mellyekbe dobogni
Kezd magyaros szívek. Könnyek gördűlnek az ifjak’
Szikrádzó szemiből, a’ feltüzesűlt véneknek
Ősz pillájokról folynak vérrel tele könnyek.
Rettenetes, bosszús könnyek, s a’ mellyek az álnok
Ellenségre halált ’s végső veszedelmet izennek.
Öszve tsoportozván mennek, verik öszve kirántott
Kardjokat, illy bosszús hanggal rendítik az ekhót
A’ felhők ’s paloták: Haljunk meg Trézia mellett!
Drága Királynénkért Magyarim haljunk meg a’ hartzon!

Nints haladéka ezen nemes érzéseknek, azonnal
Mint mikor a’ rohanó jégzáport, avagy az omló
Fergeteges havakat szanaszét szórkálja az Auszter,
Úgy kavarog minden részről a’ Scytha vitézek’
Tábora; mint a’ hegyek’ derekán bömbölve le omló
Téli patak, mikor a’ gátat darabokra szakasztván
Tör mindent, ’s ha elébe akad le sodorja*
sodarja Sh., em.
magával,
Így rohan, illy dühösen tör ront a’ büszke Magyarság,
Míg a’*
á Sh., em.
bámúló Rénus’ mezején ki mutatván
Ősi vitézségét, győző örök oszlopot annak
Partja felett nem rak, ’s Károly’ magzatja’ fejébe
A’ koronát maradandóvá nem tészi örökre!

E’ kép álla az én elmémben. – Scytha Magyarság,
Óh te nemes, te igaz, bátor, hív, és hadi nemzet,
Bóldog főldbe lakó Magyarok! Nem örűltök annak,
Hogy ti is illy nagy Atyák’ ’s Hérók’ unokáji lehettek?
Nem gyönyörűség é néktek, mikor Őseiteknek
Virtusit illy fényben látjátok előttetek állni?
És ti nem érzitek é magatokba az illy deli példák’
Buzdító erejét és a’ vetekedni tanító
Ösztöneit? hogy az illy nagy munkát végbe vigyétek.
Lássátok tsak! Ihol tódúl ismét az el-áradt
Rettenetes had özön, dörőg és villámlik az Iszter’
Partja felett eggy olly ellenség, a’ kit a’ hadnak
Sorsa segít; ismét Fejedelmetek a’ ti vitézi
Hűségtekre tekínt, jobb és igazabb fejedelme
Nála hazátoknak soha sem vólt; képire nézvén
’S lelkire, ő ollyan mint a’ nagy Trézia; első
Úgy is az ő Unokáji között: ő a’ ki tenéktek
Tiszta szerelmének leg arányosb záloga hellyett
Adta saját Öttsét, a’ kit gondolt hogy az égnek
Szent végzése szerént sok időkig bírtok örömmel.
Ah de mivel, Nagy Printz! te az égi hazába repűltél,
Hol sok Sérafimok ’s a’ mennyei szentek ölelnek,
El kűldötte Ferentz tüstént e’ második Öttsét,
A’ ki az ő képét*
képet Sh., em.
’s szívét úgy hordja magában!
Ő néktek, könyörűlt szívből, áldozta egészen
Józsefet, a’ példás nagy lelkű Hertzegi Ifjat.
E’ néz hát, e’ drága Király, mint Trézia hajdan,
Rátok hív Magyarok, kérvén hogy az Ősi ditsőség
E’ veszedelmes idők’ közepén eszetekbe forogjon.

Mert melly’k nép lehet az, melly a’ Természet’ öléből
Több áldást és több javakat vett vólna te nálad?
Gazdag ajándékit bő kézzel szorta ki Tzéres
A’ ti határitokonn, a’ bornak az istene örvend
Meg koronáztatván gyönyörű szőllőkkel azokban.
Mennyi gulyák ’s tsordák bögnek hegyeteknek ölében?
Mennyi szilaj ménest, paripát nevel a’ ti mezőtök?
Hány száz válogatott, körmön font termetes ifjak
Vagynak az országban, hadi nép, Bellona’ vitézi?
Mennyi sok ellenség viadalján hány hadi tűzbe
Nyertetek egri nevet, ti akár gyalog álltatok ottan
A’ próbára, akár paripán ütköztetek öszve.

Rajta tehát, Magyarok! buzdítson az ősi vitézség,
’S Nyújtsátok vígann a’ győzedelem’ mezejére,
(Mellyre Királytok hív titeket, hív véle hazátok,)
Kardotokat magyaros’ karotokkal. Tik nemes Ifjak
Fussatok az hova hív uratok’ védelme tsatára,
Hív a’ próba-veszély, melly a’ nagyok’ ösztöne mindég,
Hív az örök hír név, a’ köz jó, régi betsűlet!
A’ Magyar ősi vitéz lélek mentette ki hajdan
T r é z i a ’ felségét, e’ védelmezze Fiát is!


HÁNY A’ GRÁTZIA?
(Ausonius után.)
Tsak három vólt a’ Grátzia:
De míg-tsak élt Rozália,
Négy vólt mindég a’ Grátzia;
Most hogy meg hólt Rozália,
Három megínt a’ Grátzia.


*
A vers a Diétai Magyar Múzsa V–VII. számában jelent meg. A cím fölött: DIÉTAI MAGYAR MÚZSA. V.
Az 1741-diki Diéta,
vagy-is
a’ régi jó magyar szív
saját királyihoz hív!
hamarjába készíttetett
a’ Régiek’
háládatos dítséretére,
’s a’ Máiak’
vetélkedő felbuzdítására,
a’ Diétai Magyar Múzsa’
Kiadója által.
Kántáta IX. Énekekben.


Személyek.

A’ Magyarok’ Karja.
A’ Hír.
A’ Prímás, R. Sz. B. Hertzeg, Galántai Gróf Eszterházy Imre, Esztergomi Érsek.
A’ Haza’ Géniusa, Magyar Országnak Angyala.
A’ régi Hérósok’ Karja.
Mária Therézia, Magyar Ország’ Királya.
A’ Nádorispány, Erdődi Gróf Pálffy János, Fő vezér.
A’ Duna.

A’ dolog történik a’ Pozsonyi királyi várban, az Ország’ Gyűlése alkalmatosságával, Szeptember’ 19-dikén, 1741.


I. ÉNEK.

A’ Magyarok’ Karja.

(Eggy.)
Éljetek Nagyságos Rendek,
Kik nagy őseink’ nyomába
A’ Magyar nemzet’ dolgába
Most is öszve gyűltetek.
Boldogítsatok bennünket,
’S vélünk édes Nemzetünket,
Mellynek állandó javára
Éljetek mind éljetek!

(Mind.)
Éljetek Nagyságos Rendek,
Boldogítsatok bennünket,
’S vélünk édes Nemzetünket;
Éljetek mind éljetek!

(Eggy.)
Terjesszétek óh nagy Lelkek
Nemzetünknek régi fényjét,
’S a’ Királyi ház’ reményjét,
Mellyet vét tsak bennetek.

(Mind.)
Boldogítsatok bennünket,
’S vélünk édes Nemzetünket,
Mellynek állandó javára
Éljetek mind éljetek!

(Eggy.)
Így fog a’ Király ’s az Ég is
Venni szárnya’ oltalmába,
’S a’ jövő idők’ folytába
Élni fog majd híretek.

(Mind.)
Boldogítsatok bennünket,
’S vélünk édes Nemzetünket,
Mellynek állandó javára
Éljetek mind éljetek.

Éljetek Nagyságos Rendek,
Kik nagy Őseink’ nyomába
A’ Magyar nemzet dolgába
Most is öszve gyűltetek.

–––––––
II. ÉNEK.

A’ Hír.
Hatalmas Rendek! óh vitézi vérből
Kisarjazott nemes Magyar vitézek,
Ti bőlts Személyek a’ kik híreteknél
Sokkal nagyobbak vagytok,
Kik e’ királyi várba fel jövétek,
Hogy a’ Magyar nevet naggyá tegyétek. –
Örűl tinéktek a’ sebes Dunának
’S a’ kék Tiszának partja víg örömmel,
Mert a’ Magyar Hazának régi díszét
Ti bennetek szemléli tűndökölni.
Ah boldog nép! az ég takargat téged,
A’ tsendes békeség lakik hazádban,
Örvendetes hang zengedez hegyedben
Minden határid’ bátorság keríti,
Termékenység tsepeg minden meződre,
Szent nyúgalom ’s öröm lebeg feletted,
Ah boldog Nép! az ég hartzol melletted. –
De ah reszkess, de ah rettegj Magyar nép;
Mert ellenséged ellened ki zúdúlt,
’S dühöskedő sereggel
Rohan határaidra,
Pusztít, öl, éget és kevély dagállyal
Rabolja a’ sok kintset,
Mellyből kezedre verje a’ bilintset.
Fel dúlta már Itáliát egészen,
Be rontott a’ tseh főldre tűzzel vassal,
A’ dölyfös Frantz el lepte táborával
A’ Rénus’ szép vidékét;
Minden felé el terjedt már az inség,
A’ jajgatás hallik minden határon,
Bellóna’ vérengző vas ostorának
Tsapási már minden felé dörögnek,
Alatta a’ le-döntött népek nyögnek.
Közel, közel van óh nemes Magyarság!
Ez a’ veszély, ez a’ tsapás hazádhoz,
A’ lángok már a’ Karpatusra sütnek
A’ sok jajszó feléd jön a’ Dunával,
Az ellenség rettenti már határod’,
Szabad törvényed’ és királyi széked’.
Ah hív Magyar! ha kedves
Előtted a’ szabadság,
Ha boldog lenni kívánsz
Királyod’ oltalmában;
Menj míg az ellenség hazádba nem ront.
A’ bátorság menthet ki ’s a’ sietség:
Ah kelj ki, kelj ki hát vitéz nemzetség!
Ah kelj ki boldogságodért,
Törvényedért, Királyodért,
Vezessenek nagy tetteid
Nagy őseid’ nyomába.
A’ had szomszédid’ égeti,
Hazádat is rettegteti,
Rabol, pusztít a’ Frantzia;
Ah kelj ki a’ tsatába.

Kar.
Rabol pusztít a’ Frantzia;
Ah kelj ki a’ tsatába.

–––––––
III. ÉNEK.

A’ Prímás.
Méltóságos Urak, jó Hazámfiai,
Tekíntetes Rendek, Országunk’ Nagyjai!
Kellő Ortzátokonn űlnek a’ hazai
Igaz szeretetnek fényes vonásai.

Elég igaz Magyar van még közöttetek,
Kik előtt féltő kints régi betsűletek,
Nemes, tiszta ’s bátor még a’ ti szívetek:
Ah élnek boldogúlt Őseink bennetek.

Szemeim e’ Házban még sokakat lelnek,
Kik hérósi nevet méltán érdemelnek,
Úgy van! nagy lelkeik bennetek lehellnek
A’ nagy Átillának ’s a’ vitéz Lehelnek.

Mennyi sok veszély vólt ’s inség hajdanába,
Melly sereggel rontott ez árva hazába,
Mennyi veszedelmek vóltak eggy summába,
Mellyek rettentettek, de mind tsak hijába!

Mennyi ellenségink ’s rablóink vóltanak,
Kik dühös népekkel reánk rohantanak,
Hogy hazánkat ’s minket főldig raboljanak,
Gyermekinkkel eggyütt bilintsre hányjanak!

De ditső Atyáink hérósi Lélekkel
Küszködvén a’ rájok tódúlt veszélyekkel,
Meg tartották nékünk tulajdon vérekkel
Ősi szabadságunk’ minden törvényekkel.

Hazánkba szabaddá lett minden szegelet,
A’ nyomorgatásnak, inségnek vége lett;
Ah űljön sírjokonn az érdem ’s tisztelet,
Szent árnyék lebegjen áldott hamvok felett.

Tudom ti sem fogtok tőlök el fajúlni,
Királyt, hazát készek lesztek meg bosszúlni,
Készebbek a’ hartzon vitézűl ki múlni,
Mint a’ magyar névvel homályba borúlni.

Tudom hogy a’ fényes Ditsőség’ várába
Bé mentek boldogúlt Őseink’ sorába,
’S azt a’ fegyvert, a’ melly szolgált a’ hazába
Rakjátok a’ jó hír’ örök templomába.

’S a’ melly véreteket szerelmes hazátok
’S Királyotok mellett a’ hartzonn ontjátok,
Azzal nagy nevetek’ ’s vitézi pálmátok’
A’ halhatatlanság’ falára írjátok.

Ah már előre képzelem,
Hogy e’ vitézi védelem
Sok századig fog élni.
Magyarjaim! kívűl belől
Mind a’ ti lelketek felől
Fog e’ világ beszéllni.

Tisztelnek a’ Királyok is,
’S ezért gondjok lesz rátok is
Hatalmas bajnokokra.
Utóink áldnak tikteket,
’S örömmel tellyes könnyeket
Hullatnak sírotokra.

–––––––

IV. ÉNEK.

A’ Génius.

(Eggy fényes felhőben le száll a’ Magyar Rendek közé, körűl vétetvén az Hérósok’ Karjától.)
Le szállván a’ Mennynek fényes udvarából
Szent István’ és László örök trónusából,
Le hozván e’ boldog Hérósok’ lelkeit,
És e’ századbéli fátumok’ könyveit.
Kedves Magyarjaim! jövök ti hozzátok,
A’ ti Pártfogótok ’s szavait halljátok!
Meg indúlt szerető szívem sorsotokon,
Segítni óhajtok édes hazátokon:
Meg szántam a’ dűlni kezdő Pannóniát,
Meg szántam a’ Magyart ’s azt a’ jó MÁRIÁT,
Kit azért adattam az égből közétek,
Hogy benne eggy kegyes Helytartóm’ nézzétek;
Hogy ő gyógyítsa meg hazátok’ sebjeit,
Ő rakja fel ennek öszve-dűlt köveit;
Hogy a’ magyar névnek ditsősége légyen,
’S minden panaszt a’ ti szátokból ki végyen;
Hogy boldogságtokat az égig emelje,
’S közöttetek saját személyem’ viselje.

A’ Kar.
Ez a’ kegyes Királyné,
Kit a’ nagy Károly nemzett,
Hogy benne minden nemzet
Tiszteljen jó anyát.
Ez a’ kegyes Királyné
Lesz néktek jó anyátok,
Alatta kis hazátok
Sok boldogságot lát.

A’ Génius.
De ím az ellenség magát öszve adta,
’S az én Felkentemet haddal meg támadta,
A’ frígyesek az ő híveit gyilkolják,
Örökös Országit, pusztítják, rabolják.
Rátok is a’ véres kardot kezdik fenni,
Ah ha ők rajtatok erőt fognak venni:
Ama boldogságba részetek nem lészen,
Melly már számotokra áll az égbe készen.
Mert én Tréziának ki nyertem az égbe,
Hogy sokáig légyen anyátok eggy végbe.
Ez a’ jó Királyné még azt meg látjátok,
Ki veszi a’ porból és szennyből hazátok’,
’S a’ magyar főld az ő idejétől fogva
Mint nagy Lajos alatt fénylik mosolyogva.
S mihelyt a’ trónusba az ő kegyelme lép,
Arany időt számlál a’ szegény Magyar nép.
És az apolgató békeség’ ölében
Örűlnek a’ Múzsák a’ magyar Tempében.
Talpokra állanak a’ ledűlt törvények,
Élelmet, pártfogást lelnek a’ szegények.
És negyven esztendők’ tsendes folyásában
Az öröm ’s boldogság lakik a’ hazában.
A’ nagy Terézia mind kettőt meg ójja,
Igazság ’s kegyelem lévén őrállója.
Ki terjeszti kisded Országtok’ határát,
Pompáson fel rakja Buda’ ’s Pozsony’ várát
És a’ mi szépség van Pozsonyba ’s Budába,
Mind bé summálja azt a’ nemes Gárdába:
Hadd szemléljék ebbenn a’ kűlfőldi szemek,
Hogy nints a’ Magyarnál felségesebb remek!

A’ Kar.
Ez a’ kegyes Királyné,
Kit a’ nagy Károly nemzett,
Hogy benne minden Nemzet*
Nemzett Sh., ért. sz. em.
Tiszteljen jó Anyát.
Ez a’ kegyes Királyné
Lesz néktek jó Anyátok,
Alatta kis hazátok
Sok boldogságot lát.

A’ Génius.
És bár ezek fényes jótétemények is,
De lésznek ezeknél még fényesebbek is.
Mellyekkel a’ hazát előre bíztatja
E’ kegyes Anyának felséges Magzatja,
József, kinek nem lesz a’ világon párja,
Ki minden Országit maga öszve járja;
Hogy meg esmérhesse saját jobbágyait,
Hogy meg orvosolja a’ nép’ panasszait,
Hogy a’ porba fekvő virtust fel keresse,
Az érdemet fényes óltárra tehesse.
Tsak tíz esztendeig fog országolni ő,
De illy nagy Hérósnak elég tíz esztendő.
Mert ha fel számláljuk nagyságos tetteit,
Századnak mondhatjuk minden esztendeit.
Ah nagy Uralkodó! előre képzelem,
Hogy a’ szent igazság, az erkőlts, értelem,
A’ szép tudományok minden mesterséggel,
A’ jó gazdasággal és a’ vitézséggel
Általad a’ régi por közűl ki nőnek.
’S a’ Magyar nép előtt betsűletbe jőnek.
Sok boldogtalannak te léssz édes Atyja,
Éretted könnyeit sok árva hullatja,
Téged áld az őrűlt, a’ néma, a’ siket,
Te vígasztalod meg, József! mindeniket.
Te mint koronádnak fényes súgárával
Bé tőltöd a’ főldet Virtussal, példával.
Jobbágyid imádják nevedet, mert véled
A’ Mátyással meg-hólt igazság fel éled.
Barátid tisztelik felséges nevedet,
Minden ellenségid rettegnek tégedet.
A’ fagyos sark alatt fekvő Szibéria,
A’ Marokki forró partok ’s Barbária
A’ Mógol’ és Péru’ határitól fogva
A’ te érdemidtől zengedez harsogva.
Te bírsz virtusával minden királyoknak,
Te fogsz fényes példát adni mind azoknak,
’S ha Fríderik nagyobb lészen mindeniknél,
József! te nagyobb fogsz lenni Fríderiknél.

A’ Kar.
József! nevedbe minden
Nagy virtusok meg vannak,
Örűl sok nemzet annak,
Örűl a’ főld, az ég.
E’ Név egész világon
Fog lelni tisztelőket,
Ez a’ jövő időket
Meg ékesíti még.

A’ Génius.
A’ József’ tündöklő országa végtére
El múlván az arany idő áll helyére;
’S jóltévő Angyalát a’ várt békeségnek
Meg adja LEOPOLD minden nemzetségnek.
És hogy minden nemzet légyen néki híve,
Az ő kintse lészen jobbágyinak szíve.
El is vész alatta a’ jaj ’s a’ siralom,
Trónusán fog űlni a’ köz nyúgodalom.
Boldogság keríti pásztori páltzáját,
Bőség gyémántozza áldott koronáját.
Ama’ kedves SÁNDOR kegyelmes szívével
Fog segédje lenni Nádorispány névvel:
Őtet közétekbe ő azért botsátja,
Hogy légyen a’ Magyar nemzetnek barátja.
Ah e’ jó Magzatnak és e’ jó Atyának
Országlása lelket ád a’ két hazának!

A’ Kar.
E’ két ditső személyek
Bár hírtelen ki múlnak,
De sirba nem borúlnak
Nagy tetteik soha.
A’ hív magyar mindenkor
Kívánja emlegetni,
Nem fogja bé temetni
A’ vén idő’ moha.*
A következő rész a Diétai Magyar Múzsa VI. számában jelent meg, a folytatás előtt ez áll: Diétai MAGYAR MÚZSA VI. (Folytatása az 1741-diki Diétának.)

A’ Génius.
Az ő esztendei fénylő virtussokért,
’S a’ Magyar nemzettel közlött jóságjokért
A’ Tréziájénál még többek lennének,
És a’ Józsefénél jobban fénylenének:
De hogy meg áldhassa az ég Pannóniát,
’S adhasson eggy másik Ferentzet ’s Tréziát,
Fel fogja magához e’ boldog párt venni,
’S helyekbe Ferentzet ’s Tréziát fog tenni,
Kik népét törvénnyel ’s hittel kormányozzák
És ama’ szerentsés időt vissza hozzák,
Mikor első Ferentz ’s első Tréziának
Országokkor arany esztendők folyának.

A’ Kar.
Ah éljen e’ ditső Pár
Éljen sokáig éljen;
Sok szép időt szemléljen
Ferentz ’s Terézia!
Hogy e’ felséges Párnak
Királyi óltalmában
Örvendjen az hazában
Minden Magyar’ fia.

A’ Génius.
És így ha meg hal is kegyes Tréziátok
Az ég Másikat fog kűldeni hozzátok;
Kit a’ Neápolis’ felséges Királya,
A’ koronás virtus’ eleven példája,
’S néked is kedvellőd nemes Magyar nemzet
Sok tartományoknak fő javára nemzett;
Ki Teréziának olly mássa fog lenni,
Hogy alig lehessen külömbséget tenni;
Ki Europának szeme fénye lészen,
’S a’ Magyarokkal is ezer jókat tészen.

A’ Kar.
Engedjen e’ világon
A’ nagy Teréziának
A’ népek’ hív anyjának
Az ég sok szép időt.
Ezer királyi szépség
Tekíntetén derűljön,
Szívén a’ virtus űljön
És az nevelje őt.

A’ Génius.
Ha meg hal is Ferentz Segéd-országlótok,*
Segéd-országlátok sh., em.
A’ bőlts Ferentz, kegyes szívű Pártfogótok:
Helyébe a’ jó ég fog Másikat tenni,
Ki Pannóniának Tzírusa fog lenni. –
Ha a’ nagy Józseffel le száll is végtére
A’ Királyi Virtus sírja’ fenekére:
Ferentzbe a’ példát ki kűldi sírjából,
Kit maga tanított az ég’ tanátsából,
Hogy a’ miket ő tsak el kezdett magába,
Ferentz mutassa ki saját példájába. –
Ha hív jobbágyitól az őket szerető
Leopoldot sírba zárja a’ temető:
De az ő jó szíve minden virtusával
Köztök fog maradni felséges Fiával.

Kar.
Mindnyájokért Ferentz lesz
A’ népek’ édes Atyja,
’S azoknak meg mutatja
Hogy hív eggy pásztor ő
Az ég meg áldja őtet,
Kíséri a’ ditsőség,
A’ víg öröm ’s a’ bőség
Alatta vissza jő.

A’ Génius.
Ha a’ Magyar nemet kedvellő Sándorban
Hazátok’ angyalát tészitek a’ porban:
Az ég a’ Nemzetnek siralmát meg szánja,
’S József Sándor helyett lesz Nádorispányja.
Ki a’ Magyarságot úgy fogja kedvelni,
Úgy fogja hazátok’ díszét fel emelni!
A’ mellynek még nagyobb ’s állandóbb javára
Soká gyönyörködik benne Buda’ vára.

A’ Kar.
Felséges Nádorispány!
Te léssz Budának fényje,
Te a’ Magyar’ reményje:
Kiért meg áld az ég.
Az Angyalok hatalmas
Szárnyokkal bé takarnak:
Te érted a’ Magyarnak
Nagy szíve lánggal ég.

A’ Génius.
Mit látok? előmbe mi nagy Látás szaladt
A’ jövendő idők’ setét leple alatt!
Mitsoda Hérósok állanak sorjába
A’ Királyi Érdem’ fényes Templomába!
Pálma van kezekbe, laurus a’ fejeken,
El terjedt felséges Nevek a’ népeken.
Mennyei fény ragyog álló-képek körűl,
Hogy légyenek minden királynak tűkörűl.
Tetteik gyémántra vagynak metszve, ’s magok
Fénylenek mint első nagyságú tsillagok. – –
Ah felséges Lelkek! esmérlek titeket,
Látom képetekenn a’ Bétsi jeleket:
Ti fogtok származni a’ Károly’ házából,
Trézia’, Leopold’ ’s Ferentz’ ágyékából.
Ti tőltitek még bé hírrel a’ világot,
Ti állítjátok fel a’ köz boldogságot.
Ti a’ nemzetektől ezer áldást vésztek:
Ah felséges Lelkek, ti mind nagyok lésztek!

Kar.
Virágozzék örökre
Olly sok ditső Királyért,
A’ Nemzetek’ javáért
Ez a’ királyi Ház.
Hogy a’ sok fényes Héróst
Ennek minden fiába
Mind itthonn mind tsatába
Imádja minden Száz.

A’ Génius.
Ebből fog származni ama’ nagy Vitéz is,
Ki, ámbár a’ győzőt meg győzni nehéz is,
Meg vervén a’ rabló Frantzok’ ármádáját,
Le dönti e’ kevély Nemzetnek dagályát.
Ama vitéz KÁROLYT mondom, ki végtére
Lessz a’ Magyar hadnak szerentsés vezére.
Ki a’ tágas Duna’ partját a’ Rénussal
Bé tőlti nevével és sok triumfussal.
Ah hatalmas Vitéz! már látom előre,
Mint állsz ki fegyverbe a’ véres mezőre:
Látom mint omlanak a’ Frantzia testek,
Mellyek a’ te Neved’ hangjára le estek.
Látom mint tsókolják a’ lántzból fel-szedett
Szabad tartományok felséges térdedet.

Kar.
Ti népek tiszteljétek
Károly’ vitézi szívét,
Mert ellenségtek’ ívét
Le fogja törni ő.
Óh halhatatlan Érdem!
Rakj oszlopot nevére,
Tégy zőld babért fejére
Melly templomodba nő.

A’ Génius.
Kedves Magyarjaim! mint a’ több nemzetek,
E’ Tsászári Háznak ti is örűljetek.
Hév kívánságtokat az Ég meg hallgatta,
Az óhajtott áldást tinéktek meg adta;
A’ mellynek zsengéjét kegyes Tréziátok’
Anyai ölébe mindjárt meg látjátok.
Meg látjátok mindjárt ama’ kis Hertzeget,
Kiért mind örökké áldjátok az eget.
Már is rajta ama’ virtusok ragyognak,
Mellyek példájában tündökleni fognak.
E’ lessz ama’ JÓZSEF,*
JOZSEF Sh., em.
a’ világ’ tsudája,
Ama’ nemzeteknek Atyja és Királya. –
Ah majd magát épen illyennek mutatja
A’ Második Ferentz’ ’s Trézia’ magzatja,
Ama’ kis FERDINÁND, kinek védelmére
Fel kél még a’ Magyar a’ hartz’ mezejére,
Ki majd a’ jövendő időknek folytába
Ditsőségesenn űl Atyja’ trónusába. –
Ti boldogúlt Lelkek! adjátok azokat
A’ Paraditsomba nőtt liliomokat:
Hadd hintsem e’ boldog Gyermek’ bőltsőjére,
Mellyben fekszik annyi nagy Királyok’ vére,
Mellyben fekszik ez a’ jövő Világ’ fényje,
Az ég’ és a’ minden Nemzetek’ reményje:
Hadd tudjak néki eggy ajándékot tenni. –
Ah szép Gyermek, te még Ferdinánd fogsz lenni!2
Heu miserande puer, si qua fata aspera rumpas,
Tu Marcellus eris!... Manibus date lilia plenis,
Purpureos spargam flores, animamque nepotis
His saltem accumulem donis, et fungar inani
Munere. – –
Virgil. Æn.VI.

Kar.
Te Ferdinánd fogsz lenni,
’S végén a’ másik száznak
Te a’ királyi Háznak
Szent trónusán ragyogsz.

Bőlts Lelked fog be hozni
A’ főldre békeséget,
És minden nemzetséget
Te boldogítni fogsz.

________

V. ÉNEK.

Mária TerézIa.
Nagy lelkű Magyarim! kikben még lángol a’ hűség,
Lángol az azt fedező régi vitézi erő;
Óh ti, kik ámbátor szabadonn óhajtotok élni,
Őrizitek szentűl a’ fejedelmi nevet;
Kik fényes koronát kívántatok adni fejembe:
Ím karotok közzé most könyörögve jövök.
Most mikor a’ rabolók ki rohantak trónusom ellen,
És már híveimet durva bilintsbe verik.
Ím a’ Németeket ki rabolják minden aranyból,
Már a’ belga ’s olasz várakat öszve törik.
A’ dühödő Frantz nép országimat égeti tűzzel,
’S rám gonoszúl több több népet a’ hadra loval.
Most mikor ennyi Király fenyeget sok ezernyi sereggel,
Most mikor ennyi veszély árva fejemre rohan:
Bennetek, óh ti nemes Magyarok! tsak bennetek érzem
A’ segedelmet adó hajdani lelket, erőt.
Ím fejedelme[te]ket*
fejedelmeket Sh., ért. sz. em.
látjátok előttetek állni,
Ím, ím könnye vitéz karjaitokra pereg.
E’ keserű könnyek nem lesznek e’ indítóid,
Óh Magyar, a’ kibe még Atyjai’ szíve dobog?
Óh te nemes maradék, te maradnál messze Atyáid’
Hajdani nyomdokitól annyi vitézek után?
Tsak te valál régen segedelme Királyi Nemünknek,
Édes Atyáimnak gyámola tsak te valál.
Kik nyomorúlt sorsodba viszont ezen árva hazádat
Bé fogadák fedező mennyei szárnyok alá.
A’ kik alatt ki derűlt országod a’ hajdani szennyből,
’S ködbe borúlt fényjét Dátzia vissza nyeré.
Illy nagy Atyák’ vérét igyekeznék most le tapodni:
’S nem buzog é Magyarom benned az ősi harag?
És ha az én már sírba borúlt felséges Atyáim’
Érdemi tsak gyengék a’ te személyed előtt:
Nézzed az én benned bízó fejedelmi személyem’,
Mellyet az ellenség porba tiporni akar.
’S ah, a’ melly koronát kívántál tenni fejemre,
Ennyi dühös néptől menteni kelj ki Magyar!
Férjemet és magamat bátor lélekkel ajánlom
A’ te vitézséged ’s gondviselésed alá.
Nagy lelkű Magyarok!*
Nincs szóköz, sh., em.
búzduljon szívetek erre,3
(Fel emeli a’ kisded Józsefet.)
Vessetek e’ tsetsemő Hertzegetekre szemet.
Még ez virtusival bé tőltheti északot és délt,
Még e’ hazátoknak gyámola ’s atyja lehet.
Óh ti e’ hérósok’ magvát, ’s Európa’ reményjét
Porba ne hagyjátok dűlni idő-nap előtt.
Légyetek e’ mellett bokor ellenségei ellen,
Kik dühösön kezdik rontani ősi javát.
És mikor eggy asszonyt ’s eggy gyermeket annyi Királyok
Kezdik erős karral tépni miként az ölyűk:
Nem tüzel é Magyarom szívedbe a’ hajdani hűség?
Nem ragad é fegyvert érte vitézi karod?

Mert óh vitéz Nemzetség!
Ha nem leszel segítség,
Majd trónusom’ le döntik,
’S tán vérem’ is ki öntik:
Ah légy erántam hív! –

De jaj meg gyűlt felettem
A’ kín ’s ajkam le zárja:
Ah szóljon én helyettem
E’ néma könnyek’ árja,
Ez elfojtódott szív.


VI. ÉNEK.

A’ Nádor-ispány.
Haljunk meg vitéz Bajtársim! haljunk meg Királyunkért,
Álljunk, álljunk véres bosszút ősi szabadságunkért.
Jobb ditsőséggel meg halni a’ hólt testek halmain,*
halmain. A pont sh., em.
Mint gyalázattal tapodni őseink’ szent hamvain.
Több már ezer esztendőnél hogy itt lakik a’ Magyar,
Még is minden próbák között Magyar maradt a’ Magyar.
Meg tartotta betsűletét mind a’ világ láttára:
Hát ugyan mi lennénk e’ már annak gyalázatjára?
Hát ugyan mi fajúlnánk el nagy lelkű őseinktől?
Mi kóldúlnánk é kegyelmet gyáva ellenséginktől?
Mi tsörgetnénk é idegen lántzot szabad létünkre?
Mi tétetnénk örök nyerget győzni tanúlt népünkre?
Ah előbb mint sem azt lássam, fel kötöm fegyveremet,
’S vitéz módra trombita szón végzem el életemet.
És ha e’ példára nem lesz senkinek is készsége,
Rajta! – haljon meg én bennem Nemzetem’ ditsősége.
Bosszankodva beszéllem el Árpádnak és Lehelnek,
Hogy el-fajúlt unokáji asszony szívet viselnek.
És ha minden könnytseppeket, a’ mellyek le hullának
Felséges szeméből Magyar hazánk’ Királynéjának,
El-árasztott ellenséges vérrel nem mossátok le:
Azt a’ Magyar szívhez illő kardot mind rakjátok le,
Mellyet hajdan nagy Atyátok az ellenségnek fene. –
De meg vér a’ Magyar névért a’ Magyarok’ Istene!
Meg éritek még valaha, hogy az illy puhálkodás – –
– De hová, hová ragadtál méltatlan bosszankodás?
Hiszen mind Magyarok ezek, mind nagy lelkű Magyarok,
A’ kiknek én most asszonyi ruhát szabni akarok.
Tudom mind Magyarok vagytok, rá esmerek nememre,
Vitéz tűz’ szikrája pattog szemetekről szememre.
Mellyet ha rettenthetetlen ortzáitokra vetek,
Átillát, Hunyadit látom, és Kinizsit bennetek:
Így űlnek elhúnyt Őseink ’s Bajnokink eggy sorjába
A’ Vitéz Lelkeknek szentelt Ditsőség’ Templomába.*
Templomaba Sh., em.
Tudom hogy azt a’ víg órát békételen’ várjátok,
Mellyben a’ trombiták’ nemes serkentését halljátok,
Mellyben meg mutathassátok a’ haza’ ellenségén,
Hogy most is magyaros kar van a’ magyaros kard’ végén.
Úgy van vitézségtek mellett magam állok tanúba,
Én, én magam tapasztaltam azt minden háborúba.
Mikor vélem űzvén ’s vágván az ellenség’ táborát,
Eggyütt vitézkedtünk, eggyütt nyeltük a’ hartzok’ porát.
Véres fegyverünkkel eggyütt vágtattunk a’ tsatába,
Eggyütt mentünk trombita szón nagy Őseink’ nyomába. –
Vajha az ég vissza adná hajdani jó erőmet,
Vajha viszsza térítené el-hanyatlott időmet,
Mellyel három királyomnak hűségesen szolgáltam,
’S minden hadi veszedelmet magyar szívvel ki álltam;
Víg lélekkel nyargalnék ki az ellenség’ nyakára,
Meg reszkettetném még eggyszer a’ Pálfi név’ hangjára!
De bár meg-fáradt testemben az erek már meg fagytak,
’S esztendeim’ terhe alatt vállaim le roskadtak.
Még is fel vészem e’ kardot reszkető markomba is,
Gőzölög ez az ellenség’ véreitől még ma is.
Jertek óh vitéz Bajtársim! haljunk meg Királyunkért,
Jertek álljunk véres bosszút ősi szabadságunkért.
És ha nem sokat tészek is vén létemre köztetek;
Legalább Őseink’ útját meg nyitom előttetek.
És ahol ez ősz haj látszik, ’s ahol leg sűrűbb tűz ég:
Arra tartsatok Magyarok! ott Pálfi ’s a’ Ditsőség.

Rajta óh Vitézek!
Rajta! menjünk hartzra,
Várnak ellenségeink,
Verje őket artzra
A’ mi fegyverünk.
Ójjuk a’ Magyar hazát;
’S a’ kegyes Teréziát:
Bár a’ puska tsördűl,
Bár a’ bombi dördűl,
Meg ne rettenjünk!

(Az ősz Pálfi ki vonja a’ kardját; utánna az egéssz Magyarság fel zendűl: „Haljunk meg a’ Királyért, és a’ Magyar Hazáért! illyen szók harsognak az alatt, míg a’ vitéz Magyarok a’ következendő hartz-dal’ zengése alatt a’ házból ki-vont karddal ’s fegyver zörgéssel ki mennek.)*
A folytatás a Diétai Magyar Múzsa VII. számában olvasható, előtte ez áll: Diétai MAGYAR MÚZSA VII. (Folytatása az 1741-diki Diétának.)

VII. ÉNEK.

A’ Magyarok’ Karja.

(Eggy.)
Óh Magyar vitézek!
A’ kiknek szemében
Bátor lelket nézek
Mársnak fegyverében:
Jertek mind kövessük
Pálfi Fő vezért.
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért.

(Mind.)
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért.*
vért, A vessző sh., em.

(Eggy.)
Ősi nagy lelkünkkel
Őtet bé fedezzük,
Ősi fegyverünkkel
Őtet védelmezzük!
Ezt ha végbe*
végba sh., em.
visszük,
Nyertünk drága bért.

(Mind.)
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért.

(Eggy.)
Jó betsűletünket
Ezzel is nagyítsuk,
Szép Magyar nevünket
Bé ne motskosítsuk,
Melly egész világon
Már az égig ért.

(Mind.)
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért.
(A’ szőnyeg le foly.)


LICENZA
(vagy–is Bérekesztés.)

VIII. ÉNEK.

(A’ Theátrumba hírtelen nagy zugás és vízomlás hallatik, mellyre a’ Muzsika lármáson hangzik reá; a’ Habok közűl fel jön az öreg Duna, a’ mint a’ poétai festés kívánja, kezében látszik az ő nádból, sásból és tserfából kötött koszorúja; feje németesen, mellye magyarosan, lába pedig törökösen van fel őltöztetve; eggy oszlophoz áll az ő hét ágú villájával; szól és a’ habok azonnal le tsilapodnak, a’ Muzsika halkal el múlik.)

A’ Duna.
(Eggy oszlophoz áll hét ágú Villájával.)
Álljatok, eggy kisded haladékra meg álljatok itten
Habjaim, e’ fényes Várnak négy tornyai mellett:
’S e’ nemes országnak míg e’ városba sereglett
Rendeihez szólok, tsilapítsátok le dagálytok’.
Halljátok meg örök Bértzek, ekhózzatok erdők,
Rengjetek óh partok, paloták zendűljetek öszve!
A’ Duna szól; melly annyi kövér főldekre le folyván
Sok gályákat emel hátán, sok réteket öntöz:
A’ Duna szól; Magyarok szavamat fületekbe vegyétek!
Még mikoron hajdan ti se vóltatok, Őseitek se
Vóltanak; én vóltam, még a’ kezdetbe az Isten’
Zsámoly-széke alól a’ légyen szóra születtem.
Jól tudom én mi esett hajdann Európa’ vidékin,
Még a’ régi idők’ történeti jutnak eszembe.
Még elmémbe forog mint jött e’ főldre Balámber
Scytha vitézeivel, mint nyertenek ebbe hatalmat
Árpád és ama’ hét Kapitányok véres erővel.
Még jól emlékezem*
emlekezem Sh., em.
sok tábori ütközetekre,
Mellyekben magyaros szívvel hartzoltanak a’ ti
Őseitek, zeng még a’ hadak’ lármája fülembe,
’S úgy tetszik most is sok ezer nép’ fegyvere zördűl
Partjaimon, sok ezer paripák’ nyoma porzik az égre,
És most is vizemet sok test sok dárda dagasztja,
Mellyeket a’ vérnek tajtékjai hempelygetnek.
Most is az ellenség’ tüze közt a’ régi vitézek’
’S a’ magyar Őszeknek hadi tábora rémlik előttem.
Most is az öszve-kevert viadal felhőnnyi porában
Látom Atyátoknak kardját villogni szemembe.
Nem vólt semmi veszély sem semmi próba előttök,
Mellyre vitéz szívvel ki ne mertek vólna rohanni
Őseitek, ha Királyt ’s Országot menteni kellett. –
Jól tudom én millyen szókkal harsogtanak akkor
Partjaim és e’ hegyek, mikor e’ vár kőfala mellett
A’ bosszú, a’ halál dörgött ki az égre keményen
Őseitek’ száján, mikor a’ nagy Trézia mellett
Akkori Nagyjaitok kardra ’s paripára kelének.
Él is az ő tetemes hírek még sírjok után is,
Él a’ népek előtt, neveket kíséri Ditsőség,
’S a’ lemenő Nappal Gánges bámúlva beszélli
Tetteket: Én magam is minden partommal örökre
Hírdetem áldandó Héróssait a’ magyar égnek.
Míg tsak az ő Székén a’ Trézia’ gyermeki űlnek,
Míg a’ Szent István’ koronája Apostoli főn lesz,
És Magyar országnak védelme fog Ausztria lenni:
A’ ti Atyáitokat Béts és Európa betsűli. – –
Hát ti is illy nagy Atyák’ nagy Magzati! annyi Vitézek’
Szép maradéki! ugyan nem fogtok e annak örűlni,
Hogy van most alkalmas idő, a’ mellybe meg újra
Hajdani hűségtek’ jeleit nap fényre tegyétek,
És a’ Márs’ mezején kardot pengessetek ismét –
Hát nem hív, nem erős Magyarok vagytok ti is osztán?
Hát ti Királyotokért ’s a’ hazáért hadra ki szállni
Nem mernétek e már? ím néktek is újra ki nyílik
A’ jó hír’ ösvényje megint, a’ mellybe nagyokká
Lettek Atyáitok is, mikor éles fegyvereikben
Az haza védelmet lele, ’s a’ nagy Trézia gyámolt. –
Merjetek óh Magyarok! tudom én hogy bennetek is forr
A’ viadalra szokott bátorság, ’s hajdani hűség,
Jól tudom én, hogy még készek vagytok ti tsoportban
Jó Fejedelmetekért ’s a’ Hazáért hartzra ki menni:
Rajta tehát! ’s míg még nem vér kezetekre bilintset
A’ dühös ellenség, kardra ’s paripára Vitézek!
Rajta vitéz lelkű Magyarok! – Kell győzni tinéktek!

Győzni kell tinéktek!
Légyetek tsak hívek,
Népeteknek szívek
Bátor és vitéz.
A’ Királlyal eggyütt
A’ köz boldogság is,
Sőt mind a’ világ is
Kardotokra néz.

IX. ÉNEK

A’ Sokaság.
Várnak ellenségeink!
Rajta! menjünk hartzra,
Verje őket artzra
A’ mi fegyverünk.
Ójjuk a’ Királyt, Hazát!
’S bár a’ puska tsördűl,
Bár a’ bombi dördűl,
Meg ne rettenjünk! ! !


A’ VÍZITAL,*
A’ VÍGITAL Sh., ért. sz. em.

v a g y – i s
Vinum acuit Ingenium. – Paradoxum. –
Ti hegyközi Nimfák, a’ hordók’ Driási!
A’ kik alatt vagynak azoknak folyási,
Kik azokkal éltek, ’s meg haltok azokkal
A’ nemesebb termést őrző tőlgyszálokkal,
Hív Őrzőangyali annak a’ Nektárnak,
Mellyet sok el-száradtt torkok szomjan várnak,
Ti, a’ kik a’ gyermek Bakhust bőltsőjéből,
Mihelyt ki születik a’ gerézd’ méhéből,
Apolgató ölbe lihegve fogjátok,
Bár fel-fortt bílissel mormolis reátok:
Imhol pohártokat örökre le tészem,
Mert az éles elmét olly drágán nem vészem;
Ma mondom ki végső bútsúm’ rövid szóval:
Félre, mind máslással, mind pedig Vinkóval!

Zengjetek utánnam, víg hegyek! zengjetek,
Mámoros echótok dünnyögjön bennetek!
Könnyezzen a’ gohér, ’s bandérista bakar,
Mellyet most az agyag’ fűlt szobája takar.
El ment a’ pintzékből ki ott helytartó vólt,
Ki az édes bortól sok nyelveken danólt.
Víg vőlgyek! ha innen mind így széllednek el,
Rólatok majd senki verset nem énekel;
El pusztúl Kágyának, Kójnak egész hegye,
Kietlenbe húhol az egész Vármegye.
Zengjetek, óh Bakhus’ vőlgyei! zengjetek,
Mámoros echótok dünnyögjön bennetek!*
Sh., a sor végi felkiáltó jel fejjel lefelé van szedve.

Lésznek ezután is, lésznek tán valakik,
Kikben szánakozó lélek ’s torok lakik,
Kiket a’ borral telt magyar Hélikonnak
Hegye felé édes vágyódások vonnak;*
Sh., a sor végi pontosvessző fejjel lefelé van szedve.
Kikkel a’ Noétól bé-plántáltt Hegyközön
Bárkát vagy is borkát rakat a’ borözön:
Én pedig nem mégyek többé a’ pintzébe,
Bár habzó Nektárral kínáljon is Hébe.
Maradhat a’ meg forrtt gohér, ’s a’ bakar is,*
bakaris, sh., em.
Mellyet a’ konty alá tőlt sok száz Basszar is.
Illatozzon másnak az édes muskotály:
Mit ér? ha annak is a’ vége ispotály.
Én futok előle, bár elébe húznak
Szíjján a’ Bakhusi tigrisnek, hiúznak.
Enniussá ha tsak bor által lehetni,
Úgy én a’ borostyánt én meg fogom vetni.
Ha a’ Poétának tsak borba feredve
Lehet a’ szűz múzsák’ forrásához kedve;
Ha mind bortól lutskos főtől származtatok,
Ti örök hírt szerzett nemes gondolatok!
Ha már a’ borostyánt, mint a’ szó mutatja,
Minden ditső lélek borosan aratja:
Bor által nem vágyok boros borostyánra,
Nem veszem hordóból az észt szivárványra.
Jaj lesz! ha a’ tele szívott lopótökök’
Kortyaival lesznek Voltérfők sok tökök.
Illetlen gondolat, ’s szégyen a’ múzsáktól
Nemes lelket venni a’ Butelliáktól.
Hát borrá változtak már a’ Hippokrénék?
’S körűlte dőzsölve lantolnak a’ Nénék?
Hát szűz óldaloknak kies márványjára
Kulatsokat fűztek ők is utóljára?
Hát szőlővel rakták bé a’ Pindus’ hegyét,
Hogy mindenik borral szívja tele begyét?
Hát azért vájták ki ezt is pintzelyuknak,
Hogy így Daktilusra majd könnyebben buknak?
Sok nemesebb lelkek’ meg-botránkozása
Ez helyek’ képtelen travesztiálása.
Ha Apolló helyett Bakhust tették főnek
A’ Múzsák azok közt, kik hozzájok jőnek:
Én a’ borostyános koszorút meg vetem,
Mert e’ társaságot épen nem szeretem.
Megyek a’ Nimfákhoz, ezek sem szomorúk,
Itt lésznek fejemen sásból font koszorúk.
Itt a’ Najádok*
Nájadok sh., em.
közt lesz múlató helyem,
Meg nyugtat a’ káka ’s vízi petreselyem.
Ha Orfeus lenni nem tudok, (’s nem is kell,
Hogy Bakhus’ Papjai ne tépjenek széllyel.)
Lehetek a’ vizek’ kedveltt Árionja,
Magát a’ Delfinek közé Múzsám vonja
Kellemetes vizek’ örökös forrási,
Mellyeknek a’ mennyből áradnak folyási!
Kiket a’ grátziák a’ jó természetnek
Zsámolyszéke alól tisztán tsepegtetnek!*
tsepegretnek sh., em.
Tsörögve kerengő kristály folyamatok,
Mellyek a’ leg-hígabb égből fakadtatok?
’S te, amott az éles kőszálnak sivatag
Ormáról zuhogva le szakadó patak!
Folyástokat tisztán tsergedeztessétek:
Epedt vágyódással lihegek felétek.
Mondjátok meg: Nimfa nem fördött é benne?
Mert úgy t’án nagyonn is fűszerszámos lenne.
Semmi! külömben is én magam’ a’ Madám’
Tétishez örökös követőűl adám.
Hanem még ma, míg a’ késő hajnal kijő:
Nálad hálok, Bakhus! – de holnap Adiő!


A’ kevély.
Nézd tsak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
Mindent meg vét, ’s útál szemeivel méllyen.
Fel emeli orrát a’ többiek felett,
Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő meg-mozgatja,
Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
Mintha tsak ő vólna ember a’ világban.
Sajnálja a’ főldre botsátni lábait,
Útálván a’ véle testvér főld’ porait.
Sőt büszke lelkének az esik terhére,
A’ teremtőt azért veszi crisisére;
Hogy a’ melly levegőt a’ szegény ki-lehell,
Úri tüdejének színi ugyan azt kell. –

Emberek! vagy hérók légyetek ’s istenek,
Ha kevélységtekkel lehettek illyenek;
Vagy légyetek vélünk emberetskék ti is,
Így több betsűletet fogunk adni mi is.
Melly nagy balgatagság, tsak embernek lenni,
Még is a’ hasonló embert fel sem venni!
’S azzal hogy valaki másikat meg-vetett,
Azzal prætendálni tőle betsűletet.
A’ betsűlet ollyan dögpárának langja,
Mint a’ lidértz, mellyet szűl a’ sír’ barlangja.
A’ ki ezt kergeti, el-repűl előle,
’S azt szokta kísérni, a’ ki szalad tőle.
Az embernek igen kényes természeti,
S magát meg-vettetve látni nem szereti. –
Mit nyér hát, ki mindent meg-vét oktalanúl?
Őtet is meg-veti minden: ’s kárán tanúl. –
A’ kevélység tsupán a’ bolondnak gondja;
Úgy van! mert a’ kevély a’ világ’ bolondja.
Hát a’ világnak illy bolondja sok van é? –
Hogy ne? sőt a’ világ az illy bolondoké:
Sőt már a’ kevélyek olly nagy számmal vannak,
Hogy a’ ki nem kevély már azt tartják annak.

Tarka Luftballonok! lebegő árnyékok!
Gyermekségből támadt fényes buborékok!
Lám a’ nemes értzek mind fenékre szállnak,
Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.


BARÁTSÁGOS BÚTSÚVÉTEL.
Már hát külön választ a’ végzés bennünket,
Meg-osztja eggymáshoz forradott szívünket!
E’ kötéssel eggyé azért kellett lennünk,
Hogy annál keserűbb bútsút kelljen vennünk?
Hát a’ mit annyi sok esztendő érlele,
Most vész el, ’s nem lehet már most élni vele?

Óh gyászos végezés’ irtóztató pontja!
Melly két szerető szív’ frigyeit fel-bontja;
’S így a’ leg-kedvesebb vagyonunktól meg foszt,
Mikor két barátot kegyetlenűl meg oszt.
Barátság! barátság! óh édes nevezet,
Mellyre sóhajtással sok szív emlékezett!
Be’ gyakran méreggel van mézed keverve,
Bontván örömünket szívünk’ új keserve.

Véltem, hogy eggymástól holtig meg nem válunk,
’S meg-oszlatónk lehet tsupán tsak halálunk:
De lám más lappangott eggy gyász fátum alatt,
A’ melly most közöttünk vont örökös falat. –
Külön válunk tehát eggymástól egészen,
De lelkünk tovább is eggymás körűl lészen.
Bár én nyomorogjam Spitzberg’ havassain,
Te lakjál a’ festett Hottentót’ partjain;
Én Amérikán túl vonjam magam hátra,
Téged’ tartóztasson a’ forró Szummátra;
Az én estvém légyen tenéked reggeled:
Még is eggyütt élek, ’s eggyütt halok veled.

Mostan kedves színed’ tám utólszor látom,
Ah! már isten-hozzád, szerelmes barátom!
Hozzád ez utólsó szó rebeg ki számon:
Légy te hív Pithiás, leszek én hív Dámon!


A’ Főldindúlás
Tsak alig rendűlt meg a’ főld’ mélly ürege,
Azonnal minden szív írtózva rettege.
Meg-rázott oszlopi fundamentomának
Rettentő zúgással eggybe roskadának. –
Már reszkető háta bé felé omladoz,*
omlodoz Sh., em.
A Tartarus gyémánt boltjáig hasadoz;
Mellyből sustorékol sűrű kénkő langja,
Mint mikor fel lobban az Etna’ barlangja.
Bömből a’ főld belől, ’s küszködik magával,
Kívűl ekhóztatja a’ romlást lármával.
A hólddal szomszédos hegyek le süllyednek,
Rajtok feneketlen tengerek erednek.
Belől a’ pokolnak szelelő lyukai
Meg-nyilván árvizként omlanak lángjai;
Kívűl az öszve-dűlt házaknak kéményi
Lettek a’ pusztító lángoknak örvényi.
Retsegés, ropogás, hallik minden felé,
Bomlik, törik, szakad minden ezer felé.
A városok rakás kövekbe omlanak,
Az Égből a’ pompás tornyok le hullanak.
A’ halál a’ füstnek ’s pornak közepében
Kevélyen kóvályog véres szekerében:
’S felütvén zászlóját eggy setét felhőre
Katzagva repűl le a’ vérbe fekvőre.
A jajszó, sikóltás a’ levegőt teli,
Magát a’ tsillagok közé fel-emeli;
Onnan terhesedve a’ nyílt poklokra űl,
S a benne kínlódók jajjával eggyesűl.
Iszonyító romlás, irtóztató tsata,
A’ mellyet még semmi toll le nem írhata! –

Hát az ítéletnek millyen lesz formája,
Ha illyen iszonyú Ichnographiája.


A’ BÚKKAL KÜSZKÖDŐ.
Aria.
Életem’ mái
Komor óráji!
Hány ezer bú ’s átok
Jöve rátok.
Fussatok ezekkel
A’ sok keservekkel,
Mellyekkel az ég
Ostoroz még.
Jaj szabadítsatok,
Öldöklő bánatok!
Mert e’ kín engemet
Sírba temet.


A’ HAD.
Ki ütvén zászlóját a’ Had’ véres Atyja
A’ halál’ ’s írtózás’ szelén lobogtatja.
Pattantja Bellóna rettentő ostorát,
Keresztűl nyargalja őldöklő táborát.
Rettegés, félelem futnak szekerébe,
Dühösség szikrázik mind eggyik’ szemébe.
Ezek előtt nyargal az egyenetlenség,
E’ miatt támadott még minden ellenség,
A’ forgószelekkel tsatáznak hajai,
Zőld tajtékot túrnak kékűlt ajjakai.
Eggy bádgyasztó szélben a’ halál kíséri,
Éh torkát eggy gazdag vatsorához méri:
Ijjesztő ortzával tekínt a’ másikra,
Sárga karjain űl az aludt vérikra.

Végre a’ trombiták’ bús harsogására
A’ fegyveres rendek űlnek paripára;
Rettentő lármával, zörgéssel rohannak,
Hol a’ vér’ mezeji már ki-szabva vannak.
A’ merre tsak dühös ármadájok szaladt,
Reng a’ meg-réműlt főld dübögések alatt.
Az ágyúk’ meg-terhelt méhe nagyot dördűl,
Belőle a’ halál eggy Bombin ki-gördűl:
Utánna az apró halálok repűlnek,
Mellyeket a’ puska golyóbisok szűlnek. –
A’ halálos füst a’ levegőt nyargalja,
Fel-mászván a’ magos felhők’ hasát nyalja.

Nem írhatom tovább reszkető kezemmel,
Az írtózás el hal képzelődésemmel.
Te szelídebb Múzsa! fuss el e’ stzénáról,
Ne gondolkodj illyen gyász materiáról.
Vannak Helikonnak tsendesebb Rozsási,
Hol zugnak az édes örömnek forrási;
Itt pengesd az estvén ezüst lantotskádat,
El-vetvén borzasztó hadi trombitádat.
Mert ha eggy Dalomat Rózsi hellybe hagyja,
Nagyobb vagyok mint eggy Tamerlán’ Hadnagyja!


AZ ÉN VAGYONOM.
Ugyan tehát mit érsz azzal,
’S mi hasznod e’ munkába,
Hogy kintseid’ nagy halmazzal
Gyűlytöd bé a’ ládába?

A’ te*
ti ért.sz. em.
szivednek bálványja
Az epesztő fösvénység,
Gyötör tsalárd ragyogványja,
’S titkon öl a’ szegénység.

Te a’ felsöbbek udvarát
Éhen, és szomjan lesed,
A’ nagyok’ záros pitvarát
Szív szakadva keresed.

Mellyben azoknak lábait
Örvendezve tsókolod
’S ezzel hijjánosságait,
Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba
’S másoknak rabja lenni,
Tsak hogy szabad légyen sorba
A’ több rabokkal menni.

’S ekképen nyert érdemeid’
Ruháidra varratod,
Szólgaságod’ szép jeleit
Azokon fitogatod.

Végre fellengős palotát
Rakatsz a’ felhők között,
A’ mellybe bíbort, ’s tafotát
Az öt világ kötözött.

A’ szegénytől grátziádat
Sok gráditsra emeled,
Tőle készült palotádat
Még magad is tiszteled. –

De légyen ez a’ szerentse
Légyen tiéd barátom!
Sorsom’ ettől az ég mentse
(Menti is a’ mint látom.)

Eggy helyhez nem kötelezem
Én gyönyörködésemet;
’S így magam le nem vetkezem
Szabados tetszésemet.

Minden a’ mi tsak szépíti
Az egész természetet,
Bennem a’ gondot enyhíti,
Ha rabszijjára vetett.

Az éneklő madarkákkal
A’ szép napot tisztelem,
’S a’ tsendes Etéziákkal
Élesztgetem kebelem’.

Ha sétálok, szép útamon
Liliomon sétálok,
’S kevélykedve a’ Salamon’
Ditsőségén járkálok.

Az hegyek’ hűs forrásai
Lelkem’ fel éleszthetik,
Ezt a’ gazdagok’ borai,
Óh ezt, ritkán tehetik.

Édes anya a’ természet,
A’ bujaság mostoha,
Ez leg többször el enyészett,
Az nem változik soha.

A’ gyönyörűség karjait
Itt ki nyúlytja énnekem,
’S pengetvén lantom’ húrjait
Édesíti énekem’!


A’ DUGONITS’ OSZLOPA.
(Az ő Barátihoz és Tisztelőihez.)
Istenem! igazán láttam e szememmel,
Vagy tsak álom játszott képzelődésemmel!
De hát álmodhat é olly tisztán valaki,
Hogy a’ való’ képét illy nyílván lássa ki? –
Nem – nem. – Mert álmunkkal oda van mindenünk,
El tűnik árnyéka, mihelyt fel serkenünk:
De én, a’ mit láttam, arra úgy eszmélek,
Mintha kísért vólna eggy mennyei lélek. –
A’ Magyar Hélikon’ virágos tövében,
A’ szelíd múlatság’ híves mezejében
Apró violákat, ’s Nefelejtset szedtem,
Eggy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg éneketskéket, a’ mint van szokásom,
Danoltatott vélem tsendes andalgásom,
Mellyet eggy kis Zefir, kerengvén lejtősön,
A’ bokrokról vissza süvölte kettősön.
A’ hegynek tetején, hová a’ szerelem,
’S az édes vágyódás nézetett fel velem,
Láttam, magam láttam – De mivelhogy nagyok
A’ látások, és én kis éneklő vagyok:
Te beszélld el, Klío! hogy raktak a’ kopott
Kőmaradványokból eggy ditső oszlopot?
Kik rakták a’ hegynek tetején, és kinek,
Hol már eggy nagy Oszlop állott Gyöngyösinek?

Eggy nagy setét barlang egyedűl magában
Mélly torkolattal áll a’ hegy’ oldalában.
Porlott kövét lepte a’ régiség’ moha,
Mintha még kéz sem lett vólna rajta soha.
Rakás maradványok’ puszta dűledékit
Az idő’ fogai lassan tördelék itt.
Sok Mauzóleumnak itt tört le a’ feje,
El temetve van sok temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
Mellyeknek a’ porba’ alig van már nyomok.
Láss itt sok örököt ígérő oszlopot,
Mellynek már a’ darab köve is el kopott.
Kőhalom már, a’ mit rakott Szemíramis,
Kőhalom sok ezer Kolosszus, Píramis.
Sok nagy nevek, ’s betses érdemek eggy sorba’
Meg vetve hevertek mohosan a’ porba’.
Sok Vitézek, derék Hérók itt valának,
Agamemnon előtt a’ kik virágzának.
A’ feledékenység űlt ezek’ tetején,
Vastag gyászos darótz vólt búrkolva fején;
Érzéketlen’, némán, siketen, és vakon
Hevert a’ láb’ alá tapodott hamvakon;
Két kezét bádgyadtan tévén két szemére,
Botsátotta gőzös fejét a’ térdére;
Eggy homályos felhő, melly a’ méllyről jöve,
Körűlötte sűrű ködkárpitot szöve. –
A’ néma hallgatás őrzi e’ barlangot,
És nem ereszt belé semmiféle hangot:
Ollykor, ha ide jut világunk’ lármája,
Eggy fél rekedt hangot ád a’ barlang’ szája;
De az is olly zavart, olly lassú, és siket,
Hogy már kettő közűl nem hallhatd eggyiket.
Az örökös álom, a’ halálnak bátyja
E’ környékre hideg szárnyait botsátja.
Az avúlt régiség magát itt hízlalja,
A’ mit a’ századok szűltek, ő fel falja:
Torka nagy, ’s még nagyobb gyomrában a verem,
Mellybe megy, valami a’ világon terem;
Atzél fogak márvány ínyébe pengenek,
Minden elmúlandót rakásra őrlenek.
Minthogy ez hely a’ fényt épen nem szenvedi;
Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.
Útja is mélly vőlgyben vagyon, ’s tekervényes,
Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
Nem vólt a’ Labirint olly tévelygős régen,
Melly épűlt Krétába titkos mesterségen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
Ezer ösvényébe annak nem rakhatott;
Mint a’ mennyi öszve-kevert tekervények
Között tétováznak ebben az ösvények:
Ténari öblei poklok’ üregének
Olly kietlen ködbe tán nem kerengének;
A’ millyen homályba úszik e’ tartomány,
Hol hamar el téved maga a’ tudomány.

Itt láttam Dugonits’ lábainak nyomát,
Hogy’ járta fel ezt a’ régiség’ Templomát.
It[t]*
It Sh., em.
van páltzája is fel téve, ’s lámpássa,
Hogy a’ mit ő már itt látott, más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Hélikonhegyen
E’ régi kövekből néki oszlop legyen.
Mellynek buzgó szívvel első talpot vetett
A’ háládatosság ’s hazai szeretet.
A’ feledékenység’ setét barlangjába
Szedett követ ezek rakták fel sorjába.
Mellyet sok tsókok közt a’ hív emlékezet
Háláló könnyekkel öszve tzémentezett.
’S akkor a’ grátziák tsínosra faragták,
És reá a’ szépség’ mázzát bőven rakták.
Eggy Babér-koszorút e’ nagy Oszlop felett
Ölelő Kézzel tett az érdem ’s tisztelet.

Mihelyt az Oszlophoz közelebb eshettem,
A’ darab köveket rendre nézegettem.
Némellyik a’ Trója’ öszvetört falából
Vólt faragva Párosz’ fejér márványjából.
Némellyeket köves sziklájából raka
Bőlts Ulisszesének a’ sovány Itaka.
Sokon vésve látszott a’ Kolkisi házon
Árgonautáival vitézkedő Jázon.
Karjeli kőszálon vólt metszve Etele,
Etele, és kedves Etelkája vele.
Kún maradványok is közötte látszottak,
Mellyeket Lászlónak a’ Kúnnék hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
Tíz ember is alig bírná fel ezeket,
Rettentők valának, mint a’ miket maga
Herkules Abila’, ’s Kálpénél faraga:
Tóldi állította ezeket magának,
De már a’ mohoktól bé vonva valának.
Két ditső szűz is vólt, Bátori, Matskási,
A’ mint mutatták a’ kövek’ Mohodzási.

Ezekből építék az oszlopot ezek
A’ Dugonits’ hírét fel-építő kezek.
Sok helyen a’ kövön Árpád, Tokszus, Zoltán
Triumfált az idő’ el-múlandó vóltán.
Sok ditső Őseink’ nevei új fényben
Kezdettek ragyogni e’ nagy építményben.

Ezek között látszott a’ Fő-tiszteletű
Dugonitsnak metszve néhány arany betű,
Mellyet a’ hív magyar kezek így metszének:
A’ Haza. Dugonits. András’. nagy. nevének!
Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
Sok hév indúlatok buzogtak alatta.

Azok közt bennem is az öszve-olvadott
Szív sok háládatos könnyekre fakadott.
Tiszteltem, nagy Tudós! ennyi érdemedet,
’S hazafi tsókokkal értetvén tégedet
A’ Magyarok’ kegyes Istenét imádtam,
Hogy illy Magyar szívű hazámfiát láttam.
Áldjon is meg az ég, édes hazámfia!
Zengjen Duna, Tisza, ’s minden Magyar’ fia.

Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel
A’ te érdemidhez illetlen versekkel.
Én mint Temisztokles oszlopodnál sírtam,
És alá ez eggy pár sorotskákat írtam:

(*) Szemléljétek. Késő. Unokánk’. Fiai.!
A’. Nagy. Dugonitsnak. A’ Hív. Csokonai!*
.! A dupla mondatvégi írásjel sh., em.


FELVÍDULÁS. TÖRÖK NÓTÁRA.
Búk bánatok, távozzatok
Előlem messze;
Hogy szívemet, víg kedvemet
Semmi ne epessze.
Fejemet nem töröm,
Jobb annál az öröm.
Kár híjjába, Bolondjába
Gyötreni szívemet;
A siralom, Aggodalom
Ekkép’ el nem temet
Idején engemet.

Hát vígadok, Helyt nem adok
Már a’ bánatnak:
Hoppot mondok! A’ búk ’s gondok
Nálam nem lakhatnak.
Örömmel múlatok,
Mikor múlathatok.
Ha hallik a’ Víg muzsika,
Én is majd el járom,
A’ vígságtól, Múlatságtól
Magam’ el nem zárom.
Kitsiny az én károm!..


EGGY KESERGŐ MAGYAR.
(a’ Mohátsi nótára.)
Minden vígasság tőlem el távozott,
Vége minden örömemnek,
Szívem reményjében meg tsalatkozott,
Nintsen nyugta bús fejemnek.
Víg napim! el vesztetek,
Nem múlatok véletek,
Az öröm ’s a’ víg élet
Keserű ürömmé lett.

Életemet sok ezer gond terheli,
Lelkem a’ búk között eped,
Bús szívem bánatokkal lévén teli
Már ezer ízekre reped.
Óh keserves bánatok!
Világra ti hoztatok,
A’ bú nevelt engemet,
Sírba is a’ bú temet.




A’ Figefa és Mondolafa.
(Baldi’ meséji közűl Olaszból)

„Honnan esik az, hogy minden fák között, mellyek ősszel gyümőltsöt hoznak, tsak te nem virágzol tavasszal?” Ezt kérdte eggykor a’ mondola a’ figefától. – „Azért hogy úgy ne tégyek, felele a’ figefa, mint te: te gyakran virágzol tavasszal, ’s összel nem termessz.”
Magad-fitogató ifjú! néked is szól ez a’ figefa. . . .


Szitzília és Neptún.
(Baldi’ meséji közűl Olaszból)
Szitzília már eggy időben kérte Neptúnt azért, hogy őtet méltóztatná ismét Olasz országhoz ragasztani. – „Balgatag! hát nem tudod, hogy jobb kitsiny főnek lenni, mint nagy lábnak?” – E’ vólt rá a’ válasz.
Ezt a’ mesét eggy fejér mentés gazda beszéllte eggy paszamántos tselédnek.

A’ Madár a’ szabadságba.
(Roberti’ meséji közűl olaszból.)
Semmivel sem gondolván már
A’ szabad berekbe,
Gyönyörködik eggy víg madár
Játékba, énekbe.

Ha virágos réteket lát,
S talál híg kútfőre;
Tsattogtatja tarka szárnyát,
Fut mind a’ kettőre.

Mindég ugrál, tsevegve zeng
Szabad társaságba,
Mérték nélkűl örvend kereng
E’ víg múlatságba.

Nem tartja meg se vőlgy, se hegy,
El merűl a’ jóba,
Eggyszer a’ sűrű zöldnek megy,
Akad a’ hálóba.

Veri szárnyát s imé nyakát
Ki szegi eggy legény:
Akkor, hogy ő bolond vólt hát,
Meg esméri szegény.

Mondják, hogy halálakor is
Nyögését hallatta,
S hogy a’ nyőgés közbe Klóris’
Szép nevét jajgatta.

A’ szabadságnál nints szebb kints
Úgy é, ifjak, vélünk?
Igen,*
A sor rövidebb egy szótaggal a kelleténél, feltehetően sajtóhibáról lehet szó. Az egyetlen fennmaradt másolatban, Sárváry Pál másolatában (DebrK. R 556a: 84–86. l.) Igen is szerepel (ld. CsÖM. I. 603. 27.)
de károsabb sints,
Mihelyt vissza élünk. –


AZ EKHÓHOZ.
Panaszimat óhajtással
Kettőztetem, óh!
Jer az eget jajgatással
Kérni bús Ekhó!
Te vad havasok’ kősziklája,
Te szomorú Ekhó’ hazája,
Jajgass vissza reája!
Panaszimat óhajtással ’s a’ t.


ÉNEK A’ TAVASZHOZ.
Jer kies Tavasz! botsássál
Éltető lehelletet,
Hogy kihalt mezőnkbe lássál
Újra vídám életet.
Száz Zefir köszönti tsókkal
Rózsa színű lábadat,
A’ kiomlott nártzisokkal
Bársonyozván útadat.
Száz Driás mond az hegyekbe
Néked áldó éneket,
Hármas Ekhó zeng ezekbe
Innepedre verseket.
Nyájasabb Etéziákkal
Nyílik a’ nap’ reggele,
Tőlti édes balzsamával
Szűz virágidat tele.
Zengedeznek énekelve
Pándion’ leányai,
Rajta víg örömbe telve
Zúgnak a’ fák’ gallyai.


[Angélika]

ÚTRAVALÓ A’ MÚZSÁHOZ.
Múzsa! meg szűnt a’ Diéta:
Szűnni kell már néked is.
Tán ha a’ Magyar Poéta
Nyér jutalmat, – nyersz te is.


Foglalatja.

Levél
Az estve 7
Zsugori Uram 9
A' színesség 11
A' szerentse 12
Asztali Dal 14
A' szépség 16
Egy Orvosnak Sírverse 16
A' mostani háborúba vitézkedő Magyarokhoz 17
Rút ábrázat és szép ész 21
A' Rózsa 24
Az Ősz 27
Serkentése a' Múzsának 29
Miért ne innánk? 31
Hívása a' Múzsának 32
A' Magyar Gavallér 33
Magyar! Hajnal hasad! 35
A' Nyár 35
A' tengeri háború 39
A' Viola 45
A' rövid nap 's hosszú éj 47
A' matska és a' sajt 48
A' hír 49
Az Ősz 51
A' Tél 54
Látás 58
Hány a' grátzia? 64
Az 1791-diki Diéta 65
A' Vízital 104
A' kevély 108
Barátságos bútsúvétel 109
A' főldindulás 111
A' búkkal küszködő 112
A' had 113
Az én vagyonom 114
A' Dugonits' oszlopa 117
Fel-vídúlás 123
Eggy kesergő Magyar 124
A' Figefa és Mondolafa 125
Szitzília és Neptún 125
A' madár a' szabadságban 126
Az Ekhóhoz 127
Ének a' Tavaszhoz 128
Angélika Eggy Szerenáta 129